Ha kissé józanabb és nagylelkűbb lett volna

Mottó: „Ha a gonosz elhagyja gonoszságát,
és a Törvény, meg az igazság szerint jár el,
emiatt marad életben!”
(Ez 33,19)

Ma, szeptember 27-én Árpádházi Szent Salamon király ünnepét üljük, akit bátran nevezhetünk azok védőszentjének, akik nem tudnak szabadulni a hatalom igézetéből. Salamon királyunk jó példája annak, hogy a hatalom akarása mennyire ki tudja forgatni magából az embert.

Salamon András király fiaként, valamikor 1050 és 1053 között (valószínűleg 1051-ben) született. A politika hamar beleszólt életébe: 1058-ban, apja uralkodásának tizenkettedik évében, Béla herceg és fia is beleegyezésével – még gyermekként – királlyá koronázták, és eljegyezték a császár húgával, Iudith-tal. Ez a házasság volt hivatott megpecsételni a békét a német-római császár és a magyar király között. A szerződést kötő felek azzal számoltak, hogy Salamon, András idősebb fia fogja atyját követni a trónon.

Később azonban súlyos viszály keletkezett a Béla és András között: ma már kideríthetetlen, hogy ennek oka Béla túlzott hatalomvágya, vagy András túlzott apai szeretete volt-e. Mindenesetre 1060 elején Béla fiaival Lengyelországba ment, hogy sereget toborozzon bátyja ellen, míg András fiát, menyét és feleségét a császárhoz küldte, ugyancsak segítséget kérve. András átkelve a Tiszán 1060 őszén indított támadást Béla ellen, azonban Béla legyőzte csapatait; maga András – akit korábban szélütés ért, ezért már évek óta részlegesen béna volt – élve esett fogságba, de – mivel a csatában a lovak összetaposták – hamarosan meghalt.
András halála legitimációs válságot idézett elő, mivel halálakor Salamon még nem volt nagykorú (ezt akkor a nemi éréshez, kb. 10-12 éves korhoz kötötték), ezért – a magyar öröklési jog szabályai szerint – az öröklésből kiesett, helyén – András nagykorú leszármazó hiányában – András öccse, Béla örökölt. Béla pártja tehát a továbbiakban Bélát tekintette András törvényes örökösének (1060. december 6-án meg is koronázták). Salamon pártja azonban azzal érvelt, hogy Salamon 1058-ban koronázásával már apja örökébe lépett, ezért nem is eshetett ki az öröklésből. Ez a kérdés megosztotta az ország népét.

Béla halála után Salamon a császárhoz folyamodott, aki seregei élén visszahozta és 1063 szeptemberében Fehérvárott visszahelyezte jogaiba. Béla legidősebb fia, Géza herceg a császár elvonulását követően visszatért Lengyelországból, és el akarta távolítani Salamont, de az esztergomi érsek rábeszélte Gézát arra, hogy ismerje el Salamont törvényes uralkodónak, így 1064. január 20-án esküvel megerősített békét kötöttek. Géza – Salamon uralma elismerése jeleként – 1064. április 11-én, Húsvét ünnepén Pécsett személyesen koronázta meg Salamont és vezette a trónszékhez.

A következő években a herceg és király lényegében közösen vezették az országot; Géza elkísérte hadjárataira Salamont, és dicsőséges háborúkat viseltek Dalmácia, a csehek, a besenyők és a bizánciak ellen. Salamon uralkodása egyházi szempontból sem érdektelen a Nagyobbik Gellért Legenda tanúsága szerint 1068-ban, uralkodása alatt került sor Gellért püspök szenttéavatására, és ugyancsak neki köszönhetjük Imre herceg szenttéavatását is, akit az 1073-ban készült Annales Altahenses maiores már „canonisatus”-nak, vagyis kanonizált szentnek nevez.

Imre szenttéavatására személyes oka is volt: nem született gyermeke, ezért sokan azt állították, hogy ez az Isten büntetése, amiért apja, András (még Levente hercegként) 1046-ban engedett a pogányoknak. Salamon ezért olyan példaképet állított a nemzet elé, akinek gyermektelensége nem büntetés, hanem érdemei gyümölcse. (Utóbb, mikor Salamont időlegesen törölték a magyar uralkodók közül, uralkodásának idejét László királynak „ítélték”, így terjedhetett el az a – téves – nézet, hogy a szenttéavatások László nevéhez fűződnek, és egyszerre, 1083-ban történtek.)

Salamont ma talán a legnagyobb uralkodók között tarthatnánk számon, ha kissé józanabb és nagylelkűbb lett volna. Gonosz és kapzsi tanácsadói – elsősorban a bács-megyei Vid ispán – Géza herceg ellen tüzelték; a bizánciak érzékelve a feszültséget, Géza herceget trónkövetelőként szerették volna felléptetni, hogy erős ellenfelüket meggyengítsék. A király erre azzal reagált, hogy megpróbálta tőrbe csalni és elfogni a herceget. A herceg ekkor öccseit, Lászlót és Lampertet külföldre küldte, hogy szerezzenek segítséget; Salamon a császárhoz fordult segítségért. A helyzet elmérgesedett (az egymáshoz küldött követeket kölcsönösen túszul ejtették), de végül 1073. november 11-től 1074. április 24-ig tartó fegyverszünetet kötöttek.

Salamon ekkor elkövette élete legnagyobb hibáját: tanácsadóira és a német segédcsapatok türelmetlen vezéreire hallgatva, a fegyverszünet dacára megtámadta a herceget. Igaz ugyan, hogy a kemeji csatában megverte Géza seregét, de őt magát nem tudta elfogni. Géza Lászlóhoz menekült, aki cseh segédcsapatokkal Vácig jutott, majd itt, Mogyoród mellett csatát vállalt Salamonnal és győzött. Salamon a Dunántúlra menekült, és miután családját Stájerországba menekítette, Moson várából szervezte az ellentámadást.

Salamon újabb segítség fejében évi adófizetést ajánlott fel a császárnak, ezzel azonban végleg elrontott mindent: a császár serege Vácig nyomult, de aztán eredménytelenül távozott; VII. Gergely pápa viszont, aki éppen ekkor kezdett bele az invesztitúra-harcba, erre hivatkozással – mint Magyarország hűbérurának (Szent Péter) képviselője – uralkodásra alkalmatlannak nyilvánította Salamont, és Gézának ítélte a trónt.

Salamonnak egyetlen elégtétele az lehetett, hogy ellenfele, Géza halálakor (1077. IV. 25.) még birtokolta Moson és Pozsony vármegyéket; Géza utóda, László azonban 1079-ben bevette Mosont, és Salamon Pozsonyba szorult vissza. A császár is elhagyta: 1079-ben ugyan még küldött sereget megsegítésére, később azonban már nem; a csalódott Salamon 1081-ben Pozsonnyal együtt László kezére került.
Ezután megpróbálta meggyilkoltatni Lászlót, ezzel azonban csak azt érte el, hogy fogságba vetették, ahonnan 1083-ban, István király szenttéavatásakor szabadult. Szabadulása után a császárhoz ment segítségért, de az elutasította. Továbbment tehát a besenyőkhöz, akiket 1085-ben az ország ellen vezettet, de kudarcot vallott. A besenyőkkel szövetségben 1087-ben Bizánc ellen vonult, ahol nyoma veszett. Mindenki azt hitte, Salamon meghalt: felesége Iudith a következő évben (1088) újból férjhez ment.

Salamon azonban nem halt meg: a sorozatos kudarcok hatására belátta, milyen bűnös módon ragaszkodott a hatalomhoz, és ezt megbánva azt, életét az engesztelésnek szentelte. A dalmáciai Pula városába ment, és az ottani kolostor egyszerű szerzeteseként élte életét, ott is halt meg és ott is temették el.

Miután Dalmáciát László és Kálmán Magyarországhoz csatolták, lassan Magyarországra is eljutott Salamon megtérésének története. A pulaiak szentként tisztelték, és 2000 körül végül szentté avatták (Ennek kapcsán antropológiai vizsgálatnak vetették alá csontjait, amelynek alapján megállapították, hogy a hagyomány nagy valószínűséggel hiteles.) Így lett Salamon országunk harmadik szent királya, a hataloméhes, eszközökben nem válogató magyarok megtérésének égi pártfogója. Szent Salamon király, könyörögj érettünk!

(Eredetileg közzétéve: 2006. szeptember 28.)

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: