„tehát volt egy háromlábú, és egy tízlábú lelki tükör”

Mottó:Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!

A minap átfutottam a március 18-ai hírlevelet, és láttam benne az általános lelki tükröt. Két változat benne: egy a szeretet parancsa alapján, egy pedig a Tízparancsolat alapján. Elsőre gyorsan továbblapoztam, mert egy rendezvény részleteire voltam kíváncsi (amit természetesen lekéstem…), mindenesetre annyit megjegyeztem, hogy „tehát volt egy háromlábú, és egy tízlábú lelki tükör”. Később újra elővettem a Hírlevelet, hogy kicsit jobban megnézzem az első lelki tükröt, és kicsit meghökkenve vettem észre, hogy csak két részből áll: egy része az istenszeretetről, a másik része a felebaráti szeretetről szólt.

Ezen egy kicsit elgondolkoztam: vajon miért maradt ki az önszeretet tesztje? Persze tudom, hogy most sokan Szent Ágostont szegezik velem szembe, aki kétféle szeretetet különböztetett meg: az önmegvetésig menő istenszeretetet, és az Isten megvetéséig menő önszeretet. Azt is mondhatja valaki, hogy a Szentírásban van olyan parancs, hogy szeresd Istenedet, olyan is van, hogy szeresd felebarátodat, de olyan, hogy szeresd önmagadat…?! Az önszeretetben szemmel láthatólag nincsen semmi erkölcsi emelkedettség, hiszen önmagunkra irányul, ezért hiánya nem tűnik erkölcsi fogyatékosságnak.

Kétségkívül nyomós érvek, nagy nevek, és én csak egyetlen szalmaszálat kapok segítségül, Szent Páltól: „A saját testét senki sem gyűlöli, hanem táplálja, gondozza, akárcsak Krisztus az Egyházat.” (Ef.5,29) Bizony, nagyon úgy tűnik, hogy Szent Pál (és – merem feltételezni – a többi sugalmazott szerző) azért nem ír az önszeretet parancsáról, mert magától értetődőnek veszi, hogy az ember szereti önmagát. Valójában azonban ez – némiképp a hibás szembeállításoknak, torz gondolatmeneteknek és balhiteknek köszönhetően – egyáltalán nem magától értetődő.

Ki ne hallott volna tizenéves lányok állandó problémáiról fő ellenségük, a tükör előtt. (Hagyjuk meg a hölgyeket abban a tévhitben, hogy az erősebb nem megnyugszik abban, hogy ha az ördögnél egy fokkal szebb, már nem csúnya! Mert azért jó lenne pár centivel magasabbnak lenni, kicsit vállasabbnak, általában ruganyosabbnak …) A világon száz és százezrek sóhajtoznak naponta a külsejük miatt, és kemény pénzeket fizetnek azért, hogy az áhított célhoz kicsit közelebb kerüljenek. Állandóan változó hajszín, szépészeti műtétek és kenceficék jelzik, hogy milyen sokan nincsenek megelégedve külsejükkel. De erre még lehet azt mondani, hogy a világ hiúsága, s mint ilyen az ördögtől való…
Az ember azonban sokszor a külsejénél is sokkal kevésbé van megelégedve a belsejével. Sokféle elvárással szembesülünk saját magunk, a felebarátaink és az Isten részéről, és bizony, csak mi tudjuk igazán, milyen gyakran nem felelünk meg ezeknek az elvárásoknak! Senki nem szereti a kudarcot, ezért ezek a fogyatékosságaink gyakran váltanak ki dühöt vagy elkeseredést. A düh és elkeseredés pedig önmegvetést vált ki, amely az öngyűlölet szülőanyja. Aki pedig gyűlöli önmagát, az hamarosan meggyűlöli az Istent és a felebarátját is.

Nem véletlenül mondta Isten, hogy a felebarátot úgy kell szeretnünk, mint önmagunkat. A felebarát is ember, mi is azok vagyunk, végesek, jó és rossz tulajdonságokkal. Az ember mindig jobban észreveszi a rosszat, hiszen a rossz zavaró. A jót keresni kell, és nem szabad akkor sem elfelejtkezni róla, ha a rosszal együtt jelentkezik. Senki élő emberfia nem csak rossz, vagy csak jó, hanem mindannyiunknak vannak jó és rossz tulajdonságai, erősségei és gyengeségei. Ha a magunk korlátait elfogadjuk, a felebarát gyengeségeivel szemben is türelmesebbek leszünk. A felebarát korlátaink a felismerése és elfogadása ugyanakkor magunkkal szemben is nagyobb türelemre int, hiszen könnyebb felismerni, hogy bár egyes hibáink ugyan egyediek, de az esendőség általános emberi tulajdonság. Aki ezt nem ismeri fel, vagy nem fogadja el, az amint valami rosszat tapasztal valakiben, azonnal elutasítja, így szép lassan nem is marad felebarátja, akit tisztelhetne, márpedig a szeretet alapja a tisztelet.

Isten iránti szeretetünknek is gátja az önmegvetés és öngyűlölet. Minél kevésbé szeretjük magunkat, minél jobban lebecsüljük a bennünk meglévő jót, annál könnyebben megfogan az a gondolat, hogy mi bizony menthetetlenül elrontott, selejtes kis teremtményecskék vagyunk, akiket csak sodor erre-arra az élet. Az élet? Bizony, az Élet, aki mindent alkotott, és aki a világot kormányozza! Innentől kezdve pedig már nem is mi vagyunk a fő felelősek, és felfakad ajkunkról Ádám káromló szava („Az asszony, akit Te adtál, adott a fáról, azért ettem!”). Az se jó persze, ha saját felelősségünket hangsúlyozzuk, hiszen akkor meg azért gerjed fel haragunk, hogy az Isten („aki állítólag szeret”), miért nem lép közbe? Akár így, akár úgy, ha csak a burjánzó rosszat látjuk magunkban, de nem a bontakozó jót, végeredményben Isten művét becsméreljük, ami legalább annyira sérti az Alkotót, mint amennyire maga a bűn, ami miatt megvetést érzünk magunk iránt. Isten iránti szeretetünk alapja ugyanis a hála, ahogy Szent János írja: „A szeretetnek nem az a lényege, hogy mi szeretjük Istent, hanem hogy ő szeret minket […] azért szeretjük az Istent, mert ő előbb szeretett minket.” (1Jn.4,10.,19.). Ha nem érzünk magunkban jót, nem érzünk hálát azért, hogy Isten megteremtett minket, ha pedig tagadjuk magunkban a javulás lehetőségét, nem leszünk hálásak a megváltás miatt sem; hogyan szerethetnénk akkor az Istent?!

Az önszeretet persze csak akkor ér valamit, ha valóban szeretet (a Jézus által hirdetett agapé), nem pedig valami szentimentális rajongás, amely bagatellizálja a rosszat és felnagyítja a jót. Az okos önszeretet leginkább egy gondos várkapitány törődéséhez hasonlítható, aki az őrizetére bízott végvárat oltalmazza, tudván, hol erősek a falak és hol gyengék; mit kell erősíteni, hol kell ébernek lenn, honnan lehet meglepetésszerű ellentámadást indítani; mi módon lehet olyan sikert elérni úgy, hogy az ne fárassza ki a rendelkezésre álló csapatokat, de felszítsa a harci kedvet és a győzelembe vetett hitet. Igencsak rossz várkapitány az, aki az első betörésre feladja a várat, aki szüntelenül arról beszél, hogy az ellenség túl erős, és szüntelen azon ábrándozik, hogy milyen vár kellene ahhoz, hogy állja az ostromot, mint ahogy kárhoztatandó hanyagság, ha valaki nem tapasztalja ki az erőd gyengeségeit, lekicsinyli az ellenség erejét vagy nagyszabású bontásba és átépítésbe kezd, miközben köröskörül az ellenség csapatai portyáznak.

Isten nem bízta volna ránk ezt a végvárat, ha eleve reménytelen lenne annak megoltalmazása. Ő azt akarja, hogy győzelmet arassunk, és egykor dicsősséggel övezve térjünk meg e vállalkozásból. Szeressük tehát ezt a végvárat, küzdelmeink és dicsőségünk színhelyét, hiszen – Dobó István szavaival – „ez a vár most a haza”. Az Isten Országa.

(Eredetileg közzétéve: 2007. április 12.)

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: