Ocsút a búzától

Mottó: „Tartsd meg a rendet,
és a rend megtart téged!

Az utóbbi időben különböző embereket hallottam az ellenállás jogára hivatkozni. Az nem kétséges, hogy mindannyian valamely – vélt vagy valós – alkotmányos sérelemmel szembeni védekezés lehetőségét látták benne, azonban az is kiderült, hogy sokan nem tudják valójában mi is ez, mi a lényege. Valami homályos kép ködlik elő a nyilatkozatokból, ezért talán nem árt ennek tartalmát tisztázni kissé.

Ez a jog eredetileg II. (Jeruzsálemi) András királyunk 1221-es dekrétuma (Aranybulla) 31. cikkének híres 2.§-án alapult: „Ezért pedig ha Mi, vagy örököseink valamelyike, valamely időben e rendelkezéseinkkel valaha is szembe akarna menni, ezek tekintélye által legyenek mindörökre felmentve a felségsértés bármely bűne alól úgy a püspökök, mint más jobbágyok és az ország nemesei, valamint meglévő és leendő utódaik is, akik nekünk és örököseinknek együttesen és egyenként ellenállni és ellentmondani kénytelenek.” Ezt a rendelkezést azonban az 1687. évi IV. törvénycikk 1.§-a helyezte hatályon kívül, ettől kezdve a királyi hitlevelek e cikket kifejezetten kivették az új király által a törvények megtartására leteendő eskü hatálya alól.

A magyar közjogból azonban – köszönhetően a Tripartitum hatásának is – nem került ki véglegesen az ellenállási jog gondolata, hiszen szokásjogi úton fönnmaradt, sőt – 1989. október 23-a óta – a hatályos alkotmánytörvény (az 1949. évi XX. törvény) 2.§-ának (3) bekezdése is tartalmazza: „A társadalom egyetlen szervezetének, egyetlen állami szervnek vagy állampolgárnak a tevékenysége sem irányulhat a hatalom erőszakos megszerzésére vagy gyakorlására, illetőleg kizárólagos birtoklására. Az ilyen törekvésekkel szemben törvényes úton mindenki jogosult és egyben köteles fellépni.”.

Elsőként is ki kell emelni, hogy az ellenállási jog alapján történő fellépés célja nem uralomváltás, csupán a sérelmezett rendelkezések végrehajtásának megakadályozása. Az ellenállás alapjául szolgáló jogsértés tehát nem ment fel általában az uralkodó (a Magyar Köztársaság) irányában fennálló kötelezettségek teljesítése alól. Az ellenállás és ellentmondás joga tehát a jogellenes intézkedéssel szembeni tiltakozás, illetve annak végrehajtása megakadályozásának jogát foglalja magában. (Lényegében a Tripartitum I. rész 14. címének 2.§-ába foglalt hűtlenségi alakzat alól ad felmentést, amelynek lényege a közhatalommal való szembeszegülés.)

Ez a cél meghatározza az ellenállási jog gyakorlásának alanyait és konkrét formáit is. E jog elsődleges címzettjei ugyanis mindig az állami szervek, illetve tisztviselőik voltak. A király rendelkezéseit ugyanis a bárók (püspökök és ispánok), valamint a vármegyék (amelynek legfőbb szerve „az ország nemesei” által alkotott vármegyei közgyűlések voltak) hajtották végre. Elsősorban az állami és önkormányzati szervek feladata tehát, hogy az ország törvényes rendje felett őrködjenek, a jogellenes utasítások és az alkotmányos rendbe ütköző jogszabályok végrehajtását megtagadják.

Fontos azonban, hogy ennek kapcsán is be kell tartaniuk a rájuk vonatkozó hatásköri és eljárási szabályokat: ez teszi ugyanis az adott szervnél dolgozó állampolgár cselekvését az állam (önkormányzat) aktusává. A közhatalommal való visszaélés tényének megállapítása, és az ebből fakadó következtetések levonása ugyanis a közhatalmat gyakorló szervek joga és kötelessége. (Meg kell jegyeznünk, hogy erre a vonatkozó törvények lehetőséget is adnak: a jogellenes utasítás teljesítését a köztisztviselő (bíró, ügyész, rendőr, stb.) jogosult megtagadni, ha az egyben bűncselekményt valósítana meg, akkor köteles is; a jogszabály alkotmányellenessége esetén pedig – az eljárás felfüggesztése mellett – az Alkotmánybírósághoz lehet fordulni.)

Az ellenállási jog gyakorlásában az állampolgároknak is fontos szerepe van. Egyrészt, az állampolgárok igénybe vehetnek olyan jogorvoslati eszközöket és kezdeményezhetnek olyan eljárásokat, amelyek lefolytatásához beleegyezésükre, illetve közreműködésükre van szükség, ám hatékony védelmet nyújtanak a jogsértésekkel szemben. Másrészt, tiltakozásukat is kifejezhetik, ami azért fontos, mert a „hatalom emberei” is a kisebb ellenállás felé mozdulnak el. Harmadrészt, meggátolhatják a törvényes rend felbomlását, ha nem élnek a törvénytelenül, a megvesztegetésük szándékával biztosított lehetőségekkel, illetve kedvezményekkel.

Legvégére hagytam a legvitatottabb kérdést: a fegyveres ellenállás jogát. Meg kell jegyeznem, hogy ez volt az, ami az ellenállási záradék hatályon kívül helyezésének oka volt. Le kell szögeznünk, hogy sem a zsarnokölés, sem a trónfosztás nem tartozik a magyar közjog bevett megoldásai közé. Mindössze három esetben került sor trónfosztásra az alkotmányos jogok megsértése miatt (1707., 1849., 1921.), de ebből kettőt (1849., 1921.) a közjogászok már elfogadásakor is elég hevesen vitattak. A fegyveres ellenállás gondolata is inkább protestáns gyökérre, a vallásháborúk időszakába vezethető vissza.

Az kétségtelen, hogy az ellenállásnak meg kell maradnia törvényes keretek között, és a törvénytelen intézkedések végrehajtásának megakadályozására kell korlátozódnia. Ez azonban még nem zárja ki az erőszakos fellépés jogát. A Btk. 29.§-a szerint ugyanis – bár bűncselekmény törvényi tényállását valósítják meg – nem büntethetők a jogos védelem fogalma alá vonható cselekmények, sőt, helyes értelmezés szerint nem is jogellenesek. Ez viszont azt jelenti, hogy a jogos védelem fogalma alá vonható, akár erőszakos (!) fellépés is törvényes úton való fellépésnek minősül. Ki kell azonban emelnünk, hogy a jogos védelemként való minősítésnek szigorú feltételei vannak, így a konkrét támadásnak jogellenesnek kell lennie (az ellenállás jogát is ez alapozza meg), az „ellentámadásnak” pedig szükségszerűnek és arányosnak.

A fegyveres felkelés szükségképpen sok ember halálát okozza, ezért – a bírói gyakorlatot is figyelembe véve – úgy gondolom, hogy igazi fegyveres ellenállásnak csak akkor van helye, ha a jogsértő hatalom részéről tömegesen kerül sor közvetlenül az emberi élet vagy a nemi önrendelkezés ellen irányuló erőszakos fellépésre (sajnos a nyilasok a tömeges nemi erőszakra is mutattak példát), és a fegyveres, illetve rendvédelmi szervek megfelelő fellépésére ésszerűen nem lehet számítani.

Remélem, ez a kis összefoglaló is segít abban, hogy az ocsút elválasszuk a tiszta búzától. Ha a törvényes rendet oltalmazzuk, nem dobhatjuk félre e rend szabályait, hiszen akkor mennyiben vagyunk különbek a törvényes rend ellen támadó latroktól?! Ne feledjük: a törvénytelen csatát mindig az nyeri, aki aljasabb, és több zsoldost, jobb fegyvereket tud szerezni – aljassága révén. De a törvény előtt mindig a törvény szerint küzdő marad a győztes.

(Eredetileg közzétéve: 2007. január 16.)

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: