Vajon szükségképpen bűnhődni kell-e, és ha igen, mi a szerepe Isten irgalmának?

Mottó: „Olyan hatalmas soha nem lehet szavad,
hogy bármi földi rendelettel elsöpörd
az istenek íratlan, szent törvényeit!
”(Szophoklész: Antigoné)

Az elmúlt két hétben volt szerencsém megnézni-hallgatni a Magyar Állami Operaházban Wagner Ring-ciklusát. Csodálatos zenei élmény volt, ismét bebizonyosodott, hogy – bár tökéletes előadás nem létezik – kiváló Wagner-énekeseink vannak. (Az Operaház pedig egyszerűen gyönyörű; nem hiszem, hogy van még egy ilyen szép operaház a világon, mint a miénk!) Jóllehet sokan idegenkednek Wagnertől, mert hosszúnak és nehéznek érzik műveit, azok, akik már hallgattak Wagner-operát, tapasztalataim szerint (ugyanis változó partnerekkel látogatom a bérleti hangversenyeket) egyöntetűen elragadtatással emlékeznek vissza az előadásra. (Az idei évadban (eddig!) három új hívet szereztem a jó Richardnak…) Ezeknek az operáknak azonban nem csupán a zenéje, de a mondanivalója is értékes: nem csupán az érzelmeket, de az értelmet is nemesíti.

Most másodízben láttam-hallottam a Ring-ciklus négy operáját, így ezúttal jobban oda tudtam figyelni az apróbb részletekre és a történet mondanivalójának mélyebb rétegeire is. Két, egymással összefüggő mozzanatot fedeztem fel benne, amit most megosztanék Kedves Olvasóimmal. Az egyik – amire kedves kolléganőm (pontosabban: az a kolléganőm, akivel a Siegfriedet néztük meg) úgy utalt, hogy „benne van a német történelem” – az értelem és az akarat küzdelme, amit az opera a nőiség és a férfiasság küzdelmeként is jellemez. A másik a végzetszerűség: az istenek bukása a kezdetektől fogva feltartóztathatatlanul közeledik, és Wotan (az istenek ura az operában) minden, a vég elhárítását célzó tette csak sietteti és súlyosabbá teszi azt.

Az nyilván mindenki számára ismert, hogy Wagner a Ring-ciklust a Niebelung-mondakör alapján alkotta meg. A XII. századi Niebelung-ének a jóval korábbi Edda-dalokra megy vissza, amelyek egyik forrása a germán mitológia. A végzetszerűség az ókori világkép csaknem állandó eleme, míg az értelem és akarat küzdelmében a racionalizmus kritikáját érhetjük tetten. (Ne feledjük, a XIX. századi romantika és a XVIII. század racionalizmusára adott válasz!) Nem véletlen azonban, hogy a romantikus szerző az ókori mitológia világképe által meghatározott térbe helyezi hőseit.

Az ókori világképben a végzetszerűség meghatározó jellegű, még az istenek is alá vannak vetve a végzetnek. Ennek azonban rendkívül egyszerű az oka: a végzet ugyanis a világ rendjéből fakad; aki megszegi a világrendet, azt így-vagy úgy, de utoléri a büntetés. Ez alól a büntetés alól nincs felmentés: a megsértett világrend könyörtelenül visszaüt. (Ezért álltak az ókori felelősségi rendszerek objektív, és nem vétkességi alapon.) Ebben a rendszerben a rendbontó egyet tehet: tudomásul veszi és viseli tettei elkerülhetetlen következményét, mert ha – a világrendet megsértve – szabadulni próbál alóluk, akkor csak saját helyzetét súlyosítja.

Ez a világkép éles ellentétben áll a racionalizmus világképével, amely – valljuk be – a kereszténység fattya. Ez abból indul ki, hogy a világ, olyan, mint egy nagy gépezet. Ha megismertük működése törvényeit, akkor értelmünkkel és akaratunkkal uralni tudjuk: kellő ismeretek birtokában elemeire bontható, újra összerakható, sőt akár át is építhető. Az elemző értelem tehát felszabadítja az embert, és az akarattól teszi függővé a rendet. (Ez a gondolkodás éppen ezért nem is fogadja el azt, hogy az ember másért, mint az akaratlagos cselekedeteiért felelősségre vonható lenne.) Ha tehát az ember megsérti a fennálló rendet, ez nem feltétlenül vonja maga után a bűnhődést, hiszen e helyett át is alakíthatja a rendet – ha elég ügyes.

A Ring-ciklusban valójában ez a két világkép kerül mérlegre. Az ókori világképet Erda, a bölcs ősanya képviseli, aki mindent tud, ami a múltban, jelenben és jövőben történik, hiszen ismeri a világ rendjét, amely örök, egyetemes és változatlan. A racionalizmus világképét Wotan képviseli, aki új rendet akar alkotni, hogy bűnének (be akarta csapni a Walhallát építő óriásokat, illetve magának akarta megtartani a Gyűrűt) következményeit elhárítsa. Wotan először látszólag győzelmet arat: Siegfried újrakovácsolja apja kardját, a Nothungot, legyőzi a sárkányt, megszerzi a Gyűrűt és a Ködsüveget, és diadalmasan indul Brünhildeért; maga Wotan – a szent kőris ágából faragott lándzsája hatalmával – örök álomba száműzi Erdát, és arra készül, hogy átadja az uralmat Siegfriednek és Brünhildenek. Terve azonban még azelőtt megbukik, hogy beteljesülne: Siegfried, útban Brünhilde sziklájához, találkozik Wotannal, összeszólalkoznak, majd mikor Wotan – megrettenve Siegfried igaz valójától – visszakozna, Siegfried a Gyűrű erejével legyőzi Wotant. Wotan maga még törekszik a bölcsességre, bár akaratát a tudás fölé helyezi, Siegfried azonban teljesen érzéketlen a tudás értéke iránt, tetteit csak érzelmei vezérlik; ez pedig – cseppnyi ármánnyal – elhozza az istenek bukását. Az utolsó szó azonban mégsem a pusztulásé: Brünhilde végül megérti, hogy csak a régi rend helyreállítása hozhat békét, ezért halálában végül mégis visszajuttatja a Gyűrűt a Rajna sellőinek, így megmenti a világot Alberich zsarnokságától.

Felmerül a kérdés, hogy ez a világkép mennyiben pogány, vagyis összeegyeztethető-e a mi keresztény felfogásunkkal? Vajon szükségképpen bűnhődni kell-e, és ha igen, mi a szerepe Isten irgalmának? Azt hiszem, hogy ez a világkép nem áll távol a kereszténységtől, hiszen éppen ez az a szemlélet, amelyből a megváltás szükségességének gondolata is fakadt. A pogány világkép és a zsidó (keresztény) világkép között azonban van egy lényeges különbség: míg a pogány vallások istenei maguk is esendőek, az Úr nem az: ő nem sérti meg a világ rendjét, amelyet maga alkotott. Irgalma nem abban nyilvánul meg, hogy felfüggeszti a világ törvényeinek érvényességét, hogy tetteink következményeit ne szenvedjük el, hanem vergődésünkben siet segítségünkre. Egyrészt, megtanít a szenvedést keresztként elfogadni, másrészt a világ rendjét nem sértő kivezető utat mutat számunkra. A világ persze így is átalakul, de ez nem valami forradalmi változás, amely a múltat végképp eltörli, hanem a szó eredeti értelemben reform: a világ eredeti rendjének helyreállítása és kibontakoztatása. Megtanuljuk tehát tisztelni a rendet (Isten Országának törvényeit), ugyanakkor azt is, hogyan „használjuk” helyesen a világot.

Ha talán néha úgy tűnik is, hogy a dölyfös akarat fel is tudja bomlasztani a rendet és – eltörölve a régit – új rendet alkot, vagy ha erre már nincs ereje, zűrzavart teremt, ne feledjük: a világ rendje mindig erősebb, mint a forradalmi hevület lángja. Az előbb-utóbb kialszik, s ez újból felépül. Mi csak tiszteljük a rendet, és használjuk a világ dolgait arra, amire valók. A többi a világ, és Alkotója dolga …

(Eredetileg közzétéve: 2007. január 22.)

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: