A gyermeket az apai szigor veszi rá a helyes viselkedésre

Mottó: Jaj neked, Jeruzsálem, hogy nem tudsz megtisztulni!
Meddig mehet ez még így tovább?!” (Jer 13,27.)

Ha annak okát kutatjuk, miért is fordulnak el az sokan Istentől, nyilván fel fog merülni az istenkép kérdése is. Sok ateista gondolkodó azért tartja Istent elképzelt alaknak, mert azt az istenképet veszi alapul, ahol az Úr, mint valami éjjeliőr, virraszt a világ felett, hogy megbüntesse azt, aki megsérti a rendet, illetve megjutalmazza azt, aki megtartja azt. Ha ebből az istenképből indulunk ki, kézenfekvőnek tűnik, mi az Isten „funkciója”: az embereket rávenni a helyes, illetve helyesnek tartott viselkedésre. A gyermeket az apai szigor veszi rá a helyes viselkedésre, így az Isten nem más, mint gyermekkorunk eszményített apaképének társadalmiasítása és fetisizálása – vallja nem egy ateista gondolkodó.

Kétségtelen, hogy az Ószövetségben sokszor fölbukkan az a gondolat, hogy Isten megbünteti a bűnösöket, illetve a hűtlen népet. Az Újszövetségben is felmerül – igaz, jóval ritkábban – a bűnök büntetésének a motívuma, Jézus sokszor figyelmeztet a kárhozat lehetőségére. Sokak számra azonban ez az istenkép túl szigorú: a Szeretet Istene miként sújthatja az embereket kemény és kegyetlen büntetésekkel? – és megbotránkoznak benne. Ha meg akarjuk érteni, hogy a bibliai istenképben hogyan fér meg az igazságosság az irgalommal, leghelyesebb az isteni büntetés gondolatának eredetét megvizsgálnunk.

Az ókori ember világképében (még) rend volt: mindennek megvolt a maga szerepe és az ebből adódó saját törvénye. Ebből a szempontból nem tettek különbséget a természet és az emberi közösség, a társadalom világa között. Ahogyan a természeti törvények figyelmen kívül hagyása és áthágása hátrányos következményekkel jár, úgy hátrányos következményekkel jár az emberi közösség törvényeinek figyelmen kívül hagyása és áthágása is. A káros következmények bekövetkezése szempontjából elsősorban nem annak van tehát jelentősége, hogy a törvényszegés szándékos, illetve egyáltalán tudatos volt-e (hasonlóan ahhoz, ahogy az áram sem válogat aszerint, hogy szándékosan, vagy véletlenül nyúlunk-e bele a konnektorba: mindenképpen megráz), hanem a törvényszegés tárgyi körülményeinek. A tudatosságnak, illetve a szándékosságnak természetesen volt szerepe, de hiánya nem zárta ki a hátrányos következmények viselésének kényszerét.
A törvényszegés következtében megbomlott a rend, és a rendetlenség tovagyűrűzött a világban. A törvényszegés nem feltétlenül azt érintette, aki azt elkövette, de abban a közösségben hatott, ahol az illető élt, így először közvetetten, majd előbb-utóbb közvetlenül is visszahatott rá. Ez az összefüggés vezetett aztán el a kollektív felelősség és az isteni igazságszolgáltatás gondolatához. Egy kis, ókori faluközösségben, ahol sokkal jobban igénybe vette az erőket a létfeltételek biztosítása, sokkal világosabban kitűnt a vétek közösségi vetülete: a tovagyűrűző rendetlenség a csoport pusztulását okozhatta. Elsőrendű fontosságú volt tehát a rend helyreállítása, az isteni büntetés – amely a tapasztalatok szerint a vétkes környezetét is sújtotta – elhárítása. A vétkes bűnhődése a bomlást volt hivatott megállítani, megakasztva azt az okfolyamatot, amely felbomlasztja a rendet, ezáltal mind a közösség, mind a vétkes érdekeit szolgálta.

A rend helyreállításának módozatai tekintetében már szerephez jutott a tett tudatos, illetve szándékos volta is: ha a törvényszegés nem volt szándékos, a rend helyreállításához elegendő volt a jóvátétel a sértett kiengesztelése, kárainak megtérítése, illetve különböző tisztulási szertartások révén. Ha azonban a törvényszegés szándékos volt, ezen felül büntetőszankciókra is szükség volt, hiszen ez a személy a rend ellensége volt, akit meg kellett fékezni. Ezek a büntetések kegyetlenek voltak, hiszen a közösség jóléte forgott kockán: ha a közösség elmulasztotta a méltó büntetést kiszabni, a bűnhődés akkor sem maradt el, csak most már a közösség is együtt bűnhődött a vétkessel.

Az ókori világ azonban fokozatosan megváltozott: nagyobb közösségek jöttek létre, biztosabbá vált a megélhetés, és a törvényszegés következményei már nem voltak olyan nyilvánvalóak. Ha egyik másik ember igazságtalanul szenvedett, elvándorolt vagy meghalt, ez egy pár tíz fős közösségben komoly zavarokat okozott, de mit számított egy pár tízezres városállamban? A rend tehát látszólag fellazult, különböző törvényellenes manipulációkkal hosszabb ideig el lehetett kerülni a büntetést. Az az alapvető összefüggés, ami a zavar tovaterjedésére vonatkozik, nem szűnt meg működni: a meg nem torolt bűn és a felelőtlen magatartás talán titokban, de hatékonyan korhasztotta a társadalom szerkezetét. A látszólagos szabadságnak tehát komoly ára volt: a nagy közösség hirtelen, szinte ok nélkül omlott össze.

Ezt a befolyásolhatatlan, ok nélküli összeomlást azok, akik látták és siratták a rend felbomlását, kapcsolatba hozták a vétkekkel, de már ők sem láttak benne automatizmust, inkább a jó és igazságos isten(ek) büntetését. Így alakult ki az a gondolat, hogy az Isten megtorolja a vétket: az Istentől származó rendet nem érezték elég erősnek, hogy maga bosszulja meg megsértését, de Alkotóját, az Istent igen.

Mai világunk is nagy közösségek világa, ezért látszólag nincs a bűnnek büntetése; valójában azonban a pusztító következmények már itt munkálnak körülöttünk. Fontos lenne tehát, hogy serényen munkálkodjunk a rend helyreállításán, még mielőtt az elkorhadt társadalom a fejünkre nem omlik. Ne áltassuk magunkat: az, hogy Isten a tudatos és szándékos törvényszegéstől óv minket, nem jelenti azt, hogy a tudatlan vétkek következményeitől mentesít! Ami a bűnök kiemelt kezelését indokolj az az, hogy ez közvetlenül a lelkünket károsítja, így örök bűnhődés jár értük – ha nem tudjuk magunkban helyreállítani a rendet. Minden más hibánk e világban hat, ezért következményei e világ elpusztulásával beteljesednek és megszűnnek, ezért az örök élet szempontjából kevéssé fontosak.

Nekünk azonban ebben a világban kell élnünk és Isten Országát építenünk, ezért nem intézhetjük el egyetlen vállrándítással hibáink mulandó hatásait. Kötelességünk evilági felelősségünk tudatában cselekedni, és hibáinkat jóvátenni – amennyire tőlünk telik. Ne azt keressük tehát, hogy milyen ürüggyel mentesülhetünk az erkölcsi felelősség alól – bár számtalan indokot tudunk elősorolni, ami „az adott esetben” értelmünk és akaratunk korlátozott használatát igazolja – hanem azt, hogy miként tudjuk jóvátenni azt, amit másoknak vétettünk, és miként tudjuk kötelességünket minél hívebben teljesíteni.

A nagy összeomlást követően egyébként mindig az épen maradt részekből szerveződik újjá a rend …

(Eredetileg közzétéve: 2007. február 6.)

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: