A magától termő föld

Mottó:Krisztus ugyanis nem keresztelni küldött,
hanem hogy hirdessem az evangéliumot
”(1Kor 1,17)

 Jézus példabeszédei a világirodalom remekei. Rövidke képek éppúgy vannak köztük, mint hosszabb-rövidebb történetek. Némelyik ezek közül fényes pályát futott be: költők, írók dolgozták fel, művészek festették, faragták meg őket. Mások csendesen húzódnak meg a Szentírás lapjain, várva, hogy a liturgikus évkörök folyamán újból rájuk kerüljön a sor, vagy hogy a szentírásolvasó ember rájuk bukkanjon. A magától termő föld képe ez utóbbiak közé tartozik. Csak Márk evangélistánál szerepel (Mk.4,26-29), a többiek talán az emberi lustaság önigazolásának veszélye miatt hagyták el, nekem mégis az egyik kedvencem.

Jézus ebben a példázatban az Isten országát ismét a vetés és aratás képével jellemzi, akárcsak a magvetőről, vagy a konkolyról szóló példabeszédben, most azonban figyelmünket nem a vetésre, hanem a vetés és aratás között eltelő időre irányítja. A vetés a földműves feladata, akárcsak az aratás, de a kettő között eltelt időben nem az ő munkája a meghatározó. Vajon mire akar minket ezzel tanítani a mi Urunk?

 Azt hiszem, hogy helyes, ha ezt a példázatot a hasonló példázatokból kiindulva próbáljuk megérteni, elsősorban a fentebb említett magvetőről szóló példázatból. E példázatnak mindjárt két értelmezését is adhatjuk. Az első a magvető tevékenységének sikere felől közelíti meg a kérdést: minden vetésnél van szemveszteség, nem minden mag hoz termést, de ami termést hoz, az bőségesen kárpótol a veszteségekért. A Szentírás-magyarázók feltételezik, hogy ez a történet eredeti értelme; bátorítás, hogy az igehirdetés munkája a nyilvánvaló nehézségek ellenére sem hiábavaló, kudarcra ítélt tevékenység. A második magyarázat a részleges sikertelenség okai felől közelíti a példázatot: mi az oka annak, hogy sokan nem hoznak termést. Ez az erkölcsi jellegű megközelítés – ugyancsak a magyarázók szerint – a születő Egyház lelkipásztori tapasztalatait összegzi; figyelmeztetés nekünk, hogy milyen magatartást kell elkerülnünk ahhoz, hogy bőséges termést hozzunk.

 A magvetés a magától termő föld példázatában is elsősorban az igehirdetést jelenti. Isten országa, azaz Isten uralma az evangélium terjesztésével veszi kezdetét. A keresztény ember kötelessége, hogy az Örömhírt terjessze. Ez minden kereszténynek kötelessége, noha teljesítése mást kíván egy paptól, egy szerzetestől, egy lelkipásztori kisegítőtől, és egy világi hívőtől. Szent Péter is arra buzdít levelében: álljunk állandóan készen arra, hogy számot adjunk reményünk forrásáról, az evangéliumról. (Az is igaz viszont, hogy csak akkor fognak minket reményünk forrásáról kérdezni, ha életünk valamilyen többletet hordoz, ami megváltottságunkból fakad és vonzó az embereknek…)

Látnunk kell azonban, hogy az evangélium hirdetése és az emberek megtérítése két külön dolog. A megtérés gyökeres átalakulást kíván, személyes döntést, ami nem pusztán értelmi belátás vagy érzelmi megragadottság eredménye. Lehet bármilyen logikus a keresztény tanítás, lehet bármilyen vonzó a keresztények közösségi és egyéni élete, a megtérésre való felszólítást vissza lehet utasítani. Jézusnál vonzóbb példát nem találhatunk, tetteinek és szavainak összhangja lenyűgöző, mégsem tért meg mindenki, aki vele találkozott. Ez a lehetőség részint az ember szabadságából, részint az ember tehetetlenségéből fakad. (Aki próbálta már Jézust komolyan venni, tudhatja, hogy a milyen szívós és aprólékos munka szükséges egy-egy begyakorlott rossz szokás kiirtásához.) Nem az tehát a feladatunk, hogy addig járjunk a nyakára hitetlen embertársainknak, amíg “meg nem térnek”, hanem az, hogy hitelesen közvetítsük feléjük az örömhírt, “akár alkalmas, akár alkalmatlan” – vagyis függetlenül attól, hogy ebből nekünk előnyünk, vagy hátrányuk származik-e.

A magától termő föld példázata is éppen erre a különbségre hívja fel a figyelmünket: a földműves, miután elvetette a magot, egy jó időre befejezte a munkát. Vetés nélkül nincs aratás, de a termés mégsem elsősorban az ő erőfeszítéseitől függ. “Akár alszik, akár ébren van, éjjel vagy nappal, a mag kicsírázik és szárba szökik, maga sem tudja, hogyan.” Az aratás a legközelebbi időszak, amikor a földművesnek dolga van; a köztes időben bekövetkező fejlődés Isten munkálkodásának titka és gyümölcse. Ahogy a második teremtéstörténet bevezetőjében, itt is megjelenik az a gondolat, hogy a világ alakításában Isten és ember munkatársak. Az ember munkája szükséges, de a siker Isten ajándéka.

Ez a példabeszéd tehát hasonlóképpen bátorítás, akár a magvetőről szóló: ha az ember közvetíti Isten országának örömhírét, ezzel elvégezte a maga feladatát. Nem kell aggodalmaskodnia, hogy vajon sikerre vezet-e az igehirdetés, mert a megtérés kibontakozása az Isten titka és ajándéka. S noha a folyamat egészét nem követheti nyomon, részesül annak gyümölcséből, hiszen az aratás – a megtértek befogadása az Egyház közösségébe – ismét az ember munkája.

Jézus jól tudta, mennyi kedvezőtlen körülmény bátortalanítja el az örömhír terjesztőit; sokszor látják úgy, hogy jószándékú tanításuk csak “falra hányt borsó”. Ez azonban csak a látszat: Isten csendben, fokozatosan alakítja át a világot. Először csak egy jelentéktelen kis hajtás jelenik meg, aztán egy önmagában talán értéktelen szár, majd a kalász, végül a telt szemek. Ha tehát látszólagos sikertelenségünk hosszú ideje alatt sem keseredünk el, és nem adjuk el a “terméketlen földet”, bőséges aratásban lesz részünk.

(Eredetileg közzétéve: 2008. június 5.)

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: