Hangulatjelentés a frontvonalról

Mottó:Emberfia, életre kelnek még ezek a csontok?” (Ez.37,3)

Egyre több ismerősömtől hallom azt, hogy a rossz hírek rájuk zúduló áradata ellen úgy védekeznek, hogy nem nézik a távkép hírműsorait, nem olvasnak napilapokat, egyáltalán, hallani sem akarnak a közügyekről. Kétségtelen, hogy az egészséges lélek ösztönösen a jót, a szépet, igazat és helyest keresi, és menekül a rossz, rút, hamis és gonosz elől. Mégis: a világból nem futhatunk ki; túl nagy váltság adatott ezért a világért, mintsem hogy harc nélkül átengedjük a Gonosznak. De vajon van-e még értelme a további harcnak?

Igen sokan vagyunk, akik az idő előrehaladtával egyre gyakrabban érezzük magunkat tehetetlennek a Gonosz erejével szemben (talán öregszünk?); újabb és újabb stratégiai támpontokat jelölünk ki, ahol majd megállíthatjuk az ellenséget, de ezeket sorban fel kell adnunk. Csalódás csalódást ér; hányszor gondoltuk már, hogy ennél már nem lehet rosszabb?! A csalódás kiábrándultságot szül: egyre fogyatkozik erőnk, amit szembeszegezhetnénk a gátlástalansággal és arcátlansággal szemben. Hétköznapi ellenfeleink, akik maradék tisztességében titkon bíztunk, nem sietnek segítségünkre a közös vész elleni harcban. Hiába jártatjuk eszünkön merész és ravasz terveken, az eredmény mindig ugyanaz: nem tudunk kiötleni olyan módszert, ami biztosan sikerre vezetne. Erőnk véges, a pusztítás feltartóztatására sem elegendő, nemhogy az ellentámadásra. Be kell ismernünk, hogy nem tudjuk, mitől lenne a jövőnk jobb.

A tehetetlenség haragot szül, a harag megmérgezi a szívet, elhomályosítja az értelmet, így meglévő erőinket sem tudjuk okosan felhasználni. Hibákat követünk el, amelyek kudarcokat szülnek, tovább fokozva kedvetlenségünket. Egyre fogy a remény, csak a haragunk és elkeseredésünk nő, de nem a lehetőségeink. Egyre gyorsabb ütemben haladunk a kétségbeesés, e halálos, testet-lelket elemésztő halálos örvény felé. Mi is, de sokszor kiáltjuk Ádámmal: „Csak a vég, csak azt tudnám feledni!”. Úgy érezzük, hogy reménytelen harcunk csúfos kudarcként ér véget, hiába is áhítoznánk „a nagyszerű halál”-ra; nem is a pusztulás fáj már, hanem az addig tartó hosszú, kilátástalan küzdelem.

Örömhírt hozok mégis: a helyzet nem kilátástalan, bár annak tűnik. Arról persze fogalmam sincs, hogy mitől lenne jobb, de ez egyáltalán nem baj, hiszen nem a mi feladatunk a Gonosz elleni stratégia kidolgozása, illetve annak végrehajtása. A világnak van Gazdája (hazánknak meg Királynője), akit nem kötnek a mi emberi korlátaink. Ahogy a közkatonáknak, de még sokszor a tiszteknek sem kell feltétlenül tisztában lenniük a taktikai, illetve a stratégiai tervek minden részletével, úgy nekünk sem feltétlenül kell ismernünk a kibontakozás útját. Nem a mi dolgunk, hogy megtörjük a Gonosz hatalmát; Krisztus már döntő vereséget mért rá, és a minket elkeserítő utóvédharcok ezen már nem változtathatnak. Ráadásul Krisztus ma is tevékenyen részt vesz e harcban, hiszen „addig kell uralkodnia, míg minden ellenségét lába alá nem veti” (1Kor 15,25).

A mi dolgunk annyi, hogy teljes erőbedobással folytassuk a küzdelmet, és készüljünk fel a Gonosz által elpusztított területek újjáépítésére. A győzelmet Isten adja; de nekünk is legyen részünk benne!

(Eredetileg közzétéve: 2007. október 6.)

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: