A régi megszokott tekintély ma egyre gyanúsabb! Miért?

Mottó: „ A írástudók és a farizeusok Mózes székében ülnek.
Tegyetek meg és tartsatok meg ezért mindent, amit mondanak nektek,
de tetteikben ne kövessétek őket,
mert bár tanítják, de tettekre nem váltják
(Mt 23,1)

Napjainkban – mint oly sok minden, ami régen „szent” volt – a tekintély is gyanús színben tűnik fel. Hiszen aki a „tekintélyét veti latba” egy vitában, az már kifogyott az érvekből. Egyáltalán nem „demokratikus”, ha valamit egy tekintélyre hivatkozással döntenek el. Na és persze az ifjúság „természeténél fogva lázad a tekintély ellen”. Ha pedig egy állam tekintélyelvű (autoriter), az maga a pokol.
Valóban?! Mi is az a tekintély?

Kezdjük talán azzal, hogy mióta Ockham fráter feltalálta borotváját, azóta úgy okoskodunk, hogy az létezik, ami valaminek az oka lehet. Ez valamilyen hatás kiváltására való képességet jelenti, a létezés esszenciája tehát a hatóképesség. A társadalom életében is működik ez a hatóképesség, méghozzá alapvetően kétféle formában: hatalomként és tekintélyként. A hatalom az a képesség, hogy valakire –akaratától függetlenül – hatást gyakoroljunk. A tekintély ezzel szemben az a képesség, hogy a másik akaratlagos cselekvését befolyásoljuk.

A hatalom forrása – legalábbis társadalmi viszonylatban – alapvetően a hatalomgyakorló és eszközei fizikai-kémiai-biológiai tulajdonságaiban és képességeiben keresendő. A hatalom, amennyiben az érintett akarata ellenében gyakorolják, magában hordozza az erőszakot, hiszen ilyen esetben a hatalom éppen az ellenállás letörésének képességét jelenti. Ezzel szemben a tekintély sokféle forrásból fakadhat: gyakorlatilag bármely, az akaratképzésben résztvevő emberi tulajdonságra hatni képes képességből fakadhat. Így a tekintély ereje eredhet félelemből, megszokásból, megegyezésből, józan belátásból, bizalomból is.
Nem mindegy azonban, hogy a tekintély mire támaszkodik, ez a hatás ugyanis ellenkezést válthat ki, ami korlátozza a tekintély hatását. Nyilvánvaló, hogy mondjuk a félelem nagyobb ellenállást vált ki, mint a megegyezés. A tekintély tehát annál hatékonyabb, minél kevésbé támaszkodik olyan képességekre, amelyek nagyobb ellenállást váltanak ki. (Ez lényegében azt jelenti, hogy bár szükség lehet a korbácsra, de jobb, ha nem kell használni.)

Persze, mondhatnánk, hogy a másik cselekvését befolyásolni rút dolog, hiszen sérti a szabadságot. De mi van, ha a másik igényli a beavatkozást? Hiszen a jó tanács is befolyásol, attól függő mértékben, mekkora tekintélye van annak, aki a tanácsot adta az előtt, aki azt kapja. No és persze van, amikor kéretlenül is be kell avatkozni; gondoljunk csak az állam büntetőhatalmára, amivel tiltja és bünteti pl. a lopást.

Az államnak egyébként – szigorúan véve – nincs hatalma, csak tekintélye (hiszen nem fizikai-kémiai-biológiai létező), ezért létkérdés, hogy milyen tekintéllyel rendelkezik. Az állam esetében érdekes kettősséggel szembesülünk: az állam tekintélye ugyanis egyfelől tételezett (mert az állam definíció szerint autorité souverain, azaz legfőbb (jogi) tekintély), másfelől tényleges (mert az állami jogot az emberek követik).

Az állam tételezett tekintélyét legfeljebb saját akaratából veszítheti el, azonban a tényleges tekintélyével nem ez a helyzet. Ha csökken az állam iránti bizalom, akkor még a jóhiszemű emberek sem követik önként a jogot, legfeljebb kényszerből, vagy megszokásból. A szokásszerű cselekvésnek útját állhatja a fontos, jól felfogott önérdek. Ha az állam kényszerrel sem tudja biztosítani, hogy az emberek kövessék jogi iránymutatásait, akkor alkalmatlanná válik feladata ellátására, hiszen a társadalom életét már nem az állam joga rendezi. És ez a vég kezdete.

Vagy nem lesz olyan egyetemes mérce, amely a társadalmi cselekvést irányítja, és ekkor a társadalom kis, egymással állandóan összeütközésbe kerülő, zárt csoportocskákra esik szét, vagy az egyetemes mércét egy másik, az államtól független létező teremti meg, és így ténylegesen ő lesz a legfőbb jogi tekintély. Ha ez bekövetkezik, megkezdődik a vetélkedés az állam és az új tekintély között, hogy ütközés esetén kinek a joga érvényesüljön. Hacsak az állam és ez az új tekintély nem egyesül, ez a harc az egyik tekintély lefokozódását fogja kiváltani. Ha az állam az erősebb, az emberek elfordulnak az új tekintélytől, és vagy az államhoz fordulnak, vagy egy még újabb tekintélyhez; ha az új tekintély az erősebb, akkor előbb-utóbb maga alá gyűri az államot, tételezetten is ő lesz a legfőbb jogi tekintély, és a régi állam államisága megszűnik.

Az állam szempontjából ezért rendkívül fontos a jogbiztonság: ha az állam joga csak írott malaszt, az állam elveszti tekintélyét, és akár meg is semmisülhet. Az állam tekintélyének legfőbb őre azonban végső soron ő maga: ha mindig valóban megalapozott jogi álláspontot képvisel, a jogszabályok betartásában jó példával jár elöl, a jogsértőket biztosan megbünteti, akkor ez bizalmat ébreszt iránta, ami az önkéntes jogkövetés legbiztosabb záloga. Ha pedig az emberek (általában) önként és dalolva követik a jogot, az jobban fog érvényesülni, mintha állandóan ki kellene kényszeríteni ezt (az államnak erre nincs is apparátusa), ami megint csak a jogbiztonságot erősíti.

Ha pedig az ifjak lázadnak valami ellen, az csak a bizalmon alapuló tekintély hiányára utal …

 (Eredetileg közzétéve: 2006. augusztus 28.)
Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: