Nem tudunk megvédeni mindenkit, nem mulaszthatjuk el sokak megoltalmazását

Mottó: „Hol van testvéred, Ábel?” (Ter 4,9)

Legutóbb említést tettem a magyar nemzet legnagyobb szégyenfoltjáról, a több millió anyaméhben megölt gyermekről. Gondolom sokan felszisszentek erre, hiszen ez a kérdés érzékeny pontja közösségi életünknek, annak ellenére, hogy az Egyház álláspontja világos: a magzat ember, tehát megölése csak akkor és olyan feltételekkel menthető, amikor és amilyen feltételekkel az emberi élet kioltása. (Így szükséghelyzetben, amikor két közel azonos súlyú érték közül az egyiket mindenképpen meg kell sértenünk. Például: ha hajótöröttként hányódunk a tengeren egy szál deszkán, amely két embert már nem bír el, és egy másik hajótörött közelít, nem vagyunk kötelesek átengedni neki a deszkát, le is lökhetjük róla, még ha ezzel biztosan a halálba taszítjuk is, mert ezzel saját életünket mentjük.)

Sokan azonban azzal érvelnek, hogy ez az álláspont pusztán olyan, „vallási alapokon nyugvó” (értsd: életidegen) erkölcsi követelmény, amely olyan „emelkedett” lelkületet feltételez, amely a nem hívő embertől nem várható el. Ez az álláspont lényegében azt állítja: az anyának joga van dönteni arról, megtartja-e magzatát, vagy elveteti; döntése mindenképpen jogszerű lesz, jlegfeljebb erkölcsileg kritizálható. Ez az álláspont jogi szempontú megközelítést tartalmaz, de téves.

A magyar jogszabályok szerint ugyanis a magzatelhajtás büntetendő cselekmény (Btk. 169.§). Kétségtelen, hogy a magzatelhajtás büntetendősége nem jelenti azt, hogy azt minden esetben büntetni is fogják, de ugyanez minden büntetendő cselekményről (az emberölést, a lopást és az erőszakos közösülést is ideértve!) elmondható. Aki valóban jogászi módon akarja a kérdést megközelíteni, abból kell tehát kiindulnia, hogy a magzatelhajtás önmagában jogellenes, sőt büntetendő cselekmény.

A magzatelhajtás jogszerűségének gondolata részint az amerikai jogi gondolkodásból, részint egy szerencsétlen büntetőjogi elméleti magyarázatból fakad. Arról van ugyanis szó, hogy a Btk. a magzatelhajtás törvényi tényállását követően nem szabályozza a mentesülés különös eseteit; ezeket ugyanis a magzatvédelmi törvény tartalmazza. A Btk. 22.§ i) pontja alapján azonban csak azok a különös mentesülési okok lennének figyelembe vehetők, amelyeket „a törvény” (vagyis a Btk. maga) határoz meg. Ez a kodifikációs hiba pongyolaság más tényállásoknál (például a testi sértésnél, ahol a mentesülés alapja a Ptk.) is előfordul, ezért a büntetőjog-tudomány kidolgozta azt az elvet, hogy ilyen esetekben a „jogellenesség hiánya” zárja ki a büntethetőséget.

Ez a megoldás – bár a német dogmatika ismeretéről, vagyis széleskörű jogi műveltségről tanúskodik – csak elfedi a problémát, hiszen a törvény ilyen mentesülési okot sem ismer; a bűncselekmény fogalmának hatályos törvényi meghatározása (Btk. 10.§) pedig nem ismeri a jogellenességet, csak a társadalomra veszélyességet. Mondhatnánk persze azt, hogy az ilyen cselekmény nem veszélyes a társadalomra – a testi sértés esetén ez megoldást is jelent, hiszen ott a mentesítés alapja éppen az, hogy nem sérti „az állampolgárok személyét és javait” – és ezért kizárt a büntethetőség; ebben az esetben viszont a Btk. 22.§ e) pontja szerinti mentesülési okot alkalmaznánk, vagyis a „jogellenesség hiányának” (mint a dolog természetéből adódó mentesülési oknak) az emlegetésére nincs szükség.
A kérdés kulcsát egyébként éppen a társadalomra veszélyesség csekély fokát meghatározó Btk. 28.§-a adhatja meg: eszerint „nem büntethető az, akinek cselekménye az elkövetéskor olyan csekély fokban veszélyes a társadalomra, hogy a törvény szerint alkalmazható legenyhébb büntetés is szükségtelen.” Az tehát, hogy egy cselekmény nem büntethető, még nem jelenti azt, hogy jogszerű, csupán azt, hogy nem indokolt büntetőjogi szankcióval sújtani elkövetőjét. Az a felfogás, hogy mindent szabad, ami nem tilos, és az tilos, amit büntetőjogi szankcióval fenyegetnek, jogi szempontból teljesen alaptalan (hirdesse bár mégoly tekintélyes személy is!). A büntetőjogi szankció ugyanis a jogi szankciórendszer záróköve, így hiánya nem feltétlenül jelent teljes szankcionálatlanságot, hiszen létezhetnek közigazgatási és polgári jogi szankciók, sőt szankció hiányában is létezhet érvényes jogi tilalom (ez az ún. lex imperfecta.)

Valójában tehát a jogi vitáknak nem arról kellene folyniuk, hogy jogellenes-e a magzatelhajtás (az magzat ember voltának kétségbe vonása ezt a célt szolgálja), hanem arról, hogy mely esetekben nem indokolt az elkövetőket büntetni, illetve a büntetés elmaradása mellett nem indokolt-e egyéb szankciókat bevezetni. A kérdés megnyugtató rendezése tehát nem feltétlenül a mentesülési okok szűkítését jelenti, hanem azok pontosítását (hiszen jelen formájukban alkalmatlanok arra, hogy a büntetőeljárásban használhatók legyenek), az eljárási keretek szigorítását, a szankciórendszer kibővítését.

Így például azt a mentesülési okot, hogy a magzat „bűncselekménnyel összefüggésben fogant”, úgy kellene pontosítani, hogy nem büntethető az anya (illetve a megbízásából eljáró orvos), ha a magzat „az anya sérelmére elkövetett, erőszakos, nemi erkölcs elleni bűncselekmény folytán fogant”. (Erre azért van szükség, mert ennek a mentesülési oknak az az alapja, hogy súlyosan sérült a nő önrendelkezési joga; ha azonban például a nő követ el a férfi sérelmére erőszakos, nemi erkölcs elleni bűncselekményt (pl: annak akaratnyilvánításra képtelen állapotának kihasználásával), ez a körülmény nem áll fenn.)
Indokolt lenne a polgári jogi szankciók bevezetése: könnyen elképzelhető ugyanis, hogy a büntethetőséget kizáró ok bekövetkezése valakinek felróható. (Például a fenti ok bekövetkezése az erőszakos, nemi erkölcs elleni bűncselekmény tettesének.) Ha ez a személy például a magzat megszületése esetén tartására lenne kötelezhető, vagy kiesne az öröklésből, saját felróható magatartása folytán jutna előnyökhöz, ami a Ptk. 4.§ (4) bekezdésében kifejtett alapelv értelmében is idegen a polgári jog szellemétől, ezért az így szerzett vagyoni előnyt – az ügyész közreműködésével, polgári per útján – el kell vonni.

Helyes lenne, ha a magzatelhajtás jogellenességére, a mentesülési okok jellegére az azokkal kapcsolatos egészségügyi eljárási szabályok is utalnának. Így a magzatelhajtást elvégző egészségügyi dolgozók részére nem „engedélyt” kellene adni, hanem „felmentvényt”. Ennek az lenne a szerepe, hogy az egészségügyi dolgozó, aki adott esetben nem tudja ellenőrizni, hogy jogosan hivatkozott-e az anya a mentesülési ok (például, hogy erőszakos, nemi erkölcs elleni bűncselekmény folytán fogant a magzat) fennálltára, utóbb ennek tényleges hiánya esetén se legyen felelősségre vonható. A felmentvény kiadását bírói hatáskörbe kellene utalni, biztosítva a magzat érdekeinek képviseletét is; a helyzet sajátosságai folytán azonban itt szigorú eljárási szabályokra, soron kívüli eljárásra, feszes határidőkre, a bizonyítási és jogorvoslati lehetőségek korlátozására lenne szükség.

Nem állítom, hogy ezek a változtatások minden magzat életét megmentenék, de azt igen, hogy kifejezésre juttatván az állam irántuk érzett felelősségvállalását, sokuk életét megmenthetné. Ne feledjük: arra hivatkozással, hogy nem tudunk megvédeni mindenkit, nem mulaszthatjuk el sokak megoltalmazását …

(Eredetileg közzétéve: 2006. október 25.)

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: