Alkalom szüli a tolvajt (is)!

Mottó:Van ideje a születésnek és a halálnak;
ideje az ültetésnek és az ültetvény kiszedésének;
ideje van az ölésnek és ideje a gyógyításnak,
ideje a bontásnak és ideje az építésnek.” (Préd. 3,2-3)

A most kezdődő adventben új lelkipásztori eszközzel kísérletezik az egyházközség. A Szentírás-évre tekintettel közös “házi feladatot” kaptunk mindannyian: külön a gyerekek, és külön a felnőttek. Úgy gondoltam tehát, hogy ezúttal – rendhagyó módon – a vasárnap esti szentbeszéd gondolatait gombolyítom tovább, egészen pontosan azt a gondolatot, amely az idő kétféle felfogását ragadta meg. Hogyan is állunk az Idővel?

Az idő mindenek előtt felfogható az anyagvilág fizikai dimenziójaként: az anyagi létezők anyagvilágban elfoglalt helyzetét meghatározó egyik mutató, illetve annak a változása. Az így felfogott idő személytelen, egynemű és mérhető; ezt nevezi az Újszövetség görög nyelve kronosznak, amiből az óra idegen eredetű neve (kronométer) is ered. Ez az időfogalom az anyagi létezők – köztük az ember – létének korlátolt voltára utal: az anyagi létezők keletkeznek, fennállnak, majd elmúlnak, anélkül, hogy ez a viszonyítási rendszerben bármiféle változást idézne elő. Ezért mondhatják egyesek: minden mulandó, csak az idő örök. (Valamiképpen ezt fejezi ki az ókori görögök Kronosz-mítosza: a világ felett Kronosz uralkodik, aki születendő gyermekeit, az isteneket sorra elnyeli, mígnem legfiatalabb fia, Zeusz kasztrálja, és átveszi tőle az uralmat. E történet lényegében egy allegória: az istenek örökkévaló uralmához az Idő legyőzése szükséges.)

Ez az idő-fogalom, amely a fizikában remekül használható, valamiképpen embertelen: az ember léte esetlegessé és értelmetlenné válik. A világ egésze szempontjából lényegében mindegy, mikor létezünk, és az is, mit teszünk; létünk jelentéktelen epizód a hatalmas világfolyamatban, végességünk korlátai közül nem tudunk kitörni. Valamennyi materialista világnézet végső tragikuma, a személyes emberi lét értelmetlensége e felfogás következménye. Már az ókori gondolkodók is küzdöttek e gondolat terhével: ki a túlvilági öröklét feltételezésével, ki az anyagi lét korlátainak (köztük az idő) levetkőzésének gondolatával próbálta ezt meghaladni. Ez utóbbi gondolat a kereszténység ifjabb kortársaként megszülte a manicheus tant, amely a rossz forrását a véges anyagban látta, amely megakadályozza az isteni eredetű emberi szellem kibontakozását, és amely mindmáig veszélyes ellenfele a kereszténységnek.

A kereszténység ugyanis – a Szentírás alapján – alapvetően másként tekint az időre: nem tagadja ugyan, hogy az ember (evilági) léte időben korlátozott, de ezt nem tekinti rossznak, hanem Isten rendeléseként, az emberi természethez tartozóként elfogadja. (Egyedül Isten kapcsán értelmetlen az időről beszélni, hiszen öröktől fogva, örökkön van: Isten felette áll az idő korlátainak, örök jelenben él.) Az idő azonban nem pusztán az emberi lét korlátja, de kerete is: az ember időben korlátolt volta lényegében elhelyezi az embert a világban, valamiképpen kijelölve szerepét Isten világra vonatkozó tervének megvalósításában. Az ember rendelkezésére álló idő (kronosz) tehát egyben alkalom (kairosz) is arra, hogy az ember teljesítse feladatait.

Fontos kiemelnünk azt, hogy – a világ összetettsége folytán – egyáltalán nem mindegy, hogy az ember mikor és miként járul hozzá annak működéséhez: a kairoszként felfogott idő egyáltalán nem homogén: az alkalmat az ember cselekvésére Isten adja, aki a teremtett világ rendjét és működését, benne az ember lehetséges szerepét meghatározza. (Ez tehát azt jelenti, hogy az Isten adja az ember számára a képességet, az alkalmat és a kegyelmet, hogy a jót megtegye, de az emberen múlik, hogy él-e, és miként ezzel a lehetőséggel.)

Első látásra az idő alkalmakra felosztása tovább csökkenti az ember szabad mozgásterét: valójában azonban ez teszi értelmessé az emberi életet. Egyrészt, a megfelelő időben tett jó mindig “nagyot szól”, mert Isten nem azért adja a feladatokat, hogy ne unatkozzunk, hanem hogy teljesítése révén a világ jobb legyen, ezért gondoskodik arról, hogy hatása ne maradjon el. Isten számára – ezt jó lenne eszünkbe vésnünk – nem vagyunk elhanyagolható, helyettesíthető, “fajta és mennyiség szerint meghatározott” létezők: Ő mindannyiunkat személy szerint szeret, ezért kinek-kinek értelmes életcélt adott, hogy azt beteljesítve boldog lehessen. Másrészt, Isten jól tudja, hogy az ember nem képes egy életen át folyamatosan magas színvonalon teljesíteni: az egyes alkalmak kijelölésével lehetőséget arra, hogy erőnket ezekre összpontosítva gyengeségünk és végességünk ne okozzon nekünk és a világnak kárt. Harmadrészt, Isten – megadva a szükséges képességet – ránk bízta azt, hogy az alkalmakat felismerjük: az ember feladata tehát nem pusztán az Isten által egyedileg kiadott parancsok mechanikusan teljesítése, hanem az, hogy értelmes lényként észlelve az alkalmat a jóra, döntsön annak megvalósításáról, és a megvalósítás módjáról.

Azt sem szabad persze elhallgatnunk, hogy Isten nem mindig a sikerre ad alkalmat, hanem néha a kudarcra. Ezzel elsősorban nem az a célja, hogy – gőgünk letörése végett – végességünkre emlékeztessen, hanem az, hogy segítsen feltárni valós képességeinket, és ezáltal felismerni a hivatásunkat. Ha egy helyzetben a legjobb szándékunk mellett is elégtelennek bizonyulunk, az általában azt jelzi, hogy nem a feladatunkat teljesítettük. (Gondoljunk csak Szent Péter tagadására: nem lehet kétségünk afelől, hogy az utolsó vacsora előtt komolyan gondolta azt, hogy életét adja Jézusért; de azon az estén végül kudarcot vallott. Harminc évvel később beváltotta ígéretét, méghozzá fényes önuralommal: nemcsak elfogadta a halált, de arra is volt lelkiereje, hogy a hóhéroktól – a Mester iránti tiszteletből – eltérő módon való kivégzését kérje! A két időpont között azonban fontos feladatot látott el – amelyre kudarca nélkül nem lett volna képes – a fiatal egyházat vezette.) Ennek tudatosításával elkerülhetünk egy veszélyes kísértést: azt, hogy erőnket meghaladó módon próbáljuk megjavítani a világot, amelynek az eredménye az lesz, hogy lehetőségeinket elpazaroljuk, és arra sem marad erőnk, hogy a világot tőlünk telhető módon megjavítsuk. Ez azt is jelenti, hogy az Istentől rendelt feladatot nem a távolban kell keresnünk: azért kerültünk abba a környezetbe, amelyben élünk, mert itt van ránk szükség (ha nem így lenne, Isten gondoskodik az áthelyezésünkről).

Ide kívánkozik Jézus felhívása: “Csípőtök legyen felövezve és égjen lámpásotok! Hasonlítsatok azokhoz az emberekhez, akik urukra várnak, hogy mihelyt megérkezik a menyegzőről és zörget, rögtön ajtót nyissanak neki!” (Lk.12,35-36.) Kiemelném, hogy a szolgák nem azért várnak távollevő urukra, mert hiányzik nekik, hanem azért, hogy ha megérkezik, rögtön szolgálatára állhassanak. Azt hiszem, nem túl merész az a következtetés, hogy ez a magatartás nem korlátozódik Krisztus második eljövetelének reményére, hanem – és talán elsősorban – arra is vonatkoztatható, amikor Krisztus embertársainkban közelít hozzánk: ekkor is fel kell ismernünk az alkalmat arra, hogy szolgáljunk neki, és készen kell állnunk, hogy azonnal tudjunk segíteni.

 “Nézd, az ajtóban állok, és kopogok. Aki meghallja szavam és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg velem.”(Jel.3,20.)

(Eredetileg közzétéve 2007. december 6.)

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: