A farizeusok már a spájzban vannak!

Mottó:Isten, hálát adok neked,
hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember,
rabló, igazságtalan, házasságtörő, mint ez a vámos is!
” (Lk.18,11)

Mi sem bizonyítja jobban az európai kultúrkör zsidó-keresztény gyökereit, mint azoknak a kifejezéseknek, szólásoknak, közmondásoknak és szállóigéknek sokasága, amelyek eredeti forrása a Biblia, a keresztények és zsidók szent könyve. Ezek egy részénél már elhomályosult ez az eredet [ilyen például az „aki másnak vermet ás, maga esik bele” (Péld.26,27.) közmondás], másoknál a szentírási eredet közismert, csak az eredeti jelentése homályosult el, megint másoknál mind a szentírási eredet, mind az eredeti jelentés is köztudott. Alighanem a második csoportba sorolható a nem hívők által is szitokszóként használt „farizeus” megjelölés. Ez általában adott személy kétszínűségére illetve képmutatására utal. Valójában ez a jelentésváltozás némiképp igazságtalan, ezért mindenképpen hasznos e szó eredeti jelentését és e jelentés megváltozásának okait jobban megismernünk, már csak azért is, mert a farizeusok köztünk élnek.

A farizeus megjelölés eredetileg nem is annyira egy társadalmi csoportot vagy szektát, mint inkább egy izraelita vallási mozgalmat jelentett. [Annak ellenére, hogy a farizeus szó eredeti jelentése valószínűleg “elkülönített”, akárcsak a latin “sacer” (=szent) szóé.] E csoport tagjai igyekeztek életüket a vallási törvényeknek alávetni, és a mózesi Törvény központi jelentőségének hangsúlyozása mellett fontos szerepet tulajdonítottak a próféták tanításának és a hagyományoknak is. Elkülönülésük oka elsősorban az volt, hogy az életüket irányító vallási szabályoknak kevesen tudtak eleget tenni. A korabeli társadalomban igen nagy tekintélyük volt. A fogságot követő izraelita identitás lényegi elemévé vált ugyanis a monoteista vallás, amely az egész életet átfogó tanítással rendelkezett; a farizeusok – a szent iratokban és a hagyományban való jártasságuk révén – e tanítás legfőbb magyarázóivá és terjesztőivé váltak. Társadalmi tekintélyük értékét növeli, hogy ekkoriban a farizeusok tulajdonképpen ellenzéki csoportosulás voltak, a politikai-vallási hatalom ugyanis inkább egy másik csoport, a szadduceusok kezében összpontosult.

A farizeusok kedvezőtlen megítélése egyértelműen az újszövetségi Szentírásból származik. Igazságtalanok lennénk azonban, ha a farizeusok és a keresztények viszonyát csak ellentétekben ragadnánk meg. A kereszténység számos farizeusi örökséget vallhat magáénak: elsősorban az ószövetségi Szentírás kánonját (a szadduceusok csak a Tórát fogadták el szent iratként), de számos szentírási szövegrész értelmezése is a farizeusi hagyományra épül. Jézus maga is több esetben felhasználta a farizeusok tanításának egyes elemeit, egyik-másik példabeszédének ismert neves farizeusok által megalkotott előképe is. Valójában annak, hogy Jézus legtöbbet a farizeusokkal vitatkozik, és számos esetben éppen az ő tanításukkal szemben határozza meg saját tanítását, az az oka, hogy Jézus tanítása is az ő tanításukhoz állt a legközelebb. Úgy is fogalmazhatnánk: mivel Jézus szándéka nem új vallás (vallási irányzat) alapítása volt, hanem a kinyilatkoztatáson alapuló, hiteles izraelita monoteizmust akarta megújítani és tökéletesíteni, ezért érthető, hogy elsősorban a leginkább hiteles irányzat tévedéseit akarta helyesbíteni.

Jézus igen sokrétű kritikát fogalmazott meg a farizeusok tanításával és életmódjával szemben. Ez a megváltó kritika azonban nem a farizeusok elítélését, hanem a keresztények gondolkodásmódjának és magatartásának megtisztítását célozta, így helyes, ha magunkra vonatkoztatjuk, és úgy tesszük fel a kérdést: milyen szemlélettől és magatartástól óv minket Jézus? Az első, és talán a legfontosabb kifogás az alázat hiánya, a második a képmutatás, míg a harmadik a Törvény kijátszása a hagyomány kedvéért. Ez a három kifogás szorosan összefügg, és a farizeusok szemléletének egy lényegi vonásával függ össze. Ez pedig éppen az, ami a farizeusok legnagyobb erénye is volt egyben: az élet vallási törvények alá rendelése.

A Törvény maradéktalan megtartása valóban szent dolog, ám lényegében lehetetlen; ezt maga Pál apostol, az egykori farizeus, ismeri el a római levél 7. fejezetében. Ennek a tapasztalatnak az igaz alázatra kellene vezetnie: a bűnös emberben hozzám hasonló, esendő embert kellene látnom, és hálával kellene fordulnom Isten felé, aki bűneim ellenére irgalommal fordul felém. A farizeusok azonban mindenképpen teljesíteni akarták a Törvényt, ezért olyan, hagyományokon alapuló szokásrendet alakítottak ki körülötte, amelynek megtartása azzal a tudattal tölthette el őket, hogy megtartották a Törvényt. Bűnös vágyaikat (például a kapzsiságot) azonban tökéletesen levetkőzni ők sem tudták, ezért a hagyomány szabályainak megtartása mellett kerestek és találtak kiskapukat e vágyak kielégítésére. Ez az ügyeskedés viszont az egész igyekezet hitelét vette el: a Törvény tanítása nem vált életté, csak egy jól-rosszul játszott szereppé, annak ellenére, hogy éppen a farizeusok tanították, hogy a kultikus cselekmények külsődleges elvégzése nem elegendő az üdvösséghez. (Nem véletlen tehát, hogy Jézus a „hipokrita” szóval illeti őket: ezt a szót a magyar fordítás a „képmutató” szóval adja vissza, amit „kétszínű” jelentéssel használunk; valójában ez a szó eredetileg a görög színházak színészeit jelölte.)

Bár Jézus is a Törvény maradéktalan megtartására szólít fel, de nála ez elsősorban nem az egyes szabályok betartását, hanem a Törvény szellemének elsajátítását jelenti. E nélkül ugyanis nem az ő követői, hanem csak színészek vagyunk, akik most éppen keresztényeket alakítunk. (Kétségtelen, hogy ez az alakítás is komoly erőfeszítést igényelhet és nem kis teljesítményt jelent, de ez a lényegen nem változtat; a színész nem magát alakítja.) Ez a magatartás annál veszélyesebb, minél tökéletesebb az alakításunk: a szabályszegő farizeusban ugyanis még csak-csak felébred a bűntudat és bűnbánat érzése, de a szabályokat kijátszva megtartóban nem is igen tudatosul, hogy vétkezik a Törvény ellen; bűnös vágyai alattomosan munkálnak benne, míg látszólagos tökéletessége megnyugvással tölti el üdvössége felől. Az ilyen ember riasztóan távol kerülhet Istentől, embertársaitól és valós énjétől, míg látszólag odaadó ragaszkodással csüng az Isten törvényén, embertársaival való viszonya és élete is rendezett.

Ennek legzseniálisabb példázata a tékozló fiú bátyja. Ez a fiú évekig élt tisztes életet, apjának megadva a kellő tiszteletet. De annak hírére, hogy bűnös öccsének apja mindent megbocsátott, kirobban belőle rejtett énje: elfojtott vágyai („egy gödölyét…, hogy …. mulathassak”), elidegenedése testvérétől, akit kíváncsi botránkozással kezel („ez a te fiad, aki vagyonodat parázna nőkre pazarolta”), és apjától, akit keserű vádakkal illet („én nem szegtem meg …, te egy gödölyét sem adtál”). Ez a kifakadása jelzi, hogy nem értette meg a lényeget: a legfőbb jutalom az, hogy az Atyához tartozik.

Jézus e magatartással szemben az alázat és a belső megtisztulás útját ajánlja követőinek. Azt hiszem az élet egészére is igaz Jézus kemény intése, amelyet – egyebek mellett – éppen a farizeusoknak címez: „Jaj nektek, farizeusok és írástudók, ti színészek! Tisztára mossátok a pohárnak és a tálnak a külsejét, belül azonban tele vannak rablott holmival és szennyel. Te vak farizeus! Előbb belül tisztítsd ki a poharat és a tálat, akkor majd kívül is tiszta lesz!” (Mt.24,25-26.). Felesleges a cselekedetek megjavítására erőt pazarolni, ha a szívét az ember nem tisztítja meg, hiszen „ez a sok rossz mind belülről származik, és tisztátalanná teszi az embert” (Mk.7,23). A szív – a zsidó közgondolkodásban ez az akarat székhelye – megtisztítása azonban hosszadalmas feladat, hiszen feltételezi a képzelet, a vágyak megtisztítását is. A képzelet és a vágyak megtisztítása azok Isten akaratához igazítását jelenti; ehhez először is fel kell ismerni, és meg kell kedvelni az Isten akaratát. Isten pedig azt akarja, hogy gondolkodásunk középpontja és minden cselekedetünk végső mozgatórugója az Isten és felebarát iránti szeretet legyen. Ez csak fokozatosan valósulhat meg: a bűnös képzeletekben és vágyakban elmerült szív fokozatosan, fokról fokra tisztul meg, de eközben egyre jobban elsajátítja Isten akarata felismerésének és követésének kézségét egészen addig, míg a tiszta szívű ember meglátja az Istent (Mt.5,8.). Az időközben elszenvedett kudarcok türelemre, a sikerek hálára nevelnek; a valódi megtérés gyümölcse ezért az alázat és az embertárs iránti megértés.

Az ugyanis a farizeusok terhes örökségeként él tovább a keresztény közgondolkodásban, hogy az üdvösség kevesek (farizeusok, írástudók, szerzetesek, karizmatikusok stb.,) kiváltsága, míg a többség (a föld népe, világiak, vasárnapi keresztények stb.) erre eleve nem pályázhat eséllyel, vagy ha igen, akkor is csak valamiféle csökkentett tartalommal. Ennek hátterében azonban éppen a valódi megtérésből fakadó türelem, hála, alázat és megértés hiánya áll. Ha ugyanis az üdvösség feltétele a személyi kiválóságon alapuló tökéletesség lenne, senki sem üdvözülhetne. Az üdvösség az Istenhez tartozás beteljesedése: mindenki számára adott a lehetőség, hogy Isten segítségével az oda vezető sokszor rögös úton – a szeretet és az irgalom útján – elinduljon és előrehaladjon; az út (életünk) végén pedig maga Isten siet elénk, hogy irgalmával végleg magához öleljen minket (Lk.15,20.). Ezen az úton sem a külsőnk, hanem a hazatérés szándéka számít; ne szégyelljük és kárhoztassuk tehát azt, aki ha rongyosan, fel-felbukva is, de hazafelé halad!

Hiszen mi valamennyien többé-kevésbé ugyanezt tesszük…

(Eredetileg közzétéve: 2009. január 29.)

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: