A bűntudaton is túl …

Mottó:Ha szívünk vádol minket valamivel,
az Isten fölötte áll szívünknek: Ő mindent tud.
Szeretteim, ha szívünk nem vádol,
legyünk bizalommal Isten iránt.
” (1Jn.3,20-21.)

Sok gondolkodó, sokféleképpen vetette már a kereszténység szemére, hogy a bűntudat vallása, amely megnyomorítja az emberek lelkét, kínzó önvádba és önmarcangolásba kergetve híveit. Sokszor úgy tűnik, hogy ez a kritika alapos, hiszen hiteles keresztények is kiemelik a bűntudat szerepét, amikor úgy nyilatkoznak, hogy világunk erkölcsi züllésében komoly szerepe van annak, hogy az emberekből kiveszett a bűntudat. Valóban, ha nem tudatosítjuk bűnös mivoltunkat, nem születhet meg szívünkben az őszinte bűnbánat, ám azt mondom, hogy nekünk, keresztényeknek túl kell lépnünk a bűntudaton, ha hitünkhöz hűek akarunk maradni.

Látszólag Szent Pál is a bűntudatunkat akarja felkelteni a római levélben, amikor így ír: „Tehát némuljon el előtte minden száj, és az egész világ vallja magát Isten előtt bűnösnek!” (Róm.3,19.). A folytatásból kitűnően azonban csak a hitből való megigazulás egyetemességét tanítja: „Most azonban az Isten előtti megigazulás a törvénytől függetlenül lett nyilvánvalóvá, amint a Törvény és a Próféták is tanúsítják: az az Isten előtti megigazulás, amely a Jézus Krisztusban való hitből ered, és amely minden hívőnek szól. Ebben nincs különbség, mert mindnyájan vétkeztek és nélkülözik az Isten dicsőségét; megigazulásukat azonban ingyen kapják, Isten kegyelmének erejéből, Jézus Krisztus megváltása árán.”(Róm.3,21-24.). A keresztény ember tudatában van annak, hogy saját erejéből nem tud megmaradni az igazságban, üdvössége ezért nem jól megérdemelt jutalom, hanem Isten ajándéka.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy a keresztény ember életének alapdallama a folyamatos önvád lenne. Tisztában kell ugyan lennünk korlátainkkal, és bűneinket meg kell bánnunk, ugyanakkor – különösen nekünk, katolikusoknak – hinnünk kell, hogy Istennek van hatalma bűneink eltörlésére. A folyamatos önvád ugyanis öngyűlöletet támaszt, ráadásul igen gyakran a gőg álruhája: nem Istennel és az embertársainkkal szembeni szeretetlenségünket fájlaljuk, hanem személyes kudarcainkat, amelyben tökéletlenségünk megnyilvánul, elhomályosítva a saját magunkról rajzolt, isteníthető bálványképet.

Valakitől – a nevére már nem emlékszem – azt hallottam: ha valós képet akarunk alkotni magunkról, az Isten szemével kell látni magunkat. Azt hiszem, hogy ez igencsak megszívlelendő jótanács. De hogyan is láthatunk az Isten szemével? Úgy, hogy abból indulunk ki: Isten szeret minket. Sokan azért is merülnek el az önvádban, mert úgy gondolnak Istenre, mint egy hatalmas királyra, aki bírói székében ülve kéri számon szigorú törvényeit. (Mások talán éppen ellenkezőleg, valamiféle amerikai nagybácsinak képzelik el Istent, aki kedvencei kihágásait cinkos elnézéssel szemléli.) Jézus azonban az Istent Atyánkként mutatja be: Isten nem úgy tekint tehát ránk, mint egy király az alattvalóira, hanem mint egy apa a gyermekeire.

Akinek van gyermeke, megerősítheti azt, amit mondok: természetesen az ember apaként annak örül, ha a gyermeke jól viselkedik, vagyis betartja azokat a szabályokat, amelyeket az ő érdekében szabtak neki, ám akkor sem utasítja el magától, ha áthágja ezeket. Az apa és a gyermek viszonya nem egyszerűsíthető le úgy, hogy a jó gyermek kedves az apjának, akit kedvtelve szemlél, míg a rossz gyermek ellenség, akitől utálattal fordul el. Mégis sokan, amikor vétkeznek, úgy tekintenek magukra, mint Isten ellenségére, akitől az Isten nyilván utálattal fordul el. Nem Isten gondolata ez, hanem az ellenségé, aki éket akar verni Isten és az ember közé, irigyelve az embertől, ettől a „nyomorult féregtől” az Isten szeretetét és megváltó kegyelmét.

A keresztséggel ugyanis Isten gyermekei lettünk, akik felé Isten atyai szeretettel fordul akkor is, ha bűnökkel mocskoljuk be magunkat. Ilyenkor persze nem dicsér meg minket és cinkos kacsintást se várjunk tőle, ám sokszor nagyobb megértéssel viseltetik gyöngeségeink iránt, mint mi magunk. Különös, de vétkeink, amelyek megzavarják Istennel és embertársainkkal való viszonyunkat, egyben el is mélyíthetik kapcsolatunkat velük. A megbánt és megbocsátott bűn ugyanis Isten iránti hálánkat és embertársaink iránti megértésünket növeli. Így érthető az is, Isten miért hagy időről időre elesni bennünket. Péter apostol átkozódva és esküdözve tagadta le, hogy valaha ismerte Jézust; harminc évvel később, amikor felmerült a kérdés, hogy meg lehet-e bocsátani a hittagadóknak, Péter a saját példájára hivatkozással vette védelmébe azokat, akik gyöngének bizonyultak. Nem cinkos összekacsintás volt ez, hanem igaz megtérés, amely elmélyíti az embertárs iránti megértést: aki egykor megtagadta Jézust, később az életét adta érte.

Isten szeret minket és ismeri korlátainkat: nyilvánvalóan nem azt várja el tőlünk, hogy soha, semmilyen körülmények között ne hibázzunk, és szeretetét sem attól teszi függővé, hogy milyen mértékben teszünk eleget elvárásainak. Isten azt várja tőlünk, hogy viselkedjünk az ő gyermekeiként, és testvéri szeretettel forduljunk egymás felé; parancsainak megtartása valójában erre tesz minket képessé. Isten szeret minket akkor is, ha sorra aratjuk kisebb-nagyobb győzelmeinket, de akkor is, ha véres fejjel vonulunk vissza, mert ha nem szeretne, megsemmisülnénk. Ezt a szeretetet azonban vissza is lehet utasítani, és az Ellenség mindent meg is tesz azért, hogy ezt megtegyük. Az ő számára lényegtelen, hogy milyen indokkal utasítjuk vissza Istent: magunkat tartjuk-e méltatlannak az Isten szeretetére és szolgálatára („az Isten megbocsát nekem, de én soha nem bocsátom ezt meg magamnak”), vagy Istent tartjuk méltatlannak a mi szeretetünkre és szolgálatunkra (”nem kell olyan Isten, aki …”).

Az Ellenség gyűlöl minket, és azt akarja, hogy mi is gyűlöljük magunkat, olyannak látva magunkat, amilyennek ő akar látni minket. Isten ellenben szeret minket; ő azt szeretné, hogy olyannak lássuk magunkat, amilyennek Ő lát minket. A mi Atyánk azonban nem csak azt látja bennünk, amit eddig elértünk, hanem azt is, amivé tenni szeretne minket. Isten az embert örök boldogságra teremtette, ezért is írja Szent János: „most Isten gyermekei vagyunk, de még nem nyilvánvaló, hogy mik leszünk. Azt tudjuk, hogy ha megjelenik, hozzá leszünk hasonlók, mert látni fogjuk, amint van.” (1Jn.3,2). Hihetetlen és beláthatatlan távlat ez, de Isten képes átfogni, s képes egész életünket ennek fényénél vizsgálni. Mi sem ragadhatunk tehát le korlátainknál, hanem arra kell törekednünk, hogy Istennek e csodálatos terve beteljesedjék rajtunk.

Az üdvösség reményében bánjuk meg tehát bűneinket és törekedjünk a jóra!

(Eredetileg közzétéve: 2009. május 29.)

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: