Öncsonkítás helyett …

Mottó::„A betegnek van szüksége az orvosra, nem az egészségeseknek!” (Mt 9,12)

Az Országgyűlés őszi ülésszakának kezdetén a köztársasági elnök szózatot intézett a nemzethez. Nyilván sokféle politikai szempontú értékelés tárgya lesz ez a beszéd, amelyet magam is meghallgattam betegágyamból. A beszéd központi eleme volt egy fenyegető – ámbár korántsem komolyan veszélyes – jelenség elleni összefogás szükségessége, illetve az azzal szembeni fellépés mikéntje. A köztársasági elnök ezt a jelenséget meg is nevezte: a „radikális jobboldal” megjelölést használta. A beszédnek ez az eleme engem igencsak elgondolkodtatott.

A magam részéről egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy okos dolog politikai áramlatokat megbélyegezni, és mintegy egységfrontba tömörülni velük szemben. Ez ugyanis végső soron éppen a kirekesztés szellemét erősíti a társadalomban, és a megbélyegzettek oldalán megerősíti azt az attitűdöt, amit botránycikkében e csoport egyik képviselője így fogalmazott meg: „Rekeszd ki őket, mielőtt ők rekesztenének ki téged!” Szükségünk van nekünk erre? Aligha. Nem hinném, hogy a társadalom rendje és békéje azt követelné, hogy veszélyes csoportok után kutassunk, majd tagjait megbélyegezvén kivessük a társadalomból. Eszméket, nézeteket csak vitában lehet legyőzni. Nem elég tehát pusztán elnémítani a veszélyes nézeteket, hanem az igazság fényénél el kell erőtleníteni azokat, ha valóban meg alkarjuk oltalmazni a társadalmat káros hatásaiktól.

Nem hiszem tehát, hogy egy politikai csoportosulás megnevezése a veszély forrásaként bölcs dolog volt; helyesebb lett volna inkább kiemelni azt a gondolatot, amely miatt e csoportot veszélyesnek tartják, és megfelelő módon cáfolni annak igazságát. Elismerem, hogy egy parlamenti beszéd nem alkalmas keret egy gondolatkör megcáfolásához. Nem is ezt hiányolom tehát, inkább azt tartom meggondolatlanságnak, hogy a beszéd iránymutatás akart adni e kérdésben. A kérdések leegyszerűsítése ugyanis éppen a veszélyes eszmék leghatékonyabb fegyvere. Márpedig „amilyen a mosdó, olyan a törülköző”.

A veszély forrására a beszéd is csak utalt: a „radikális jobboldal” egyes képviselői azt vallják, hogy egy jól körülhatárolható csoport, sajátos tulajdonságai miatt veszélyes a társadalomra, ezért korlátozó intézkedéseknek kell alávetni. (Kissé csodálkozom, hogy az Elnök Úr nem vette észre, hogy iránymutatása ugyanarra a logikára épül fel, mint az általa bírált csoporté.) Szörnyülködés helyett azonban helyesebb inkább komolyan vizsgálat tárgyává tenni ezt az állítás, hiszen számos „jobboldali radikális” éppen ezt (t.i.: hazánk egy nemzetközi zsidó összeesküvés hálójában vergődik) tekinti kiindulópontnak, vitatását pedig puszta tagadásnak, de nem cáfolatnak tekinti. Márpedig nekünk meg kell cáfolni ezt, ha nem hiszünk ennek igazságában!

E nézet hívei általuk tapasztalt jelenségekre, továbbá különböző, általuk hitelesnek tartott szerzők műveire hivatkozva állítják azt, egy etnikai alapon szerveződő, szűk érdekcsoport, kapcsolati rendszerére és pénzügyi forrásaira támaszkodva igyekszik befolyása alá vonni és tönkretenni hazánkat. De vajon létezhet-e egyáltalán ilyen érdekcsoport? Miféle közös érdek és mi módon egyesíthet úgy egy ilyen csoportot, hogy semmilyen történelmi változás, egyéni ambíció nem bomlasztja fel ezt az összeesküvést? Vajon mi módon tudna egy szűk csoport hatni egy egész nemzetre? És ami a legfontosabb kérdés: valóban ez a csoport lenne kizárólagos, de legalábbis fő oka a nemzet bajainak?
Ha komolyan mérlegeljük az érveket és ellenérveket, be kell látnunk, hogy egy valóban erős társadalmat sem pénzügyi manőverekkel, sem titkos szervezkedéssel, legfeljebb katonai megszállással lehet lezülleszteni, szétzilálni és elsorvasztani, de a rombolás ekkor sem jár tökéletes sikerrel (ezt igazolják a totalitárius rendszerek kudarcai ezen a téren). Kétségtelen, hogy kívülről is súlyos károkat lehet okozni egy társadalomnak, de csak belső meghasonlás teheti tönkre. Ezt tulajdonképpen még a „jobboldali radikálisok” is elismerik, ezért hangsúlyozzák közülük egyesek az „árulók”, „idegen bérencek” szerepét. És ez az a pont, ahol e gondolatkör alapvető ellentmondása kiviláglik: ha a magyar a legkiválóbb nemzet, hogyan lehet benne ennyi áruló? Egyes „jobboldali radikálisok” ennek fő okát az „idegenek beszivárgásában”, mások a szovjet megszállásban látják. Az előbbi szerint ezek az „árulók” soha nem is voltak magyarok, hanem „jöttmentek”, az utóbbiak szerint pedig olyanok, akik a rendszerrel lepaktálva elvesztették magyar identitásukat.

Mindkét gondolatmenet oda vezet, hogy azok, akik valamilyen módon hozzájárulnak a nemzet sorsának romlásához, kizáratnak a nemzeti közösségből. Így lesz a 15 millió magyarból 3+1 millió: hárommillió a határokon kívül, egymillió a határokon belül. Szörnyűséges szellemi Trianon ez! A magyarság létszáma ugyan kétségkívül csökken (akárcsak a románok, szerbek, franciák és németek lélekszáma), de ez a megközelítés egyenesen megharmadolja a magyarság létszámát, kisebbségi sorba taszítva a nemzet egészét. Ez a nézet megerősíti a herderi teóriát, és sötét képet fest a magyar jövőről: az egyre kisebb létszámú, hazájában is kisebbségben élő magyarság néhány évtizeden belül feloldódik az európai népek tengerében. Ez volna a magyar válasz a magyar sorskérdésre?!

Nem! Különös módon ugyanis ez a gondolat nem magyar tőről sarjadt, hanem nemzetközileg forgalomban lévő import-termék. Eredete is a globalizáció szellemiségének származási helyére, az angolszász világba vezethető vissza, és gyökerei a felvilágosodás racionalista-materialista eszmekörében lelhetők fel. Két alapvető gondolata a titkos társaságok léte és hatalma, valamint a bomlófélben lévő társadalmi rend intézményes, korlátozásokon alapuló védelmének szükségessége.

Az angol nyelvű irodalomban hemzsegnek a – a felvilágosodás előszelei által létrehozott szabadkőműves páholyok mintájára felépülő – titkos társaságok, amelyek csaknem megszerzik (vagy már gyakorolják) az uralmat a világ felett. [A világ feletti uralom! Örök utópia, amely sohasem teljesülhet, mert éppen azok az emberi tulajdonságok, amelyek létrehoznák (hatalomvágy, kapzsiság és önistenítés), le is rombolják, mielőtt felépülhetne. Jól értették ezt az Árpádok, akik a honfoglaláskor kijelölték országuk határait, s bármekkora területet is vontak befolyásuk vagy uralmuk alá, azt sohasem tették annak részévé.] A titkos társaságokat hideg számítással felépített kapcsolati rendszerük, tervszerű tevékenységükkel szerzett vagyonuk és a tudatlan be nem avatottak manipulatív felhasználása teszi hatalmassá. Ez jellegzetesen materialista-racionalista gondolat: mintha az emberi életet az ész eszközeivel irányítani lehetne!
Nem vitatom persze, hogy létezhetnek olyan titkos társaságok, érdekszövetségek, amelyek célja minél nagyobb hatalom, befolyás illetve gazdagság megszerzése. (És persze ezekben a csoportokban lehetnek olyan zsidó kötődésű személyek, akik „kiválasztottságuk” tudatában érzik jogosultnak magukat erre a mérhetetlen hatalomra és vagyonra; ez azonban nem jelenti azt, hogy a zsidó közösség lenne haszonélvezője, pláne alapja e csoport tevékenységének…). E csoportok jelentőségét általában könnyű túlbecsülni, hiszen sikereiket felnagyítják, kisebb kudarcaikat pedig elhallgatják. Nem maradnak azonban mindörökre fenn, időről-időre megbuknak és felbomlanak, és senki nem sír utánuk: nyomban újabbak lépnek a helyükre. Az új csoport persze gyakran a bukott csoport talpon maradt tagjait is magában foglalja, ezért úgy tűnik, mintha lenne egy csoport, ami minden kudarcot túlél. A valóságban azonban ez közel sincs így: senki sem tud felmutatni egyetlen olyan gazdasági szereplőt, aki már három-négyszáz éve folyamatosan meghatározó szerepet játszana a világgazdaságban (ennyi időt egy jobb uralkodóház általában ki szokott bírni).
Valójában ugyanis inkább arról van szó, hogy különböző, egymással is állandó harcban álló szervezetek küzdenek a nagyobb hatalomért és haszonért, és csak azért tűnnek fel egységként, mert vannak olyan közös érdekeik (például az illegális, közérdeket sértő tevékenység zavartalansága, a valódi szabad verseny kialakulásának megakadályozása) amelynek védelmében közösen lépnek fel. Az, aki valóban a közérdeket, a társadalmi igazságosságot, a hátrányos helyzetű csoportok jogait védi, persze egységfrontként szembesül velük, de ez csak a látszat: éppúgy megoszthatók, mint bármely más, pusztán saját önérdekét követő szereplőből álló csoport.

Ugyancsak nemzetközileg elterjedt, legalábbis a kapitalizmussal egyidős feltevés, hogy a társadalmi rend felbomlása az „uzsorások” manipulációinak köszönhető, ezért ők az a „métely”, amely megrontja az erkölcsöket és a közösséget romlásba dönti, így tevékenységük korlátozása (megakadályozása) önmagában megoldja a társadalom problémáit. Ez a nézet tetszetős, ám téves. Az erkölcsök megrendülése ugyanis inkább előfeltétele, mint következménye az újgazdagok romboló tevékenységének. A társadalmat alkotó emberek erkölcseinek megjavítása nélkül tehát a bomlás nem állítható meg, és a közjóra veszélyes tevékenységet folytatók elleni fellépés sem lesz hatékony.
Az kétségtelen, hogy a magyar társadalom nagyon beteg: súlyos erkölcsi és társadalmi válságot él át. Egykor a magyarok híresek voltak egyenességükről, bátorságukról, becsületességükről, tisztaságukról, erős szolidaritás fűzte össze a társadalom különböző rétegeit. Ma a közerkölcs megrendült, az összetartozás-tudat kötelékei meglazultak. Nem csoda, hogy védtelen a szerencselovagok és uzsorások támadásaival szemben. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy már temetnünk kellene, vagy hogy pusztán radikális műtéttel – az elhalt részek lemetszésével – lehetne megmenteni. Ezt a gyógymódot már kipróbálta a francia forradalom, a bolsevik diktatúra, és sok más zsarnoki rendszer: soha véget nem érő öncsonkításba torkollott, és tovább rombolta az erkölcsöket és az összetartozás-tudatot.
Van azonban magyar (keresztény) gyógymód is. A magyarság ugyanis nem először került ilyen helyzetbe: a tatárjárást megelőzően, vagy a mohácsi vész környékén ugyanez volt a helyzet. Aki jól ismeri ezt a két kort, tudja: a különböző társadalmi csoportok heves szembenállása, a kapzsiság és hatalomvágy korhasztotta a nemzetet, kiszolgáltatva a külső ellenség dühének. A romlást tapasztalva azonban a magyar nemzet legjobbjai magukba szálltak és elhatározták, hogy a régi erények felélesztésével újból egybekovácsolják a nemzetet. Lehetett bármilyen szerény a kezdet, az eredmény bámulatos volt: példájukat mind többen követték, míg az egész nemzetben eluralkodott az összefogás és az élni-akarás szelleme.
A török kiűzését követően a Nyugat temette a magyarokat; a magyarok olyan hatalmas barokk templomokat építettek eközben, amelyet ma nem tudunk megtölteni néppel. És alig húsz évvel a török kiűzését követően egy sikeres szabadságharcot vívtunk a Habsburg-hatalommal szemben, elérve a magyar alkotmányos rendszer megerősítését. Mária Terézia és II. József abszolutizmusa idején néhány nemesi származású testőr elhatározta, hogy alkalmassá teszi a magyar nyelvet a tudományok művelésére, és alig húsz év alatt a magyar nyelv is hivatalos nyelvvé vált, és néhány évtized múltán az akkori világ tudósainak legjelesebb képviselői közé emelkedtek azok, akik magyar nyelven tanulták a tudományt. Semmiből indult kezdeményezések, amelyek csak a jószándékú igyekezetre támaszkodhattak, mégis sikert arattak.

Nem az tehát a megoldás, hogy egyik oldalról a „jobboldali radikálisokat”, másik oldalról az „árulókat” kitaszítjuk a nemzeti demokratikus közösségből, hanem ha ráébresztjük őket arra, hogy a nemzet felemelése mindannyiunk közös felelőssége, és ha – magunkon kezdve – kifejlesztjük és megerősítjük azokat az erényeket, amelyek a nemzetet naggyá tehetik. Indítsunk útjára új nyelvújítást, ápoljuk nyelvünket: megfrissül a közbeszéd. Figyeljünk fel a körülöttünk élő emberek nyomorára, és enyhítsük azt tehetségünkhöz mérten: erősödik a szolidaritás, erősebb lesz a szociális háló. Ne sértsük meg a törvényeket, és az áldozatok védelmében fellépve tartsunk másokat is vissza ettől: erősödik a jogállam. Ne követeljünk magunknak előjogokat, de mindenkinek – az ellenségünknek is – adjuk meg azt, ami jár: a társadalmi igazságosság helyre fog állni.

Nem állítom persze, hogy ezeket az erőfeszítéseinket mindenki örömmel fogja üdvözölni; lesznek olyanok, akik érdekből, mások gyanakvásból még szidalmazni is fognak ezért. Ez azonban nem ok arra, hogy megszakítsuk velük a párbeszédet, vagy feleslegesnek (károsnak) ítéljük őket a nemzeti közösség jóléte megteremtésének szempontjából. Jusson eszünkbe: a betegnek kell az orvos …

(Eredetileg közzétéve: 2007. szeptember 12.)

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: