Magunkat soha ne vegyük túl komolyan

Mottó: „Ha az Úr nem őrzi a várost,
az őrzők hiába őrködnek …” (Zsolt 127,1)

A napokban egy külföldi állam vezetője látogatott hazánkba; jövetelét példátlan biztonsági intézkedések kísérték, amelyek megbénították Budapest normális (bár korántsem tökéletes) működését. Tegnap, amikor – megfelelő tömegközlekedési eszköz híján – gyalogosan baktattam keresztül-kasul a városon, elgondolkoztam ezen a nagy buzgalmon.

Persze, tudom, hogy milyen veszélyeknek van kitéve egy állami vezető, az sem ismeretlen előttem, hogy milyen kockázatokat rejt magában egy sikeres merénylet, mégis aránytalanak tűnik egyetlen ember védelmében megzavarni akár százezer ember életét. Végső soron nem egy istenkirály látogatott hozzánk, aki a szuverenitás egyedüli letéteményese, hanem egy demokratikus köztársaság választott vezetője, aki mint ilyen, elvben csereszabatos: ma ő tölti be ezt a posztot, holnap (két év múlva) már más.

Ez az aránytalanság valamiért a hübriszt juttatja eszembe. Hiszen miért gondoljuk, hogy minden kockázatot ki tudunk szűrni? (Nagy Sándort egy szúnyogcsípés küldte padlóra!) Ha pedig nem vagyunk képesek erre, tehát mindenképpen vállalnunk kell valamilyen kockázatot, akkor miért nem érezzük ennek az aránytalanságnak az abszurditását? (Félreértés ne essék, nem a könnyelműség, hanem az ésszerű kockázatvállalás érdekében emelek szót!) Talán csak nem hisszük azt, hogy a világ sorsa ennek az egy embernek a sorsától függ?
Ha így gondoljuk, igen rosszul tesszük. „Átkozott, aki emberben bízik!”– figyelmeztet a Szentírás is. Az ember természeténél fogva véges; aki gondolatban egy – mégoly nagyszerű – ember sikerétől, kegyétől, uralmától teszi függővé életének alakulását, természetszerűleg csalódni fog. Nekünk, keresztényeknek különösképpen tudatában kell lennünk, hogy a világ sorsa, így a mi sorsunk is az Isten kezében van; embertársaink fontos segítséget nyújthatnak életünk során, és e segítséget nemcsak szabad, de el is kell fogadnunk. Lehetőségeinket is a mi Gondviselő Atyánk adja, ezért azokkal jól kell élnünk; de túl mindezeken, sorsunk mégis csak attól függ, hogy mennyire jól tudunk együttműködni Vele.

A hatalom emberei gyakran elfelejtik, hogy hatalmuk egyáltalán nem magától értetődő; ez a feledékenység pedig tulajdonképpen önimádat. Sérti az Isten fölségét, de legfőképp hatalmas ostobaság: ha valaki nem tud jól élni hatalmával és ezáltal megnyerni magának az igazságszerető embereket, amíg ereje teljében van, hatalma hanyatlásával erre már nem lesz módja, így bukása gyorsan és elkerülhetetlenül bekövetkezik. Aki azonban hatalmát úgy kezeli, mint ideiglenesen részére átadott eszközt, amelynek használatáról majd el kell számolnia, hatalma fogytán is bizakodhat; ha el is veszti hatalmát, ő maga nem roppan össze, hiszen erényekből felépített személyisége, mely féken tartotta a hatalom erőit, tovább szolgálja őt.

Talán ezért van az, hogy a zsarnokok, akik magukat pótolhatatlannak tartják, az idők előrehaladtával egyre jobban rettegnek, és szép lassan elhatalmasodik rajtuk az üldözési mánia. Ha a megalázott nép bátor, zsarnokölő fiaitól félnek, talán igazuk van. De ha titokzatos, a fennálló rendet alapjaiban felforgatni akaró terroristavezérektől félnek, ez a félelmük aránytalan és nevetséges. Ezek ugyanis brutális zsarnokokat és alkalmatlan vezetőket csak ritkán vesznek célba.
A terrorszervezetek vezetői ugyanis általában vagy hivatásos forradalmárok, vagy védelmi pénzekre áhítozó rablóvezérek. Mindkét típus a tartósan feszült és ingatag közhangulat fenntartásában érdekelt; olyanban, amelyben az emberek félnek. A brutális zsarnok mértéktelen kegyetlenségével, az alkalmatlan vezető hebehurgya, elkapkodott intézkedéseivel ezt a helyzetet tartják fenn; nincs tehát értelme őket eltenni láb alól, hiszen ez azt a kockázatot hordozza magában, hogy utódjuk egy ravasz taktikus, vagy egy bölcs államférfi lesz, aki a megfelelő intézkedésekkel lecsendesíti a tömegek háborgását, stabilizálja a helyzetet, megnyugtatja a kedélyeket, vagyis rendet tesz.

Azt sem szabad számításon kívül hagyni, hogy egy vezető meggyilkolása ugyan mindig nagy károkat okozó, szimbolikus cselekedet, de a gyilkosság körülményei egyáltalán nem közömbösek. Más az, ha szeretett népe körében, valamely jótékony akció közben gyilkolnak meg egy vezetőt, mintha a szigorú biztonság óvintézkedéseket kijátszva, elzárt helye teszik ugyanezt. Az utóbbi esetben ugyanis a vezető elvesztése miatti zavar párosul a rettegéssel, hiszen „senki nincs biztonságban”, míg az előbbi eset megvetést, sőt könnyen haragot vált ki az emberekből, hiszen egy védtelen embert megölni, kihasználva egy alapjába nemes cselekedetét aljas és gyáva tett.

A túlságosan szigorú biztonsági intézkedések tehát visszájukra fordulhatnak. Létezik azonban olyan biztonsági intézkedés is, amely minden esetben hasznos lehet. A vezető halálát követően zavaros helyzetben fontos, hogy megakadályozzák a helyzet elmérgesedését; ezt követően ugyanis az erőszakos cselekményeket esetleg már csak aránytalanul nagy véráldozatokkal lehet megfékezni. Ennek ellene hat az intézkedésre hivatott emberek bénult fásultsága. Ha az emberek korábban sem istenítették vezetőjüket, terveik csak részben hiúsulnak meg halálával, ezért fádalmukon és zavarukon hamarabb úrrá tudnak lenni. Fontos tehát, hogy a vezető ne tüntesse fel magát pótolhatatlannak.

Ugyanilyen fontos, hogy a vezető idejekorán gondoskodjék hozzá méltó, vele versenyre kelni képes utódról, aki e kritikus helyzetben helyébe tud lépni. Ha a vezető halált követő zavaros helyzetben az utód sikerrel fékezi meg az erőszak tombolását, néhány gyors, kevés áldozatot követelő, de határozott intézkedésekkel helyreállítja a rendet, a fennálló rend megerősödve kerül ki a küzdelemből, vagyis a merénylők stratégiai vereséget szenvednek.

Természetesen tudom, hogy a hatalom emberei most azt mondják: „Ez az ember álmodozó! Ha nem tűnünk pótolhatatlannak, ugyan hogyan szereznénk meg a párton belül a hatalmat, hogyan nyernénk választásokat?!” Nos, igaz, hogy olyan szemfényvesztő trükkök, amelyeket volt alkalmunk megtapasztalni, nem férnek össze egy ilyen szemlélettel. De egy valóban karizmatikus vezető, akinek népszerűsége mögött valós teljesítmény van, ha önálló gondolkodásra és cselekvésre képes emberekre épít, így is el tud jutni a hatalom csúcsaira; bár az is igaz, hogy ő emelkedés közben is többet tesz céljai megvalósulásáért, mint a „nélkülözhetetlenek” a hatalom csúcsain: így számára az sem feltétlenül kudarc, ha a csúcsig már nem jut el. (De eljut!)

Mindebből tehát azt a tanulságot vonhatjuk le, hogy magunkat soha ne vegyük túl komolyan, a hatalmat tartsuk illékonynak, ne gátoljuk, hanem inkább segítsük az utánunk jövő nemzedék tehetségének kibontakozását; könnyebb lesz így életünk és halálunk: lehet, hogy amikor a színen átvonulunk, észre se veszik, de ha elmegyünk, biztosan maradandó nyomot hagyunk magunk után.

(Eredetileg közzétéve: 2006. június 23.)

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: