A vánkos

Mottó: „…eljött az Emberfia, eszik, iszik, és azt mondják:
’Lám, falánk és borissza ember, vámosok és bűnösök barátja.’”(Mt 11,19)

A tegnapi evangélium grandiózus jelenetet ír le: a háborgó Genezáreti-tavon hánykolódnak a bárkák, hatalmas hullámokat korbácsol fel a viharos szél, amelyek már-már megtöltik vízzel a hajókat. Aztán Jézus parancsol a szélnek és a tengernek, a hullámok elülnek, az ég kitisztul, a bárkák a csillagok fényénél csendesen úsznak tovább.

Mégis, e történetből a számomra a legkedvesebb egy apró részlet: Jézus a bárka végében egy vánkoson alszik. Aprócska részlet, könnyedén elsiklunk felette: ugyan mi jelentősége lehet? Véleményem szerint ez a kis részlet Jézus személyiségének egy igen fontos, számunkra bíztató vonására vet fényt.

Sokan Jézust, az Istenembert valamiféle szigorú aszkétának tekintik, aki végtelen céltudatossággal haladt előre útján, szüntelen lemondás és szenvedés volt az élete, végül aztán egy végső, nagy kínszenvedéssel megváltott minket. Az evangélium azonban sokkal árnyaltabb képet fest a Megváltóról. Ez a kis vánkos arra utal, hogy – bár aludni a puszta hajódeszkán is lehet – a fáradt Jézus igényelte ezt a kis kényelmet. Talán sokaknak talán komikusnak tűnik, hogy Jézus tanítókörútjára magával viszi a kispárnáját, pedig ez a jellemző részlet talán öntudatlanul, de semmiképpen sem véletlenül került be az evangéliumba.

Jézus nem vetette meg az élet apró örömeit, igaz, soha nem kötött elvtelen alkut azért, hogy ezekben része lehessen. A középkor azon téveszméje, hogy a földi élet siralomvölgy, igen távol állt az ő gondolkozásmódjától: példabeszédei, jó tanácsai egy alapjában véve derűs világszemléletről tanúskodnak, noha nem tagadják, hogy az Isten Országáért néha kemény csatákat kell vívnunk. Jézus sem magától, sem másoktól nem követelt szüntelen önsanyargatást: szeretett élni, s minket sem akar megfosztani ettől az érzéstől.

Önmegtagadásokra persze szükség van, hiszen az erények csak gyakorlással sajátíthatók el; ezek azonban nem vezethet oda, hogy az élet szépségeit „szent” megvetéssel szemléljük. Jézus főpapi imájában kifejezi abbéli vágyát, hogy örömünk „teljes” legyen. Az életet tehát nem csak szabad, de kell is élveznünk, akkor is, ha ezáltal az önmegtagadásaink nagyobb feszültséget okoznak bensőnkben. (A buddhisták lemondanak a vágyaikról, hogy megnyugvást nyerjenek, nekünk keresztényeknek viszont a megnyugvást az kell, hogy adja, hogy az Atya öröktől fogva szeret minket: ezt a világot a mi kedvünkért teremtette, ezért – ha a használati utasításokat betartjuk – maradéktalanul boldogok lehetünk benne.)
Persze, az élet élvezete nem vezethet oda, hogy kötelességeinket elhanyagoljuk. Jézus is habozás nélkül lemondott mindenről, amely megváltói küldetését akadályozta volna. Ez azonban valójában nem jelent veszteséget: az Atya mindenkinek úgy szabta meg a feladatát, hogy abban személyisége kiteljesedhessék. Aki ezt komolyan veszi, megértheti, hogy – ellentétben némely modern írók pikánsnak szánt felvetéseivel – miért nem nősült meg Jézus.

Bizonyos, hogy Ő, aki annyira szerette a világ szépségét, a legszebb teremtményekben, a nőkben is gyönyörködött. De a házassággal járó kötelességek oly mértékben akadályozták volna megváltó munkájában, hogy ezt már nem vállalhatta. Ez kétségkívül lemondás a részéről: a házasság kapcsán a csonkák (impotensek és kasztráltak) között emlékezik meg azokról, akik – mint Ő – az Isten Országának építése miatt nem házasodhattak meg (Mt. 19,10-11.). Jézusnak – nyilvános működését megelőzően – volt jó szakmája, háza, lehetett volna tehát családja is. Kétségtelen, hogy szent családapaként is leélhette volna az életét, és ezzel is megtörhette volna a bűn átkát: igazolhatta volna az emberről, hogy valóban „nagyon jó” Istennek ez a teremtménye is. Csakhogy ez nem mutatta volna meg annyira nyilvánvalóan Isten szeretetének a mélységét.

Jézus Istenemberként azt mutatta meg nekünk, mennyire szeret az Isten: egyrészt azzal, hogy vállalta az emberi sorsot, és a mi boldogságunkért bármiről (a számára kedves, egyáltalán nem bűnös, sőt sokszor nagyon is szent dolgokról) hajlandó volt lemondani, másrészt azzal, hogy megmutatta: mégoly nagy lemondások mellett is ad az élet annyi örömöt, hogy boldog életet lehet élni, ha az Isten tervét valósítjuk meg életünkkel (Mt. 6,33.). Jézus vánkosa tehát – legalábbis számomra – azt üzeni: ha majd az életünk végén a Bíró elé állunk, nem egy vaskalapos ítész fog dönteni a sorsunkról, hanem olyan valaki, aki tudja mitől … szép az élet.

(Eredetileg közzétéve: 2006. június 26.)
Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: