Az adományok különlegessége nem a lelki tökéletesség fokmérője

Mottó: A Lélek adományait mindenki azért kapja, hogy használjon vele!” (1Kor 12,7)

Az évközi 4. vasárnap olvasmánya a korinthoszi hívekhez írt első levél 13. fejezete, közismertebb nevén a Szeretet-himnusz. Ennek kapcsán – tapasztalataim szerint – a többség a szeretet tulajdonságairól, illetve a szeretet fajtáiról (erósz, filia, agapé) szokott elmélkedni. Én most azonban a Szeretet-himnusz egy olyan vonatkozására hívnám fel a figyelmet, amely így, kiragadott részletként talán nem szembetűnő, de az eredeti szövegkörnyezetben e rész fő mondanivalójának tekinthető.

A Szeretethimnusz egy nagyobb gondolatsor része, amely a 12-14. fejezeteken vonul végig, és amely a különleges lelki képességek (karizmák) kérdését járja körül. Tudnunk kell, hogy Korinthosz egyébként is híres volt mágikus praktikáiról, ezért érthető, hogy a helyi egyházban is különösen nagy becsben tartották a kivételes-csodás képességeket. Elterjedt volt az a nézet, hogy minél különösebb képességekkel rendelkezik valaki, annál szentebb, annál közelebb áll Istenhez. A karizmatikus képességekkel rendelkezők közül sokan lenézték azokat, akik ilyenekkel nem rendelkeznek, és egymás között is azon vetélkedtek, kinek nagyobb a karizmája, vagyis a lelki tökéletessége.

Szent Pál velük fordul szembe: először is hangsúlyozza az Egyház sokszínűségét. Az egyházat egy nagy testhez hasonlítja (ezt a gondolatot fejleszti tovább az kolosszei és az efezusi levélben, ahol az Egyházról mint Krisztus testéről beszél), amelyben bár a tagok különböznek egymástól, de minden tagnak megvan a maga sajátos és nélkülözhetetlen szerepe. Hangsúlyozza azt is, hogy a szolgálatok és adományok különbözősége a Szentlélek rendelkezéséből fakad, aki szabadon tesz „némelyeket apostollá, másokat prófétává, ismét másokat tanítóvá”. Az adományok különlegessége tehát nem a lelki tökéletesség fokmérője, hanem az Isten nagylelkű gazdagságának jele.

Ezt követően szól a szeretetről; ez a rész visszautal az előzőre, amikor a korábban már említett karizmatikus, illetve általában a rendkívüli vallásos megnyilatkozásokat méri össze a szeretettel. Ha jól megfigyeljük, a szembeállítás nem egyszerű költői képek sora, hanem fontos tanítást hordoz az egyes képességek önértékéről: a nyelvek adománya olcsó csillogás; a prófétaság, a tudás (gnózis), a hit nem növeli az ember értékét; az adakozás, sőt a mártíromság pedig nem használ az embernek. A szeretet az egyetlen, amelyik valóban gyönyörűvé és értékessé teszi az embert Isten előtt, és megszabadítja a bűneitől. Fontos kiemelni, hogy Szent Pál igenis elképzelhetőnek tartja, hogy valaki szeretet, tehát valódi és eleven Isten-kapcsolat nélkül is bírja a Lélek ajándékait. A Lélek ajándékait mindenki azért kapja, hogy használjon vele, de ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy aki a maga kedvére él vele, az elveszti.

Ez talán meghökkentő számunkra is, hiszen megszoktuk, hogy a karizmákat a szentség jelének tekintsük. Jézus is figyelmeztet minket: „Nem jut be mindenki a Mennyek Országába, aki azt mondja nekem: ’Uram! Uram!’, csak az, aki teljesíti Mennyei Atyám akaratát. Sokan mondják majd nekem azon a napon: ’Uram! Uram! Hát nem a Te nevedben jövendöltünk?! Nem a Te nevedben űztünk ördögöt?! Nem a Te nevedben tettünk annyi csodát?!’ Akkor kijelentem nekik: ’Sose ismertelek titeket! Távozzatok színem elől, gonosztevők!’” (Mt. 7,21-23) Ebben a részben Jézus ugyanúgy utal a Belé vetett hitre és a lelki adományokra, mint Szent Pál, és ugyanúgy értéktelennek tartja azokat az üdvösség szempontjából. Ez különösen fontos tanulsággal szolgál nekünk, keresztényeknek: a szentség mértéke nem az extrém vallási megnyilatkozásokban, hanem a szeretetben keresendő. Szent Pál is azért sorolja fel a Szeretet tulajdonságait, hogy mércét adjon nekünk: ezek a tulajdonságok éles ellentétben vannak azzal az arisztokratikus gőggel, amivel a karizmák öntelt birtokosai hittestvéreik felé fordultak.

Szent Pál gondolatmenetének utolsó része a különböző adományok egymáshoz viszonyított értékéről, és szerepéről szól. Itt főleg a nyelvek adományát és a prófétálást veti össze, az utóbbi elsőbbségét hangsúlyozva. A félreértések elkerülése végett fontos kiemelni, hogy a prófétálás nem jövendőmondást, illetve jövőbelátást jelent itt, hanem azt a képességet, hogy a dolgok mélyebb összefüggéseit felismerjük, vagyis azt, hogy a világot Isten szemszögéből szemléljük. (Az Ószövetség szóhasználata szerinti Bölcsességről van tehát itt szó.)

Az Apostol két okból is kiválóbbnak tartja a prófétálást, mint a nyelvek adományát. Egyrészt azért, mert a nyelveken beszélés csak a nyelveken beszélő lelki épülését szolgálja, míg a prófétálás a közösségét. Másrészt, a nyelvek adománya a külső szemlélő számára érthetetlen, ezért megbotránkoztatja a pogányokat („Ha tehát egybegyűlik a közösség, és mindenki az elragadtatás nyelvén szól, és be nem avatottak vagy hitetlenek lépnek be, vajon nem azt mondják-e, hogy elment az eszetek?”(1Kor.14,23), míg a prófétálás tiszteletet ébreszt a pogányokban, és elvezetheti őket az Isten iránti hitre. Valóban, a prófétálás adományával rendelkező ember képes az egész közösséget lelkileg felfrissíteni, hitében megerősíteni, kételyeiben eligazítani, szomorúságában megvigasztalni, és gyengeségében bátorítani.

Manapság egyre nagyobb divatja van a misztikus dolgoknak: hatalmas iparággá nőtte ki magát a mágikus, ezoterikus, stb. praktikák végzése, illetve az ahhoz szükséges eszközök kereskedelme. Egy betegesen racionalista társadalomban az emberek ösztönösen fordulnak valami értelemmel fel nem fogható felé; mi, hitükben ingadozó keresztények is keressük Isten csodás megnyilatkozásait elvallástalanodó, embertelen korunkban. A korinthoszi levél azonban arra figyelmeztet, hogy ne a rendkívüliségben keressük kapaszkodót, hanem – felismerve az Isten által jónak teremtett, és Krisztus által megváltott világ valódi rendjét – saját életünkben, a szolgáló szeretet hétköznapi tetteivel tegyük foghatóvá Isten szerető jóságát embertársaink számára. Az igazi kapaszkodót ugyanis Jézus adja: „Az Isten Országa nem jön el szembetűnő módon; nem lehet azt mondani: ’Nézzétek, itt van, vagy amott!’, mert az Isten Országa köztetek van.” (Lk.17,20-21)

(Eredetileg közzétéve: 2007. február 8.)

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: