Az ima akkor a legértékesebb, ha őszinte

Mottó: „Amikor imádkoztok,
ne szaporítsátok a szót, mint a pogányok …
(Mt 6,7)

Nem tudom, ki gondolkodott már el azon, hogy miért gondolják sokan, hogy az ima az emelkedett líra egyik fajtája. Pedig ha jól belegondolunk, nem hívő embertársaink tömegei szemében a mi imáink szép versikék recitálásának hatnak. Képmutatónak is tartanak minket ezért, hiszen amilyen szépen tudunk szavalni az Isten előtt, olyan gonoszak tudunk lenni a hétköznapokban.

Szerintem először is le kell szögeznünk, hogy az ima magasztos dolog; de nem az a magasztos benne, hogy nagy és szent témákról emelkedett hangnemben szólunk, hanem az, hogy beszélgetőpartnerünk az Isten. Márpedig az Isten előtt nem csak emelkedetten szólhatunk, és nem csak szent dolgokról! Miért gondolják mégis sokan az ellenkezőjét? Talán tiszteletből? Részben talán igen, de sokkal inkább az az igyekezet van benne, hogy az Istent rezervátumba zárjuk: kijelöljük a helyét a világban, és ezzel el is zárjuk a világ többi részétől. Megosztozunk vele a világon, kicsit úgy, mint Tevje („száz zsoltár Neked odafenn, és nekem egy kis pénz …”): a távoli, elérhetetlen, szent szféra az övé, a hétköznapok pedig a miénk.

A miénk? Aligha! Nem tudom, a tökéletes Krisztus-követők miként vannak ezzel, de mi folyton bukdácsolók, ha valamiről az Isten előtt szégyellünk is beszélni, azért még gondolunk rá, sőt! Hiszen vannak igen készséges beszélgetőpartnereink, akik előtt nem szégyenkezünk: egy-egy bukott angyal, hasonszőrű társak, miegymás. Az ő tanácsaik pedig lassan-lassan eluralják hétköznapi életünket; ez az oka a nem hívők botránkozásának. Tehát nem a témát iktatjuk ki az életünkből, hanem csak az Istent. (Ezért veszélyes ez a fajta “szemérmesség”!)

Pedig ha jól meggondoljuk, minden cselekedetünk, gondolatunk az Isten színe előtt folyik. Nem az a kérdés tehát, hogy megsértjük-e az Istent azzal, hogy ilyeneket viszünk a színe elé, hanem az, hogy komolyan vesszük-e annyira, hogy azt, ami nekünk gondot okoz, és amit úgyis tud, célzottan Elé tárjuk, vagy esetleg megpróbálunk úgy viselkedni, mintha el tudnánk titkolni előle bármit is. Istent nem lehet megbotránkoztatni azzal, hogy kiöntjük elé a mi igencsak tökéletlen szívünk minden mocskát; jobban ismer minket, mint mi saját magunkat. Ő elég tapintatos ahhoz, hogy nem hánytorgat mindent a szemünkre, de ha szóba elegyedünk vele ezekről a sötét dolgokról is, az alkalmat ad neki, hogy tanácsot adjon, és segítsen rajtunk.

Ne valamilyen szigorú számadásnak fogjuk fel ezt, hiszen Isten nem politikai tiszt, aki éles fényű lámpával akar vallomást kicsikarni belőlünk, hogy aztán bebizonyíthassa: bűnösök vagyunk. (Ez az Ellenség műfaja!)

Egyfelől, Isten nincs rászorulva a vallomásainkra, hanem mi magunknak van szükségünk arra, hogy lássuk, milyenek is vagyunk valójában. És bizony van, hogy mi rosszabbnak látjuk magunkat, mint amilyenek vagyunk. A bűn szörnyű kudarc; akinek volt már benne része, tudja: az ember mocskosnak és alávalónak érzi magát, a Sötét Oldal zsoldosának. Isten azonban ilyenkor emlékeztet arra: nem zsoldosok vagyunk, hanem hadifoglyok, akiket ki fog váltani; a szörnyű kudarcra a válasza sokszor az, hogy felvillantja a bennünk levő jót. (Ne csodálkozzunk ezen: az Ellenség is jól tudja, hogy ha valakit egyszer már legyőzött, legközelebb vele szemben sokszor már az is elég, ha felvonultatja csapatait (kísértés), mert az – emlékezve a korábbi kudarcra, önnön gyengeségét átérezve – pánikszerűen feladja állásait; de a Mi Atyánk is tudja, hogy mikor kell korholni, és mikor kell erőt önteni belénk!)

Másfelől, az Isten tudja, mire vagyunk képesek, ismer minket annyira, hogy melyik kisiklásunk veszélyes, és melyik nem; sőt azt is tudja, hogy mi lenne problémáinkra az a megoldás, amelyet aktuálisan képesek vagyunk elérni. Amikor kiteregetjük a szennyest, Isten rá tud vezetni minket arra, hogy tulajdonképpen mi is az, amit – akár bűnös úton is – el akarunk érni, és vagy segít megtalálni a helyes utat az elérésére, vagy segít megértetni velünk, miért rossz, ha az a kívánságunk teljesül.

Harmadrészt az Isten nem él vissza azzal, hogy bizalmunkba avattuk: nem áll át kézi vezérlésre (bár de sokszor szeretnénk, ha egyértelmű utasításokat adna – így áttolhatnánk rá a felelősséget!), csupán segít átgondolni a dolgokat úgy, mint egy jó és bölcs barát. Ha egyszer szabadnak teremtett és értelmesnek, el is várja, hogy élelmesek és önállóak legyünk: meggyőződésem, hogy sokkal nagyobb örömét leli abban, ha valaki találékonyan, teljes erőbedobással küzd (még ha végül veszít is!), mint azt, ha valaki állandóan utasításokat kér, hogy azokat aztán szolgaian teljesítse. (Ne vegye senki szentségtörésnek, de az Isten szeret velünk dicsekedni! Aki nem hiszi ezt el nekem, az olvassa el Jób könyvének a kerettörténetét, és meg fogja érteni, mire gondolok!)

Egyszóval: ha valaki már elérte a tökéletességnek azt a fokát, hogy már nincsenek bűnös, vagy evilági vágyai, problémái, az megengedheti magának, hogy csupa magasztos dolgot suttogjon az Úr fülébe kis kamrácskájában; mi bukdácsolók azonban nagy ostobaságot teszünk, valahányszor ima közben a kényes témákat – tiszteletből, vagy a szégyentől hajtva – átugorjuk, vagy finomkodó szavakkal, udvariasan pedzegetjük, nagy erőkkel fojtva el indulatainkat. Mert az ima akkor a legértékesebb, ha őszinte.

(Eredetileg közzétéve: 2006. július 15.)
Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: