A testvér, az lelkiismeret és a bűn

Mottó: „Talán őrzője vagyok én testvéremnek?” (Ter 4,9)

Lehet, hogy legutóbbi írásom utolsó gondolata sokakat megbotránkoztatott: hogyan ajánlgathatok olyan megoldást, amely nem biztosítja, hogy valamennyi magzat megszülethessék. Mielőtt felháborodott olvasóim köveket ragadnának, hagy’ hívjam fel figyelmüket két körülményre:

1.) Olyan megoldást sajnos a jog nem tud nyújtani, amely minden magzat életét ténylegesen megvédelmezi (ez ugyanis a cél), hiszen a jogot meg lehet sérteni. Persze, utólag a jog szankcionálja megsértését, de ez a megölt magzatoknak legfeljebb igazságot szolgáltat, de nem adhat életet. Ráadásul, a jog csak azt tudja szankcionálni, ami a jogalkalmazó szervek tudomására jut; ha a jogi szabályozást a közösség igazságtalannak, „embertelennek” érzi, akkor „falaznak” a jogsértőnek, ezért a szankció alkalmazása komoly akadályokba ütközik. Bizonyos tekintetben tehát fontosabb, hogy az események a jogalkalmazó ellenőrzése mellett folyjanak, mint hogy minden jogsértést súlyos szankcióval fenyegessünk, hiszen az igazi visszatartó erőt a ténylegesen kiszabott szankció kockázata jelenti.

2.) A magyar társadalom egy jelentős része nem érzi, hogy a magzatelhajtás jogellenes lenne; a vitában mindig egyes, kirívó esetekre hivatkoznak, amelyekben a magzat megtartására „kényszerítés” súlyos méltánytalanságnak tűnik. Jó azonban ha tudjuk, hogy ezek a magzatelhajtások kisebb részét teszik ki: az egészségügyi indikáció valamilyen szinten mindössze az esetek 10%-ában mutatható ki (ebbe már beleértettük a genetikai károsodás puszta kockázatát is!), hasonló arányt képviselnek a nemi erkölcs elleni bűncselekménnyel ténylegesen összefüggő terhesség-megszakítások. (Ez a szabályozás tehát évente így is kb. 45.000 magzat életét menthetné meg!) Egy olyan szabályozás, amely ezeket az eseteket „méltányosan” (a magzat szempontjából persze igazságtalanul) kezeli, segíthet feltárni e jelenség valódi jellegét, és leleplezvén annak valódi, cseppet sem méltányolható indokait, elveheti a magzatelhajtást védő álláspont érzelmi támasztékát.

Az az igazság ugyanis, hogy a pro choice mozgalom fő érve, tudniillik, hogy itt az anya önrendelkezési joga ütközne a magzat „megszületéshez fűződő” jogával, nagyon sokszor nem állja meg a helyét. Az eddig legnagyobb port felvert, dávodi esetben is egészen másról volt szó: ott a fiatalkorú anya meg akarta tartani a gyereket, de a család ezt nem akarta (ennek köszönhető az első fokú bíróság ítélete, amely megtiltotta a magzatelhajtást). A valóságban ugyanis sokszor az anya, amikor megtudja, hogy fogant, főleg, ha ezt eleve nem kívánta, zavarba jön, és támaszt keres. E támaszt elsősorban a biológiai apa, másodsorban saját családja jelenthetné: ha ők támogatásukról biztosítják, nemigen gondol magzatelhajtásra.

Csakhogy: képzeljük el azt az esetet, hogy egy fiatal nő, aki anyagilag nem független, észleli, hogy terhes, és ezt közli a biológiai apával, aki erre elmondja mindenféle ringyónak, aki ilyen módon akarja őt zsarolni, majd közli, hogy vetesse el a gyereket, majd fizeti a költségeket, mert ő bizony nem tartja el őket! Önszántából választja ilyen helyzetbe került nő a magzatelhajtást?! Vagy ha a megesett fiatal lány otthon bevallja, hogy gyereket vár, mire elmondják minden utolsó utcarongyának, és megfenyegetik, hogy kidobják otthonról, mert „szégyent hozott a családra”, majd közlik, hogy ezt a gyereket márpedig el kell vetetni! Valóban szabad akaratából dönt a gyermek megölése mellett?!
A polgári jogi szankcióknak éppen az lenne a szerepe, hogy azokat – a tulajdonképpeni felbujtókat – is elérje az igazságszolgáltatás, akik saját kényelmük, jó hírük, stb. érdekében feláldozzák a magzatot – és anyjának lelki nyugalmát. És itt nem árt, ha mélyen magunkba nézünk: ugyanis a dávodi esetben sem valamiféle pogány klán kényszerítette az anyát a gyereke elvetetésére, hanem egy „jó katolikus” család! (Ateisták viszonylag ritkán fordulnak a paphoz segítségért!)

Bizony, sokszor mi, keresztények, tettetett botránkozásunkkal ítéljük halálra ezeket az ártatlan magzatokat! Igen, az abortusz sokszor azt a célt szolgálja, hogy eltussoljuk ezeket a szégyenteljes ügyeket. Csakhogy: mit változtat az egyszer elkövetett bűnön, ha – ráadásul bűnös eszközökkel – pusztán következményeit, de nem okait számoljuk fel? A paráznaság persze súlyos bűn, de a gyermekszülés nem az, sőt a szeretet nagy tette, amellyel az Istent fogadjuk az életünkbe (Emlékszünk még: „Aki befogad egy ilyen gyermeket az én nevemben …” ?)

Ráadásul az sem biztos, hogy ilyen esetekben jogunk lenne ítélkezni. Van ugyanis, akit éppen a bűn elkövetése fog meggyőzni arról, hogy az Isten útján kell járni; aki az Isten kegyelméből ekként megtért, milyen alapon ítéljük el? De tegyük fel, hogy nem ilyen erős, és bár látja bűnének ocsmányságát, nem tud tőle szabadulni, akkor ezzel talán segítettünk rajta? Mi talán mindent megtettünk ennek érdekében? (Hiszen írva van: „egymás terhét hordozzátok!”) No, és a legfontosabb kérdés, amely minden családnak fel kellene tenni ebben a helyzetben: valóban mindent megtettünk annak érdekében, hogy a bűnt megelőzzük?

Nem arról van szó, hogy tilalmaztuk-e a nemi erkölcs megsértését (Bár sok esetben még ez is hiányzik; elnézik mindaddig, míg nem kell róla tudomást venni, aztán – ha már ez nem folytatható tovább – jön az erkölcsi (mű)felháborodás és az abortusz, hogy továbbra is lehessen hazudni …), hanem arról, hogy megfelelő „fegyverzettel” láttuk-e el gyermekeinket és fiataljainkat a kísértések ellen. A Mi Urunk nem azt várja tőlünk, hogy a tudatlanság révén a kísértés lehetőségétől is mentesítsük a ránkbízottakat, hanem azt, hogy felkészítsük őket a megpróbáltatásokra, és oltalmazzuk a vész idején; e feladatunk ellátásától biztosan számíthatunk az Isten segítségére, hiszen Jézus maga kéri ezt az Atyától. („Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól!”)
Azt hiszem tehát, hogy mielőtt gőgösen pálcát törnénk embertársaink bűnei felett, nem árt, ha megvizsgáljuk saját felelősségünket. Ha magunk is részesek vagyunk bukásukban, akkor botránkozás helyett inkább segítsük őket a kilábalásban, és adjuk meg nekik mindazt a segítséget, amit korábban elmulasztottunk. Ha nincs részünk benne, akkor adjunk hálát az Istennek és bátorítsuk őket, emlékeztetve őket, hogy minden eszköz rendelkezésükre áll, hogy kilábaljanak a bajból; ha most kudarcot vallottak is, ne keserítse el őket, hiszen Isten a bukásainkat is javunkra tudja fordítani, és erőn felül nem próbál meg; majd adjunk meg nekik minden segítséget, ami tőlünk telik.

Ne feledjük, hogy a bűnében meghalt istentelen vérét a prófétákon kéri számon az Úr …

(Eredetileg közzétéve: 2006. október 30.)
Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: