A régmúlt idők aktív szereplőiből a jelen passzív szemlélőivé válunk

Mottó: „Tiberius császár uralkodásának 15. esztendejében történt:
Iudea helytartója Pontius Pilatus volt,
Galileanak az ethnarkája Herodes volt,

Itureanak és Trachonitisnek a testvére,
Philippos, Abilinának pedig Lisinias,

Annás és Kajafás főpapok idejében
az Úr szózatot intézett Jánoshoz, Zakariás fiához …
(Lk.3,1-2)

Talán sokan furcsának tartják, hogy advent 2. vasárnapján az evangélium uralkodók felsorolásával kezdődik: nem mindegy, ki uralkodik, ha egyszer a szegény és egyszerű Mester a történet főszereplője? Jézus olyan örökérvényű igazságokat hangoztat, amelyek kapcsán lényegtelen, mikor, kinek az idejében hangzottak el, akkor meg minek ez az egész felhajtás?

Az, hogy ez a felhajtás nem fölösleges, mutatja, hogy vannak olyanok, akik ezt a gondolatmenetet ekként folytatják: mivel az evangéliumban leírtak örök érvényűek, nem csak az lényegtelen, mikor hangzottak el, hanem az is, kinek a szájából. Lényegében nem az a fontos, hogy Jézus létezett-e, hanem az az erkölcsi tanítás, amely a kereszténységre jellemző. Ez a gondolatmenet alkalmas arra, hogy Jézust besoroljuk a „bölcs emberek” (Buddha, Zarathusztra, Krisna, Salamon, stb.) sorába, és egyenlőségjelet tegyünk hitek és nézetek közé.

Csakhogy: Jézus erkölcsi tanítása a korabeli rabbinikus tanításhoz képest korántsem volt olyan megdöbbentően újszerű, mint azt gondolnánk. Jézus léte vagy nem léte pedig nem elhanyagolható részlet, hiszen ha nem élt, fel sem támadhatott. Márpedig „ha Krisztus nem támadt fel, semmit sem ér a ti hitetek!” – figyelmeztet Szent Pál is. Jézusban az Isten emberré lett, és ezzel örökre elkötelezte magát az emberiség oldalán, halálában és feltámadásában pedig az emberi lét végességének és esendőségének korlátait Isten végtelen irgalmának erejével ledöntötte: a szeretetnek és önátadásnak ez a nagyszerű tette a keresztény hit alapja, nem pedig az, hogy „a jó elnyeri jutalmát, a bűnös megbűnhődik, ezért mindig jól kell viselkedni”.

Lukács, aki maga sem ismerte személyesen Jézust, fontosnak tartja e pontos kormegjelöléssel is hangsúlyozni: Jézus nem mitikus alak, aki valamikor a távoli múltban, egykor nagyszerű dolgokat vitt végbe, hanem történelmi személy, aki itt élt köztünk. Ez arra is rámutat, hogy Isten tevékenysége a világban nem csak régmúlt, misztikus ködbe burkolódzó időkben volt fellelhető, hanem a jelenkor valósága. Ebben a korban a pogány világ már nem nagyon hitt saját isteneiben sem: távolinak, a régmúlt idők aktív szereplőiből a jelen passzív szemlélőivé öregedő hatalmasoknak tartották őket, akiknek szinte csak megszokásból áldoztak. Lukács ebben a közegben hirdeti a jó hírt: Isten szólt Zakariás fiához! Nem távoli szemlélője tehát a jelennek, hanem cselekvő részese!

Bizony nem ártana, ha mi is ilyen módon tekintenénk Isten és a világ viszonyára. Látva a materialista, racionalista hatalmak fékezhetetlen tombolását és megzabolázhatatlan hatalmát, kevés hívő keresztény hisz még abban, hogy Isten „erős kézzel és kinyújtott karral” valaha is segítségünkre siet e hatalmak ellen. Már mi sem hiszünk a csodákban, sőt a racionalizmus bűvöletében inkább a régmúlt idők csodáit is eltagadjuk. Pedig Isten ma is szüntelen harcot folytat értünk, akkor is, ha mi elhagynánk őt, hiszen a szeretet nem tud megnyugodni annak elvesztésében, akit szeret!

Különösen sokatmondó lehet az is, hogy Lukács Jézus hazájában öt uralkodót is említ: Jézus olyan országban született és halt meg, amely idegen megszállás alatt, négy részre szakítottan, kollaboránsok uralma alatt nyomorgott. Ha valamikor, akkor ebben az országban nehéz volt igennel válaszolni Ezekiel kérdésére: „Életre kelhetnek-e még ezek a csontok?” Mégis, Isten ennek az országnak üzeni prófétája útján: „Készítsétek elő az Úr útját, egyengessétek ösvényeit!” Egy letiport, meggyalázott és becsapott nemzetnek üzeni ezt, és valóban közel is van hozzájuk, hiszen ekkor már csaknem harminc éve él közöttük, rejtetten, elszenvedve mindazt, amit egy szegény zsidónak ebben az időben saját hazájában élve el kellett szenvednie.

Ne gondoljuk tehát, hogy Isten akkor és ott nem akarta helyreállítani Izrael országát: Jézus számtalanszor hangot adott vágyának, hogy hazája visszatérve az Atyához, ismét régi fényében tündökölhessen. Nem ő tehetett róla, hogy a nép és vezetői szeretetteljes hívására a kereszttel válaszoltak. Az ember bűne azonban nem hiúsíthatja meg az Isten akaratát: Jézus a bűnből így is megváltott minket, és nem lehet kétséges, hogy majd Izrael országát, szeretett hazáját is helyreállítja egyszer. Csak népétől függ, hogy mikor, hiszen minél inkább alávetik magukat akaratának, annál nagyobb teret engednek az ő szelíd hatalmának, amely gyöngeségében is erősebb az embereknél.

És vajon mi, magyarok, hogyan állunk Isten sztrádájával? Kilopjuk belőle az anyagot? Magánvagyon lesz az építkezésre szánt pénzből? Inkább csak a lapátot támasztjuk? Vagy jól berúgunk a munkásoknak járó sörtől? Esetleg éjjelente tehetetlen dühünkben meg is rongáljuk a már elkészült szakaszt? Ennyire ráér az ország helyreállítása? Vagy talán megragadjuk végre a lapátot, hogy méltó módon fogadjuk azt, aki valóban joggal parancsolhat nekünk??

Kyrie eleison!

(Eredetileg közzétéve: 2006. december 13.)

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: