Ne esküdjetek se égre, se földre!

Mottó: „Én azt mondom: egyáltalán ne esküdjetek,
se az égre, mert az Isten trónusa,
se a földre, mert az lábának zsámolya!
A ti szavatok legyen: az igen: igen, a nem: nem!
Ami ezen felül van, a Gonosztól való! ” (Mt 5,34-37)

Az 1952-ben elfogadott Pp. – noha a szabad bizonyítás elve alapján áll, vagyis a perben bármi felhasználható bizonyítékként – kifejezetten úgy nyilatkozik: „Eskünek a perben helye nincs”. Ez a ma is élő szabály az akkori idők ideológiájának hű lenyomata: az állami ateizmus, amely tagadta az Isten létét, az Istenre hivatkozást is ki akarta törölni a közéletből.

A szovjet megszállást követően ezzel ellentétes folyamatok indultak meg: csaknem egy tucat törvény – ideértve az Alkotmányt is – ír elő kötelező eskütételt egyes jogok gyakorlásának feltételeként, az új Be. pedig lehetővé teszi, hogy a tanú vallomását fogadalommal erősítse meg.

De vajon nekünk, keresztényeknek melyik megoldás jelent lelkiismereti konfliktust? Kötelesek lennénk megtagadni az eskütételt Jézus parancsára hivatkozásra? Megengedhető-e, hogy a magyarok a házasságkötés szertartása közben „ősi magyar szokás szerint” esküt tegyenek?

Azt hiszem, hogy aki megbotránkozik azon, hogy a keresztények nagy ritkán, kiemelten fontos kérdésekben esküt tesznek, alighanem félreértik Jézus parancsát. Az ugyanis, hogy mit tekint Jézus helytelennek, egyértelműen kiderül a szövegkörnyezetből. Ezt megelőzően ugyanis azt a korabeli (?) gyakorlatot kritizálja, hogy különbséget tettek az eskü kötelező ereje tekintetében aszerint, hogy mire esküdtek. Volt tehát „kötelező eskü”, meg „nem kötelező eskü”. (Ezt a magyar nyelv is ismeri: „leteszem a nagyesküt!”)

Ez a különbségtétel azonban éppen az eskü lényegét teszi gúny tárgyává, hiszen ha a szavunkat eskü erősíti meg, akkor igazunkról az Isten kezeskedik; az ún. átok-eskü esetén az eskütevő azt is megjelöli, hogy mit ajánl fel kárpótlásul arra az esetre, ha mégsem szólt igazat. Istent azonban nem lehet sem megvesztegetni, sem cinkossá tenni: nem attól függően kezeskedik értünk, hogy sokat, vagy keveset ajánlunk fel Neki zálogul.

Előfordulhat olyan eset, amikor igazunkkal egyedül maradunk, azt nem tudjuk bizonyítani, ezért segítségre és támogatásra szorulunk. (Régebben, amikor a bizonyításnak még nem voltak ilyen kifinomult eszközei, ez gyakrabban előfordult; ezért alakult ki az eskütársak rendszere: néhány tekintélyes férfi esküjével bizonyította, hogy az, aki ily módon egyedül maradt, megbízható ember.) Ha ilyen esetben szólítjuk kezesként az Istent, ez semmi esetre sem tekinthető bűnösnek, hiszen ez Isten iránti bizalmunk jele.

Jézus nem is ezt ítéli el, hanem azt a törekvést, hogy embertársainkat becsapjuk. Nyilvánvaló, hogy ha az átok-eskü komoly, akkor vélhetően igaz az, amit ily’ módon erősítenek meg, ezért az eskü bizalmat kelt a másik emberben. Ezzel a bizalommal él vissza az, aki – bármely indokkal – megpróbál kihátrálni az esküből. Jézus nem csupán azt tanítja itt, hogy nincs „nem kötelező eskü” (illetve, hogy ne ajánljunk fel az átok- esküben olyant, ami felett nincs hatalmunk), hanem azt is, hogy az eskü fölöslegessé tehető és kiküszöbölhető mindennapi életünkből. Ha ugyanis megfogadjuk Jézus tanácsát, és az igenünk valóban igent, a nemünk valóban nemet jelent, akkor a szavunknak súlya lesz; olyan súlya, amely meghaladja a csalárd szándékkal tett esküét. Jézus nem az esküről mondja tehát, hogy „a Gonosztól való”, hanem arról a csalárdságról, amely a szavaink mögött megbújva elhitelteleníti azokat.

Jézus tehát azt kéri tőlünk, hogy szavainkkal ne akarjuk tőrbe ejteni embertársainkat se hamis esküvel, se csalárd szavakkal. Látszólag ugyan a hazugság nem túl súlyos bűn, hiszen sem életét, sem javait nem károsítja a másiknak, legfeljebb becsületét csorbítja, vagy döntési szabadságát korlátozza. Valójában azonban a legocsmányabb bűnök gyökere és fedezéke. Nem véletlenül mondja Jézus az Ellenségről, hogy a Hazugság Atyja, és gyilkos kezdettől fogva, mert „nem tartott ki az igazságban!” A hazugság legnagyobb ellensége ugyanis a valóság, amelyet nem tudnak megváltoztatni a hazug szavak; erőszakos tettekre van tehát szüksége, hogy a valóságot magához igazítsa.

(Jól értették ezt a XI. századi magyarok, akik a szószegésnek olyan nagy jelentőséget tulajdonítottak, hogy királyokat űztek el emiatt. Már Péter királynak is azért kellett távoznia, mert Gizella javára Szent Istvánnak tett esküjét megszegve elkobozta a királynő javait; Aba Sámuel bukását pedig az okozta, hogy a császárnak tett esküjét és a békeszerződést megszegve nem engedte haza a foglyokat és nem adta vissza jogos tulajdonosaiknak a Péter által elkobzott javakat. Aba Sámuel a királyi tanács felháborodott tagjait bírói ítélet nélkül kivégeztette, és ez váltotta ki Szent Gellért feddő szavait, amelyeket Szent Gellért ünnepén nálunk is idéztek legendájából.)

Ha tehát az igazsághoz akarjuk szabni tetteinket, a legokosabb, ha először a szavainkat igazítjuk hozzá …

(Eredetileg közzétéve: 2006. október 7.)
Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: