Az embereket a közös hit hozta össze

Mottó: „Ti vagytok a föld sója!”

Az első korinthoszi levelet olvasva megakadt a szemem egy mondaton: „Hálát adok Istennek, hogy senkit sem kereszteltem meg közületek, csak Kriszpuszt és Gaiust […] Krisztus ugyanis nem keresztelni küldött, hanem azért, hogy hirdessem az evangéliumot […]” (1Kor 1,14-17.). Ezen először kicsit meghökkentem: az apostol csaknem kétévi korinthoszi tartózkodása alatt mindösszesen két-három embert keresztelt meg? De akkor mivel töltötte azt a hosszú időt?

Úgy gondolom, sokunkban téves kép él a térítőmunkáról, mert azt hisszük, hogy a hittérítő munkájának lényege: minél több pogányt megkeresztelni. Ezt a képzetet erősíti, hogy a hittérítők zömmel felszentelt papok, márpedig a szolgálati papságot valóban az különbözteti meg Isten népének zömétől, hogy az ő feladatuk (szentségi felhatalmazásuk alapján) a szentségek kiszolgáltatása.

E mondat fényében azonban újra elolvasva az Apostolok Cselekedeteiből Szent Pál korinthoszi tartózkodásának történetét, egészen más kép rajzolódik ki a Népek Apostolának életéről. Pál először ismeretséget kötött egy Rómából menekült zsidó házaspárral, akik ugyanazt a mesterséget űzték, mint ő (sátorlapokat készítettek), hozzájuk költözött és betársult a műhelyükbe. Szombatonként felszólalt a zsinagógában, és a zsidókat megpróbálta meggyőzni arról, hogy Jézusban eljött a Messiás. Amikor itt – annak ellenére, hogy a zsinagóga elöljárója (az említett Kriszpusz) megkeresztelkedett – kudarcot vallott (nézeteivel kisebbségben maradt), egy „istenfélő ember” (valószínűleg egy prozelita), Titius Iustus házában (amely a zsinagóga szomszédságában állt) folytatta a hitoktatást. Itt alkalma nyílt arra is, hogy a zsidósággal semmilyen kapcsolatot nem tartó pogányoknak is hirdethesse az örömhírt. A keresztelést és az egyházközség megszervezését valószínűleg időközben megérkezett munkatársai, Szilás és Timóteus végezték.

Ez a módszer nem csupán Korinthosz esetében figyelhető meg, hanem más városok esetében is, valószínű tehát, hogy Pál tudatosan végezte így munkáját. Arról leveleiben is említést tesz, hogy mindig igyekezett saját magát munkájából eltartani (noha nem ítéli el azokat sem, akik a hithirdetést „főállásban” végezték), és az Apostolok Cselekedeteiből az is kitűnik, hogy Pál először mindig a zsinagógába ment, vagy legalábbis igyekezett a város zsidóságával felvenni a kapcsolatot. Nyilvánvaló, hogy ennek az volt az oka, hogy a zsidók esetében volt mire építeni, hiszen a zsidók ismerték a próféták írásait, amelyből Isten ígéreteinek teljesedését és Jézus Messiási mivoltát bizonyítani lehetett. (Mivel a zsinagógában elvben minden felnőtt férfinak joga volt hozzászólni az éppen felolvasott szentírási szöveghez, és Pál képzett írástudó volt, így egyáltalán nem volt annyira feltűnő és propagandisztikus ez a hithirdetés, mint ahogy mi azt elképzelnénk.)

Volt olyan város, ahol a zsidó közösség fogékonysága miatt nem volt szükség más alkalomra; másutt Pál elhagyni kényszerült a zsinagógát, és az általa meggyőzötteknek külön összejöveteleket szervezett. Ezeken a pogányok is jobban érezhették magukat, hiszen ennek kevésbé volt „zsidó” jellege, ezért a keresztény tanításra is fogékonyabbak lettek; lehetőséget adtak az eucharisztikus ünneplésre is, amelyet aztán egy közös lakoma (agapé) követett. [Az egész tehát afféle keresztény „házi-buli” lehetett: az embereket a közös hit hozta össze, de a hangulat sokkal oldottabb lehetett, mint mondjuk a mai miséken. Ezért is kellett aztán szigorúan figyelmeztetni az Eucharisztia szentségi jellegére (1Kor 11), illetve szabályozni az istentiszteletek rendjét (1Kor 14).]

Szent Pál azonban nem maga találta fel ezt a módszert; ha jól megfigyeljük, már Jézus is így gyűjtötte maga köré a tanítványokat. János és András Keresztelő Szent János szavára követik Jézust, akivel barátságot kötnek: megnézik, hol lakik, és aznap vele is maradnak. (Jn. 1,35-39.) Jézus nyilván nem dogmatikai képzést tartott nekik, hanem csak elbeszélgetett velük; talán megittak egy-két pohár bort is, és közben beszélgettek mindarról, ami foglalkoztatta őket: családjukról, János fellépéséről, Izrael helyzetéről. Mégis, e beszélgetés nyomán felismerik Jézusban a megígért Messiást. Másnap el is hívják testvéreiket, hogy ők is megismerkedjenek vele, később, Galileába hazatértükben csapódik hozzájuk András és Simon földije, Fülöp, aki hozza Natanaelt is; ez a baráti társaság alkotják aztán az apostoli csapat magját.

Az evangéliumok szerint Jézus maga is először a zsinagógai felolvasást és az ahhoz fűzött magyarázatot használja fel az örömhír hirdetésére. Lehet, hogy eleinte még folytatta a kétkezi munkát is, az apostolok mindenesetre eleinte ezt tették. Jézust azonban csodái és bölcsessége annyira híressé tették, hogy mind többen és többen akarták megismerni, beszélni vele, hallgatni tanítását, ami lehetetlenné tette, hogy „normális életet” élhessen. Jézus ekkor távozik Kafarnaumból más vidékre, de a tömeg egyre elszántabban követi. Jézus végül tudatosan szervezi missziós útjait: tanítványait előre elküldi, hogy előkészítsék a terepet, majd sorra látogatja Galilea településeit. Jézus így lesz „főállású” rabbi, aki egész idejét az igehirdetésnek szenteli. Igehirdetése azonban mindig spontán marad: a zsidó liturgia által nyújtott alkalmakat, a nekiszegezett kérdéseket, az elé kerülő nyomorúságot ragadja meg és használja fel arra, hogy Isten szeretetéről tanítson tetteivel és szavaival.

Azt hiszem, ennek fontos tanúsága lehet számunkra: Isten örömhíre nem propaganda, hanem mély, emberi kapcsolatok útján terjed. Sokszor ezért nem is a „főállású” hithirdetők azok, akik a komoly érdeklődést felkeltik az Isten iránt, hanem azok, akik amellett, hogy valami „rendes” foglalkozást űznek, Krisztus követői. Egy-egy hiteles, odaillő megjegyzés a szomszéd állványon dolgozó kőműves-szaktársak között hasznosabb lehet, mint kiállni a térre, és vadidegenek előtt bizonygatni, hogy Jézus milyen nagy dolgot cselekedett velünk. („messziről jött ember azt mond, amit akar…”) Az evangéliumot tehát bármelyikünk, bármikor hirdetheti, sőt hirdetnie is kell, elsősorban élete példájával, másodsorban szavaival. Ez hatalmas lehetőség, de nagy felelősség is: hitelesek csak akkor leszünk, ha nem „ismertetni” akarjuk az evangéliumot, hanem az élet nehéz helyzeteinek megoldásaként alkalmazzuk.
Így tudjuk – miként a hetvenkét tanítvány Jézusnak – előkészíteni a terepet a hitoktatóknak, akik elmélyítik a megtérőben a keresztény hit ismeretét, és a szolgálati papságnak, melynek tagjai a szentségek erejében támogatják őket a Krisztus-követő életben. Isten pedig megváltja és megtisztítja őket bűneikből látogatása napjára.

(Eredetileg közzétéve: 2006. november 21.)

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: