Fejjel magasb mindenkinél

Mottó: Egészen atyjának, Dávidnak útján járt…” (2Kir 22,2)

Ma Szent László ünnepét üljük. Ő a keresztény magyar állam kiépítésének utolsó nagy alakja, e szilárd boltozatú épület zárókövét ő helyezte el. Nem túlzás azt állítanunk, hogy Szent László után – jó pár száz évig – magától értetődően tartozott össze a magyarság és kereszténység. Szent László ezen felül az egyik legnépszerűbb magyar szent, aki közkedveltségben még – a törvényeikből ítélve jóval kevésbé szigorú – Szent Istvánt is megelőzi. A lovagkirály alakját számtalan lelkesítő és felemelő legenda teszi szerethetővé. Ő volt a példaképe számos kiváló királyunknak, például III. Bélának, Nagy Lajosnak, Hunyadi Mátyásnak.

Szent László élete bővelkedett a hányattatásokban és a váratlan fordulatokban. Valamikor az 1040-es évek második felében született Lengyelországban, Benignus-Béla magyar herceg és Richeza lengyel hercegnő második fiaként. Nevét nagyapjáról, Vazul-Vladiszláv magyar hercegről, Szent István unokatestvéréről kapta, akinek halálát követően apja és nagybátyja Csehországba menekült. 1050-ben, gyermekként került haza Magyarországra, amikor nagybátyja, András-Levente herceg koronázásával (1049 decembere) megszilárdította királyi hatalmát. Nem kétséges, hogy András király – gyermektelen lévén – fivérét trónörökösként hívta országába.

András királynak az 1050-es évek elején két fia is született: az idősebb, Salamon, és a fiatalabb, Dávid. Szent László apja előbb beleegyezett abba, hogy Salamont királlyá koronázzák, később azonban – hogy kinek a hibájából, ez ma már a rendelkezésre álló forrásokból egyértelműen nem állapítható meg – a fivérek viszonya olyannyira megromlott, hogy 1060 őszén Béla családjával együtt Lengyelországba menekül, míg András német és cseh segédcsapatokat hoz be az országba. Béla lengyel seregek élén betör az országba, és fivérét legyőzvén – aki a csatában szerzett sebeibe halt bele – elfoglalta annak trónját. Atyja uralkodása alatt László tanúja lehetett az utolsó nagy keresztényellenes megmozdulásnak, amelynek apja erőszakkal vetett véget.

Atyja halála után, 1063 őszén László ismét menekülni kényszerül az országból, ezúttal fivérei, Magnus-Gyeücsa és Lampért oldalán, a császár csapatai élén betörő Salamon herceg elől. A fivérek Lengyelországból ismét seregek élén térnek vissza, ezúttal azonban az összecsapás elmarad: a püspökök közbenjárására a harcoló felek 1064. január 20-án békét kötöttek. A következő nyolc évben a király és a herceg közösen harcol az országra támadó ellenséggel; ezekben a harcokban – fivére oldalán – László is részt vesz (ezek adják leghíresebb legendái hátterét). Ez idő alatt került sor az első szenttéavatásokra is: 1068-ban Gellért püspököt, valamivel később, de még 1074 előtt Szent Imrét emelték oltárra.

A herceg és király közti összhangnak azonban egyszerre vége szakad: gonosz tanácsadói a herceg ellen fordították a királyt. A herceg a király csapatai ellen segítségre szorult; Lászlót Kijevbe, majd Csehországba küldte, Lampértot pedig Lengyelországba. A király igyekezett meglepni a herceget, és 1074. február 26-án Kemejnél meg is verte csapatait, elfogni azonban nem tudta. A herceg csapatai – a László által hozott cseh segédcsapatokkal kiegészülve – Mogyoródnál 1074. március 14-én vereséget mértek a királyra; ez a győzelem nem kis részben László katonai erényeit dicséri. Salamon – noha a császár hadserege 1074 őszén egészen Vácig előrenyomult – ettől kezdve az ország északnyugati sarkába szorult vissza, Gyeücsa herceget pedig – a Magyarországra hűbéri igényt formáló pápa beleegyezésével – királlyá kenték. László ezt követően is fivére árnyékában élt, hűséggel szolgálva neki.

László herceg életének döntő fordulata volt, amikor 1077. április 25-én fivére – rövid betegeskedés után – meghalt, és a királyi tanács – nyilván Gyeücsa fiainak kiskorúsága miatt – őt választotta királlyá. László mind külpolitikáját, mind belpolitikáját tekintve a keménykezűség és határozottság jellemezte. 1079-ben bevette Moson várát, és visszaverte a császár támadását, majd 1080/81-ben Pozsonyt is elfoglalta, és foglyul ejtette Salamont, véget vetve az évtizedes viszálynak. 1083. augusztus 20-án szentté avatták példaképét, István királyt, ennek kapcsán szabadon engedte Salamont, aki 1085-ben – utoljára – besenyő hadakkal tört az országra, de visszaverték. Salamon öccsét, Dávidot azonban nem bántotta, hercegi méltóságában megtartotta (az 1090-es évekből fennmaradt egy oklevél az ő aláírásával). Szigorú törvényeket hozott a polgárháborúban megbomlott rend helyreállítására, ezzel megerősítette a keresztény jogrendszert, emellett újabb püspökségeket is alapított, és befejezte a keresztény államszervezet kiépítését.

Szent László vetette meg a nyolcszáz éves horvát-magyar perszonálunió alapjait. Sógora, Zvonimir horvát király 1089-ben bekövetkezett halála után megszállta Horvátországot. 1091-ben a horvát trónra fivérének ifjabb fiát, Álmost tette meg királynak, ezzel egyidejűleg idősebb fiát, Kálmánt magyar királlyá koronáztatta (az, hogy Álmost akarta volna utódjának, durva hamisítás!). Ugyanebben az évben visszaverte Krull fia Kapolcs kun vezér seregének támadását. 1092-ben orosz földre, 1093-ban Lengyelországba, 1095-ben Csehországba vezetett hadjáratot. Ez utóbbi hadjárat folyamán, 1095. július 29-én halt meg a cseh-magyar határ közelében. Az általa alapított váradi püspökség székesegyházában temették el. III. Béla királyunk avattatta szentté alig száz évvel később, 1183-ban.

(Eredetileg közzétéve: 2007. június 27.)

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: