A tettes ismeretlen

Mottó: “Bizony mondom nektek, ha nem változtok meg,
s nem lesztek olyanok, mint a gyerekek,
nem mentek be a mennyek országába!” (Mt. 18,1)

Az év végén brutális bűncselekmény híre tartotta lázban a közvéleményt. A főváros egyik forgalmas csomópontján lófráló kiskamasz rövid időre csaknem az első számú közellenséggé vált. Sokan, sokféleképpen szóltak hozzá a kérdéshez, kiemelve a közbiztonság romlását, a büntetőjogi védelem elégtelenségét, a hatóságok tehetetlenségét, esetenként a fiú származását, a társadalom közönyét, a nevelés hiányosságait okolva. Nem hallottam azonban, hogy bárki komolyabban felvetette volna a média felelősségét.

Az esetnek volt ugyanis egy igen jellemző vonása, amely azonban kissé elsikkadt. Az egyik internetes újság munkatársa ugyanis e végzetes támadás előtt pár héttel képes riportot készített. A gyermek viselkedésén jól látszott, hogy szerepelt: a rosszfiút játszotta. Számomra egyértelműnek tűnik tehát, hogy úgy érezte: jól játszotta a szerepét, hiszen lám, híressé lett általa. A – feltehetőleg jószándékú – riport tehát megerősítette bűnözői önképét. (A támadást követő hírverés, az izgalmas részletek tálalása hasonló hatást érhetett el nála.)

Az ember, amikor megszületik, lényegében semmit sem tud a világról, a társadalomról és arról: hogyan kell viselkednie ahhoz, hogy boldoguljon. A látottak utánzása, a viselkedésre adott válaszok értékelése, a felismert összefüggések elemzése révén próbál eligazodni a világban. Minél fiatalabb és tapasztalatlanabb, annál több magatartásában az utánzás, és minél érettebb, annál nagyobb szerepet játszik cselekedetei irányításában a tapasztalat és a megfontolás.

Normális esetben az ember jó példát utánoz, vagy ha a rossz példát utánozza, akkor a környezete erről kedvezőtlen választ ad, így az ember fokozatosan felismeri és magáévá teszi a társadalom írott és íratlan törvényeit, beilleszkedve annak szövetébe (ezt nevezik idegen szóval integrációnak). Előfordul azonban, hogy a felnövekvő ember közvetlen környezete egyfajta zárványként szemben áll a társadalomban általánosan elfogadott, alapvető szabályokkal (ú. n. bűnözői szubkultúra), ami azt a veszélyt hordozza magában, hogy az ilyen ember a közvetlen környezetéhez hasonulva képtelen beilleszkedni a társadalomba.

A baj az, hogy a médiában megjelenő figurák jelentős része olyan magatartást tanúsít, ami a társadalom alapvető erkölcsi és jogi normáival ellentétes. (Igen érdekes egy akciófilmet büntetőjogi szemmel megnézni: a szereplők általában bűncselekmények tömkelegét követik el, és hosszú tartamú szabadságvesztésre érdemesek.) A médiával kettesben magára hagyott fiatal látja tehát a rossz példát, de környezete kedvezőtlen reakciójával nem találkozik, vagy ha igen, akkor már általában túl késő. Ráadásul a deviáns viselkedésre mindig vevő a média, ezért a fiatal számára a híressé válás egyik kecsegtető útja, hogy a rossz példákat követve megszegje a szabályokat. Így még aki utóbb szembesül is cselekedete kedvezőtlen megítélésével, a hírnév fényével vigasztalódhat.

Így lesz “sztár” a bankrabló, a sorozatcsaló, a prostituált, az öngyilkosjelölt, stb. Szereplésük, életük apró részleteinek feltárása, védelmezésük az “intoleráns”, “részrehajló” és “elfogult” társadalmi többséggel és igazságszolgáltatással szemben pedig újabb és újabb embereket csábít arra, hogy őket utánozva a bűn útjára lépjenek.

Ennek az útnak a végén azonban végül a börtön, a fiatalon bekövetkező, vagy erőszakos halál, a teljes testi-lelki-szellemi kifosztottság és üresség állapota áll. (A szóban forgó kamasznak is már az életéért aggódtak!) Ez is szenzáció persze, ami alkalmat ad a heves erkölcsi elítélésre vagy éppen a könnyes szánalomra; a szereplők változnak, az üzlet megy tovább.

Ennek az ördögi körnek megtörésére két eszköz adatott nekünk; mindkettő igazi felnőttet kíván. Egyrészt, mind jobban át kell vennie az utánzás, a kritika nélküli hasonulás helyét a tudatos, megfontolt és belsőleg vezérelt cselekvésnek. Ez nem egyénieskedés, hiszen nem az a cél, hogy máshogy viselkedjünk, hanem az, hogy megfelelően (jól, helyesen, igazságosan); az öntörvényűség csak abban jelentkezik, hogy nem a hírnév és népszerűség, hanem legjobb meggyőződésünk vezérli cselekedeteinket. Másrészt, kötelességünk megakadályozni, hogy a fiatalok kettesben maradjanak a médiával. Nem arról van szó, hogy tiltsuk el őket a televíziótól, filmtől, újságoktól és minden effélétől, hanem az, hogy ebbéli tevékenységükben legyünk velük: tapasztalataikat beszéljük meg velük, a rossz példákat kerülve a felszínes moralizálást – leplezzük le és igazítsuk helyre. Ha ezt kezdettől fogva megtesszük, akkor jelentős mértékben tompíthatjuk az őket érő kedvezőtlen hatásokat, és hozzájárulhatunk a társadalomba való beilleszkedésükhöz, valódi felnőtté válásukhoz, és mi magunk is gazdagodhatunk nyitottságuk, romlatlan gondolkodásuk megtapasztalása révén.

Felelősségünk óriási, hiszen: “Aki befogad egy ilyen gyereket a nevemben, engem fogad be. De aki megbotránkoztat csak egyet is ezek közül a kicsik közül, akik hisznek bennem, jobban járna, ha malomkövet kötnének a nyakába és a tenger fenekére vetnék.“(Mt. 18,5-6.)

(Eredetileg közzétéve: 2008. február 6.)

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: