A felemelkedés útja: egyenlősdi vagy igazságos megkülönböztetés?

Mottó:Az egyenlőknek egyenlően,
az egyenlőtleneknek egyenlőtlenül.” (Arisztotelész)

A legnagyobb hiba, amit egy összetett probléma megoldásakor el lehet követni az, ha egysíkú megoldást keresünk; közvetlenül ezután következik az, ha a megoldás keresése közben szem elől tévesztjük a célt, vagy nem vetünk számot a valósággal. Ez a megállapítás igaz a legnagyobb hazai etnikai kisebbség helyzetének javítását célzó intézkedési tervek kidolgozására. Ha a kérdéskört leegyszerűsítjük a cigánybűnözés, vagy éppen a rasszizmus kérdésére, nem véve figyelembe a cigány társadalom sokszínűségét, ha a beilleszkedési folyamat lényegét a különbségek tagadásában látjuk, amely pusztán rendészeti eszközökkel is elérhető, biztosan nem érünk célt. Fontos tehát tisztáznunk: mit értünk a beilleszkedés fogalma alatt, és milyen eszközökkel érhetjük el e célt.

A társadalomba való beilleszkedés lényege – lett légyen arról szó akár egyéni, akár közösségi szinten – az egyéni sajátosságok megtartása mellett a társadalmi együttélés – az adott társadalomban érvényes – alapvető jogi és erkölcsi mércéinek elsajátítása. Ez tulajdonképpen egy tanulási folyamat, amelynek keretében az alany megismeri és bizonyos mértékig elfogadja a közösség rendjét meghatározó szabályokat, majd magatartását ehhez igazítja. Ki kell emelni, hogy a szabályok elfogadása nem feltétlen: elsősorban arról van szó, hogy ezeket érvényes szabályként fogadja el akkor is, ha egyébként nem helyesli azokat. [Például gondolhatja úgy, hogy az abortusz (szándékos emberölés) olyan súlyos bűncselekmény, amely súlyos büntetést érdemel, de tiszteletben tartja a hatályos jogszabályokat, amelyek bizonyos esetekben büntetlenséget biztosítanak, és nem veszi a maga kezébe az igazságszolgáltatást.] A magatartások szabálykövető volta sem feltétlen: első sorban arról van szó, hogy magatartását a társadalmi együttélés zavartalanságához szükséges mértékben aláveti e szabályoknak. [Például meg lehet győződve arról, hogy az Istent hangos szóval kell dicsérni, a misén mégis csendben imádkozik, hogy másokat ne zavarjon illetve botránkoztasson meg.]

Ezt azért fontos kiemelnünk, mert ha valóban a cigányság beilleszkedésén munkálkodunk, akkor nem lehet e célt olyan módon elérni, amely oda vezet, hogy a cigányokra tartósan más szabályokat kell alkalmazni, mint a többségi társadalom tagjaira. Átmenetileg szükség lehet kivételes intézkedések alkalmazására, de ezek eredményének minden esetben az általános szabályok alkalmazhatóvá válásának kell lenniük. Ezt az elvet nem rontja le, sőt kifejezetten ebből az elvből fakad az a követelmény, hogy az általános szabályok alkalmazása során – a tényleges adottságokra figyelemmel – az adott csoport tagjaival kapcsolatban különös intézkedéseket kell alkalmazni, ha tényleges különbségek állnak fenn és ezek a különbségek nem szüntethetők meg.
Ennek legjobb példája az oktatás nyelvének kérdése: általános elv, hogy a gyermekeket lehetőleg anyanyelvükön, de mindenképpen olyan nyelven kell oktatni, amelyet megértenek. Ez a magyar anyanyelvű gyereknél azt jelenti, hogy az oktatásnak magyarul kell folynia, nem magyar anyanyelvűeknél viszont éppen azt, hogy az oktatást nem lehet magyar nyelven megkezdeni. Természetes, hogy ez a magyar nyelvet nem jól értő gyerekekből álló tancsoportok elkülönítését igényli; ennek megszüntetése érdekében a magyart – idegen nyelvként – nekik is meg kell tanítani és nyelvismeretüket a lehető legrövidebb időn belül olyan szintre kell hozni, hogy a magyar tannyelvű oktatásban is részt tudjanak venni.

***

Nyilvánvaló tehát, hogy ha a többségi társadalom tagjaitól elvárja, hogy jövedelmük és vagyonuk törvényes forrásból, elsősorban munkából és vagyonuk hasznosításából származzék, és a felemelkedés lehetőségét általában a munka és tanulás révén biztosítja, a Magyarországon élő cigányok helyzetét is úgy kell rendezni, hogy megélhetésük törvényes forrásból, elsősorban munkájuk és vagyonuk hasznosítása révén legyen biztosított, és felemelkedésüket a tanulás és munka révén kell biztosítani.

Itt jut jelentőséghez az a körülmény, hogy a cigányság nagy tömegei laknak olyan területen, ahol a munkanélküliek aránya kiugróan magas és a cigányság nagy tömegeinek nincs hasznosítható vagyona. Ez utóbbi probléma tekinthető a kisebbik bajnak, hiszen ha megfelelő munka áll rendelkezésre, akkor az abból származó bevétel alapja lehet a hasznosítható vagyon felhalmozásának. Jól látható azonban, hogy e rétegek helyzetének rendezése általánosabb társadalmi kérdések rendezését igényli: a hátrányos helyzetű térségek munkanélküliségének visszaszorítását, a képzetlen munkaerő foglalkoztatásának megoldását, a megélhetést és esetleg csekély vagyonfelhalmozást is biztosító munkabér biztosítását. Ezek nem oldhatók meg pusztán “roma-programokkal”, mert a terület valamennyi munkavállalóját sújtják, ezért a cigányok előnyben részesítése a többi munkavállaló hátrányos megkülönböztetését valósítaná meg, és ellenszenvet szítana cigányokkal szemben.

Általában a cigányság foglalkoztatásához kapcsolnak három további kérdést, amit meg kell oldani: az egyik a segélyből élők problémája, akik nem is akarnak dolgozni, a másik a foglalkoztatásban érvényesülő hátrányos megkülönböztetés, a harmadik a cigány fiatalok oktatása és képzése. Ez utóbbi szorosan kapcsolódik a tanulás révén való felemelkedéshez, ezért itt és most csak az előbbi kettővel foglalkoznék.

Jól kell látnunk, hogy nem csak a cigányok között vannak olyanok, akik segélyből élnek és nem is akarnak dolgozni, ugyanakkor egyes cigány csoportok hagyományosan alacsonyabb küszöb-igényszintje és a hagyományosan nagyobb családok miatt a cigányok aránya e körön belül is kiugróan magas. Kétségtelen, hogy a családtámogatás és alacsonyabb igényszint mellett vonzóbb lehet munka nélkül pénzhez jutni, de a probléma valójában itt sem etnikumfüggő. Általában helyes lenne, ha a segélyt az önkormányzat természetben (élelmiszer, ruha, tanszer, lakhatás, stb.) nyújtaná és érvényesülne az az elv, hogy pénzhez csak munka (közhasznú munka) révén lehet jutni; így az élvezeti cikkekért – noha liszttel is lehet kereskedni – meg kellene dolgozni. A gyermeknevelési támogatások pedig a gyerekkel szembeni tartási, gondozási és nevelési kötelezettségek teljesítését szolgálják, ezért helyes azokat a gyermekkel szembeni kötelezettségek teljesítéséhez (tehát például a gyermek iskoláztatásához) kötni: így a segélyezési rendszer hatékonyabbá válna, és munkavállalásra ösztönözné legalább azokat, akiknek nincs egyéb eltitkolt vagy kifejezetten törvénytelen forrásból származó jövedelme. Természetesen ezek az intézkedések önmagukban mit sem érnek, ha egyidejűleg nem teremtünk megfelelő munkaalkalmakat e segélyből élő emberek számára.

A cigányok hátrányos megkülönböztetése a foglalkoztatás körében egyes körök számára a kiugróan magas cigány munkanélküliség legfőbb oka. Valójában a kérdés nem olyan egyszerű, mint azt elsőre gondolnánk. A szociális piacgazdaságnak is alapvető értéke a szerződési szabadság, amelynek fontos eleme a partnerválasztás szabadsága; ez fokozottan kell, hogy érvényesüljön a tartós és bizalmi jellegű jogviszonyokban. Az tehát, hogy a munkáltató – aki olyan tartós jogviszonyt létesít, amely révén az ő nevében illetve érdekkörében járnak el és üzleti titkaihoz is hozzáférnek – megválogatja, hogy kit alkalmaz munkavállalóként, nem kifogásolható. Valójában nem a munkavállalók megkülönböztetése, hanem csak az indokolatlan, hátrányos megkülönböztetés kifogásolható. Itt is vigyáznunk kell azonban arra, hogy a jog nem ismeri el a “gondolat-bűncselekményt”, vagyis hiába játszanak szerepet egyébként elfogadhatatlan indokok egy megkülönböztető jellegű döntésben, ha maga a döntés okszerű indokokkal maradéktalanul alátámasztható. Ha tehát valaki azért nem alkalmaz cigányokat, mert nem szereti őket, de az elutasítás kifejezett indoka az alacsony végzettség, és ugyanazon végzettséggel rendelkező nem cigányokat sem alkalmazzák, nem alkalmazható semmilyen szankció, feltéve, hogy a végzettség hiánya valóban akadályozza az adott munkakör betöltését.

Sajnos a cigányságon belül az alacsony végzettségű emberek nagy aránya eleve sok esetben ésszerű indokát adja a magasabb munkanélküliségnek. Nyilvánvalóan nem kifogásolható, ha egy alacsonyabb végzettségű, esetleg büntetett előéletű cigány munkavállaló helyett egy magasabb végzettségű, feddhetetlen előéletű munkavállalót alkalmaznak. A másik eset, amikor sokan felvetik a diszkrimináció fennálltát, ha két azonos adottságokkal rendelkező munkavállaló közül a nem cigányt választják. Ez azonban szintén nem egyértelmű helyzet, hiszen az azonos adottságokkal rendelkező munkavállalók közül a munkáltató mindig “önkényesen”, sokszor ésszerű érvekkel alá nem támasztható módon dönt. Ilyen helyzetben mindig a cigány munkavállalót választani éppúgy etnikai alapú, önkényes hátrányos megkülönböztetést jelent, mint mindig a nem cigányt választani.

Az önkényesség kiküszöbölésére sokan a kvótarendszert ajánlják, de ez nem jó eszköz. Egyfelől az etnikai hovatartozásról nem lehet nyilvántartást vezetni, külső jegyek alapján pedig a kérdés gyakran nem dönthető el, az eseti önbevallásos módszer pedig visszaélésekre adhat lehetőséget, arról nem is beszélve, hogy mindez fenntartja az etnikai alapú megkülönböztetés szellemét és gyakorlatát. Másfelől ez a módszer – amely a numerus clausus törvény és az első három zsidótörvény technikája is volt – nem kívánatos társadalmi feszültségeket gerjeszt: a kvóta hamar betelik (sokszor nem is az arra legérdemesebbekkel), a kvótán felülieket pedig a rendszer elzárja az érvényesüléstől. A külföldi tapasztalatok is azt mutatják, hogy sokan a kvótarendszer visszásságait kihasználva valós erőfeszítés nélkül jutnak előre, ami azt eredményezi, hogy a többségi társadalom egységesen úgy tekint a kvótával megtámogatott kisebbségre, mint akik nem megérdemelten foglalnak el pozíciókat. Ez tehát azokat a cigányokat sújtaná és fosztaná meg a társadalmi megbecsüléstől, akik kvótarendszertől függetlenül is megérdemelten érvényesülnének, amit mindenképpen el kell kerülni.

A megoldás mindenképpen a szemlélet átalakítása, mert a rendészeti fellépés ugyan szükséges, sőt sikeres is lehet azokban az esetekben, amikor a jobb képességű, feddhetetlen cigány ember helyett a kevésbé jó képességű, esetleg nem is feddhetetlen nem cigányt választják, de a probléma az, hogy valójában senkit sem lehet társulásra kényszeríteni. Számos módszer van arra, hogy valakit “kikészítsenek” a munkahelyén, így sokszor a munkavállalónak sem érdeke, hogy vele szemben ellenérzéseket tápláló munkáltatónál alkalmazzák. A megoldás mindenképpen a cigány munkavállalókkal szemben korrekt magatartást tanúsító munkáltatók számának növelése a többségi társadalom szemléletének kedvező változása és a cigány származású vállalkozók számának gyarapodása révén.

***

A cigányság oktatása a kérdéskör egyik legösszetettebb része, mert itt keverednek az általános és különös szabályok, hiszen a cigány gyermeknek is lényegében ugyanazoknak a kézségek elsajátítására van szüksége, mint egy nem cigánynak, ugyanakkor a kulturális különbségeket, azt az alapot, amire építeni lehet e tekintetben nem lehet figyelmen kívül hagyni. A társadalomba integrálódott, a magyart anyanyelvként beszélő cigány családokból származó gyermekek esetén természetesen nincs különösebb indoka annak, hogy e gyermekeket különleges oktatásban-nevelésben részesítsék (ez persze nem érinti e gyermekek jogát a nemzetiségi oktatásban való részvételre). A társadalomba nem integrálódott illetve nem magyar anyanyelvű gyermekeknél viszont fontos érvek szólnak e különleges oktatás igénybevétele mellett. Mert mi is történik egy ilyen gyerekkel, ha az integrált oktatás keretében beültetik egy zömében a többségi társadalomból származó gyermek közé? A magyar nyelv nem kellő ismerete miatt nem fogja érteni a magyarázatot, ezért lemarad, ő lesz a “buta cigány”; az elfogadott viselkedési szabályokat nem ismeri, ezért viselkedése eltér az elvárttól, ami állandó fegyelmezési problémák forrása lesz, így ő lesz a “rendetlen cigány”. Ha egy ilyen “buta, rendetlen cigány” van az osztályban, jó esetben ő lesz az osztály bohóca, rossz esetben ő lesz a körön kívüli idegen; ha többen vannak, sajátos szubkultúrát hoznak létre, és az “osztály rémeivé” válhatnak. Mindez nemhogy csökkentené, de mindkét oldalon növeli az előítéleteket és a feszültségeket.

A halmozottan hátrányos helyzetű gyermekek számára tehát igenis különleges bánásmódra van szükség. E körön belül is különböztetni kell azonban: azokat a gyerekeket, akik csak azért hátrányos helyzetűek, mert nem magyar anyanyelvűek, lényegében nemzetiségi iskolákban indokolt elhelyezni; azokat, akik a magatartási szabályokat sem ismerik, különleges nevelésben kell részesíteni; azokat, akik otthoni körülményeik miatt nem képesek tanulni, napközis illetve bentlakásos intézményben kell elhelyezni, míg végül a kifejezetten agresszív, bűnözői magatartást tanúsító gyermekek nevelésére különleges fegyelmező intézményeket szükséges létrehozni. Ennek az időleges elkülönítésnek az a célja, hogy kifejlessze azokat a készségeket, amikkel a többségi társadalomba tartozó gyermekek általában rendelkeznek. Arra tekintettel, hogy az általános iskola alsó tagozatán folyó oktatás-nevelés lényegében a tanuláshoz szükséges alapvető képességek elsajátítását (írás, olvasás, számolás, stb.) célozza, leghelyesebb erre korlátozni az elkülönítést, így a felső tagozatban már folyhat az oktatás integrált keretek között, ha az alsó tagozatos oktatás-nevelés e hátrányokat (a nyelvi és viselkedésbeli hiányosságokat) már felszámolta.

Ha az alsó tagozatban e hátrányok felszámolása megtörténne, akkor a felső tagozatban az általános műveltség megszerzésére a cigány gyerekek valamennyi rétegének éppúgy valós lehetősége nyílna, mint a magasabb oktatási szinteken a megfelelő szakképzettség elsajátítására. A cigányságon belüli nagyobb mértékű szegénység nyilván arányaiban több cigány gyermek számára tenné szükségessé ösztöndíjak folyósítását és napközis illetve bentlakásos intézményben való továbbtanulást,  amelynek intézményrendszerét természetesen ki kell építeni. Vigyázni kell ugyanakkor, hogy ezek az intézmények ne váljanak az indokolatlan elkülönítés eszközévé, tiszteletben tartva ugyanakkor a cigány gyermekek jogát arra, hogy – tetszésük szerint – cigány környezetben nevelkedhessenek.

***

A harmadik komolyan megfontolandó kérdéskör, hogy miként lehetne a cigányságon belüli bűnözői szubkultúrát felszámolni. A kérdést bonyolítja, hogy ez a szubkultúra és holdudvara a hatósági fellépést a többségi társadalom illetéktelen beavatkozásának igyekszik feltüntetni, ami megnehezíti a valóban eredményes intézkedést. Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy a törvényeket e szubkultúra tagjaira is alkalmazni kell, ugyanakkor a jogalkalmazás során hasznos lehet figyelembe venni az elfogadható kulturális sajátosságokat. Így cigány származású közvetítők és szószólók alkalmazása a hatósági eljárás során éppúgy megkönnyítheti az intézkedés elfogadtatását, mint ha maga a hivatalos személy cigány származású.

A büntetőeljárás során figyelembe kell venni azt a sajátosságot, hogy az általában családi kapcsolatban is álló elkövetők közül néhány magára vállalja a bűncselekményt, és a rokoni tanúk is e változat elfogadását támogatják vallomásukkal, vagy a vallomástételt – mentességi jogukkal élve – egyszerűen megtagadják;  ugyancsak problémát okoz az elfogulatlan tanúk és a sértettek megfélemlítése, mert különösen a vidéki területeken a tanúk és sértettek védelme sem megoldott; ezért a bűncselekmények bizonyítása rendkívül nehéz. Ezt a problémát csak alaposabb felderítéssel, a tényállás megállapítása során e körülmények figyelembevételével és fokozott hatósági jelenléttel lehet feloldani. Komoly erőfeszítéseket kell tenni annak érdekében, hogy a hatóságok a cigány sértettek sérelmére elkövetett bűncselekményeket is felderítsék és keményen megbüntessék. Ha ugyanis a cigányság nem csupán a hatósági fellépés hátrányaival, de előnyeivel is szembesül, könnyebben elfogadja azt és nagyobb mértékig együttműködik majd a hatóságokkal, amelyek így sokkal hatékonyabban tudnak majd fellépni a bűnözői szubkultúrával szemben.

E bűnözői szubkultúra tagjainak megjavítása és beillesztése a társadalomba különösen nehéz feladatot ró a hatóságokra. Normális esetben a bűnözői csoport tagjai csak “üzleti” kapcsolatban állnak, és a családjuk kívül áll a bűnözés világán. Ez lehetővé teszi, hogy az elítélteket szabadulásuk után korábbi bűntársaiktól való távolságtartásra kötelezzék, és a családi kapcsolatok általában a javulás legfontosabb segítői, mert a bűnelkövető családja szenvedésén keresztül szembesül cselekménye súlyával. De miként lehet elkülöníteni a bűntársakat, ha egymás közeli rokonai, és miként lehet a javulásra remény, ha az elítélt a büntetés kitöltése után ugyanabba a bűnözői közegbe tér vissza, ahonnan kiemelték?

Különösen a gyermekek vannak veszélyben, akik nem büntethetők, ezért ha család rosszallásával nem szembesülnek, tetteik súlyával és következményeivel egyáltalán nem szembesülnek. Megoldást jelenthetne, ha a gyermekeket kiemelnénk ebből a közegből, de akkor meg felmerülhetne az a vád, hogy egyfajta “janicsárképzés” révén a cigányság asszimilációjára törekszünk. Ezt feloldhatnánk, ha cigány nevelőszülőkhöz kerülne a gyerek, ami azzal az előnnyel is járna, hogy a gyerek szembesülhetne egy törvénytisztelő cigány példával is. De kérdés, hogy vajon melyik becsületes, törvénytisztelő cigány család fogadna be egy kiskorú bűnözőt, aki rossz útra vezetheti a befogadók saját gyermekeiket, vagy sérelmükre bűncselekményeket követhet el? Látható, hogy erre senki nem kötelezhető, ezért a probléma csak a hazai cigányság aktív, áldozatvállaló közreműködésével lenne rendezhető.

***

Nyilvánvaló, hogy a fenti eszmefuttatás nem jelenti a kérdéskör átfogó vagy kimerítő áttekintését, így a megoldásnak is inkább a csontváza, mint egésze bontakozhat ki belőle. De azt hiszem ebből a néhány gondolatból is kitűnt, hogy a legnagyobb hazai etnikai kisebbség beilleszkedése milyen kiterjedt intézkedéssorozatot igényel, és milyen szorosan kapcsolódik az általános vidékfejlesztés és a társadalompolitika problematikájába.

Befejező gondolatként azonban nem mellőzhetjük annak felvetését, hogy hiába a cigányság és az állam minden igyekezete, ha nincs olyan többségi társadalom, amelybe bele lehetne illeszkedni. Ha a többségi társadalom viselkedési normái elbizonytalanodnak, az értékei viszonylagossá válnak, közösségei felbomlanak, a kisebbségnek is elvész az igazodási pontja. Éppen ezért a mi felelősségünk az, hogy gondoskodjunk megfelelő igazodási pontokról, elsősorban azáltal, hogy megerősítjük közösségi értékeinket, és viselkedésünket igyekszünk ezekhez a mintákhoz igazítani.
Ez különösen igaz ránk, keresztényekre, akik számára e közösségi normák jóval világosabban rögzítettek, és akik számára ez a közösség jóval közvetlenebbül megtapasztalhatóbb. Ha sikerrel járunk, akkor a cigányság beilleszkedése a keresztény magyarság és a magyar kereszténység megerősödéséhez vezet el, amely a társadalom egészének nagy áldás lenne; ha kudarcot vallunk, a század közepére mindkettő súlyos próbatétel elé kerülhet. Rajtunk is áll, hogy gyermekeink egy etnikai gyűlölködéstől és erőszaktól szabdalt társadalomban, vagy egy emelkedő, etnikai és kulturális sokszínűségében is összetartó nemzet tagjaiként élnek-e majd.

Isten áldása legyen igyekezetünkön!

(Eredetileg közzétéve: 2008. október 22.)

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: