Egységben az erő!

Mottó: „Teher alatt nő a pálma.

A magyar társadalom számos kis darabkája küzd a túlélésért, megélhetésért vagy éppen a nagyobb vagyonért, hatalomért, befolyásért, s látszólag nincs bennük semmi közös, ha csak az nem, hogy egyként sajnálkoznak a nemzeti egység hiánya felett. Szinte nincs olyan társadalmi csoport, vagy párt, aki ne említené meg időről időre, hogy mennyire szükség lenne a nemzeti egységre. De ha ez így van, vajon mi az oka annak, hogy ez a közös akarat nem ér célt?

Könnyű lenne azt a politikában gyakran felhozott érvet elfogadni, hogy a nemzeti egység kialakulását az akadályozza, hogy erre vonatkozó közös akarat sincs, hiszen van, aki éppen a többiek rovására akar jobb helyzetbe jutni, ezért valójában nem célja a nemzeti egység, és amikor ennek ellenkezőjét állítja, akkor hazudik. Abban persze lehet valami, hogy vannak olyanok, akik szerint előre jutni csak a másik rovására lehet; nem hiszem azonban, hogy teljesen hazugok a nemzeti egység iránti törekvésről mondottak, hiszen annak senki sem örül, ha valaki keresztezi az útját, és ez által veszélyezteti céljait.

Szerintem a fő probléma nem az, hogy nem akarjuk a nemzeti egységet, hanem az, hogy nem tudjuk igazán, mit akarunk. A nemzeti egységet ugyanis mindenki úgy képzeli el, hogy az a viták elcsitulásával jár: megegyezünk a célokban és az eszközökben, és a közösen kijelölt úton, békében haladunk előre. Egy ilyen nemzeti egység mindenkinek pontosan kijelöli a helyét és pályáját a társadalomban, és ez a nagy célokat szolgálja, amelyeket a nemzet kitűzött magának. A köz érdeke elsődleges az egyéni érdekkel szemben: senki sem utasíthatja vissza a rá kirótt szereppel járó kötelezettségek teljesítését, illetve az azzal járó terhek viselését, s csak ha ezeknek eleget tesz, jogosult arra, hogy részesüljön a szerepéből adódó előnyökből.

Gyönyörű kollektivista álom, csakhogy megvalósíthatatlan. Az ilyen nemzeti egység kialakítása ugyanis végtelen harc, hiszen a végleges társadalmi helyzet meghatározásáért folyik. Maga a nemzeti egység kialakítása az, amely megköveteli az egyéni érdekek előtérbe helyezését, hiszen most kell elérni azok figyelembe vételét, az egység kialakítása után erre ugyanis már csak korlátozottan van lehetőség. Az erős érdekérvényesítő képességgel rendelkező csoportok befolyásukat az egész társadalomra ki akarják terjeszteni, a gyengébbek pedig kétségbeesetten védik egyre romló pozícióikat. Nem csoda, hogy egy ilyen elkeseredett harc közben éppen a közérdek szenved csorbát: mindenki egyéni érdekét akarja közérdekként feltüntetni, hogy ezzel a többieket saját céljai szolgálatába állítsa – mindörökre.

Az igazi nemzeti egység azonban nem a célok, eszmék és vélemények egységét jelenti, ezért nem is zárja ki a vitákat, a társadalmon belüli érdekérvényesítést és a társadalmi mozgást. A nemzeti egységnek éppenséggel feltétele a többé-kevésbé folyamatos vita és érdekegyeztetés, hiszen ez csökkenti a mai harcok tétjét: nem a csatákat, a háborút kell ugyanis megnyerni. Az egység alapja az összetartozás tudata, ezért a vita is lehet az egység jele, hiszen feltételezi, hogy még szóba állunk egymással. A nemzeti egység ezért nem mindig látványos, sőt, sokszor szinte láthatatlan.

Az összetartozás tudatát azok a tettek erősítik és mutatják meg, amelyekkel a nemzet bajba jutott tagjait segítjük. A bajban ismerszik meg a jó barát: egy nemzet egységét és erejét a háború, idegen megszállás vagy elemi csapás mutatja meg leginkább. Ha ilyen helyzetben az összefogás segít elhárítani a bajt, az megerősíti az összetartozás tudatát, és önbizalmat ad a nemzetnek: a vitákban értékként jelenik meg a nemzethez tartozás, és a jövőbe vetett hit is növekszik, hiszen „ha összefogunk, bármire képesek vagyunk”. Ha az összefogás nem elégséges a bajok elhárítására, ez csökkenti a nemzet önbizalmát, és lazítja a kötelékeket: a nemzethez tartozás értéke vitatottá válik, a jövőbe vetett hit – már ami a nemzet (tehát a nagy tömegek) sorsát illeti – elfonnyad, hiszen „úgysem tudjuk megcsinálni”.

A fentiekből kiindulva, szerintem a nemzeti egységet nem a hangzatos nyilatkozatok, vagy közös célok kitűzése fogja megerősíteni, hanem egy sikeresen leküzdött krízis. Egy krízis, amelyet nem a politikusok, nem az állam, hanem maga a társadalom küzd le és fordít jóra, megmutatva erejét. Nem kívánok sem háborút, sem idegen megszállást ehhez; van enélkül is éppen elég baj, amelyet orvosolni kell. Remek alkalom a nemzeti egység kinyilvánítására, noha most gyengének érezzük magunkat, hiszen mindenki azt mondja: késő, már nem lehet másként élni …

Forduljunk szembe a hazugságon, becstelenségen és féktelen kapzsiságon alapuló felfogással, és éljünk becsületesen, őszintén, segítsünk egymáson! Látni fogjuk, hogyan foszlik semmivé az a rémálom, amelyet örök sorsunknak hittünk. Azok, akik maguk is elhitték, hogy csak pazarló és önző módon lehet élni, persze nem fogják megérteni, hogyan történhet meg az, hogy rossz sorsunk jóra válik, de ez legyen az ő bajuk! Nem először történne ez meg: a reformkor hajnalán pár tucat magyar elhatározta, hogy jóra fordítja hazája sorsát, s néhány évtized alatt olyan aranykort hoztak el, amelyre ma is hitetlenkedve nézünk. Miért? Mert tetteikkel az emberekben szunnyadó jót szólították meg, és példájuk egyre nagyobb körben hódított; nem várták meg, hogy a nemzet mozduljon, maguk kezdtek el cselekedni, s a nemzet ettől ébredt fel!

Mire is várunk tulajdonképpen?

(Eredetileg közzétéve: 2007. május 3.)

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: