A magyar ősvallás mítoszáról

Mottó:Csak a szépre emlékezem …”

Legutóbb a püspöki kar körlevele kapcsán utaltam arra, hogy társadalmunknak nagy szüksége van arra, hogy keresztény és nemzeti értékeinket hiteles forrásból ismerje meg. Arra is utaltam, hogy – hiteles források nehezen elérhető volta miatt – nem egyszerű feladat. Tudatában vagyok annak, hogy nyilván én sem vagyok birtokában a Bölcsek Kövének, mégis, azt hiszem, hogy az általam megszerzett csekély tudás mások számára is hasznos lehet, ezért néhány igen vitatott kérdésben szeretném olvasóim rendelkezésére bocsátani azokat az eredményeket, amelyekre búvárkodásaim során én magam jutottam. Elsőként talán kezdhetnénk mindjárt a bizonyos körökben oly’ nagyra becsült ősi magyar vallás kérdésével.

Kezdjük azzal, hogy a magyarok vallásáról nincs részletes, egykorú, hiteles forrásunk. A környező népeket ugyanis a magyarok vallása csak annyiban érdekelte, hogy hittestvérek-e, vagy sem. (Dzsajhani (920 k.), bokharai földrajztudós nyomán Ibn Ruszta és Gardízi megjegyzi „A magyarok tűzimádók.”. Theotmar passaui püspök levelében (900.) pedig visszautasítja azt a vádat, hogy „mi a magyarokkal megsértettük a katolikus vallást, és kutyára vagy farkasra és más istentelen és pogány dolgokra esküt tettünk”.) Ezekből a szórványos utalásokból is kitűnik azonban, a magyarokat sem a mohamedánok, sem a katolikus-ortodox keresztények nem tekintették hittestvéreiknek.
A XII. századi magyar krónikások – bár tisztelettel írnak a magyar ősökről (Anonymus szerint Álmos, bár pogány volt, a “Szentlélekkel volt eltelve”) – csupán annyit jegyeznek meg, hogy a magyarok pogányok voltak. E pogány név alatt – sokak állításával szemben – nem valamiféle keresztény eretnekséget (nesztorianizmust, arianizmust, stb.) kell értenünk, és nem is iszlám vagy zsidó hitet, mert ezeket a szerző ismerte és néven nevezhette volna (pogánynak és eretneknek lenni egyaránt hátrányos dolog volt akkoriban), hanem valamilyen más vallást. Ennek kapcsán meg kell jegyeznünk, hogy – többek állításával szemben – a manicheizmusnak semmi köze a kereszténységhez, annál inkább a perzsa dualista valláshoz, a zoroasztrizmushoz.

Források hiányában a kutatók megkísérelték rekonstruálni a magyarok hitvilágát. A XIX-XX. század folyamán ennek módszere az volt, hogy a magyar néphagyományból próbálták elkülöníteni a vallási jellegű elemeket, és az így feltárt néphitből kivonva a keresztény elemeket vélték megtalálni az ősi magyar hitvilág elemeit, amelyet más, rokonnak tartott pogány népek hitvilágából kiindulva próbáltak értelmezni illetve kiegészíteni.

Ezt a módszert László Gyula már a 1960-as években kritizálta, mert indokolatlanul megcsonkítja az egykori hitvilágot, méghozzá annál jobban, minél közelebb volt annak világképe a kereszténységhez; e táltos-központú, lóáldozó rekonstruált vallás szerinte sohasem létezett, csak a tudósok és a lelkes rajongók képzeletében. Ehhez én csak annyit fűznék hozzá, hogy az összehasonlító néprejzi rekonstrukció teljesen érzéketlen az időtényezővel szemben. Ha például a medvetisztelet jelképei megtalálhatók a néphitben, az jele lehet annak, hogy valamikor a magyarok tisztelték a medvét, de semmit sem mond arról, hogy ez a medvetisztelet és annak rítusa azonos volt-e pl.: az obi-ugoroknál fellelhetővel, illetve arról, hogy ez a szokás a Kr. e. V. évezredben, a Kr. e. I. évezredben, vagy a Kr. u. I. évezred végén volt-e élő része a magyar hitvilágnak. A hagyomány ugyanis sok olyan elemet is tartalmaz, amely már nem része a hitvilágunknak; nem hiszem, hogy ma mindenki, aki boszorkányokról, tündérekről, sárkányokról vagy éppen óriásokról mesél a gyermekének, valóban hisz is ezeknek a lényeknek a létezésében.

Mi az tehát, ami megalapozottan tudhatunk a magyarok vallásáról?

Először is azt, hogy a kárpát-medencei magyarok között a X. század vége előtt biztosan nem létezett hierarchikusan felépített, keresztény egyházszervezet. Nem kizárt, hogy egy-egy felszentelt pap is működött közöttük, de ez csak elszigetelt jelenség lehetett (a gyakran emlegetett kaukázusi (onogur) püspökségek áttelepülésére vonatkozó adatunk nincs). A másik, ezzel összefüggő körülmény, hogy a magyaroknak nem volt hivatalos államvallásuk.
Ez egyáltalán nem meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy a kultusz a legtöbb népnél családi keretek között folyt; a családfő, nemzetségfő volt az, aki a transzcendens világgal kapcsolatot tartott, mintegy képviselve a családot a túlvilági hatalmak előtt. E nemzetségi kultuszból sarjadt ki az állami kultusz is, amelyet az uralkodó vezetett, de ez lényegében nem érintette a helyi és nemzetségi kultuszok szabadságát, amíg azok nem váltak társadalmilag veszélyessé. (Eredetileg az izraeliták is ilyen módon gyakorolták vallásukat, ám utóbb a kultuszt központosították: a kultusz szolgálatában az elsőszülötteket felváltották a leviták, a helyi áldozóhelyeket („magaslatokat”) felváltotta az egyetlen Templom.)

A másik, amit tudhatunk, hogy a magyarok biztosan ismerték a három nagy egyistenhívő vallást. Már a Duna és Don közötti hazájukban is szomszédjuk volt a Római Birodalom (a Krím-félsziget bizánci uralom alatt volt), sőt az általuk lakott területen már Szent András apostol is térítette a helyi indoiráni (szkíta) népességet, majd a Don partvidékén és a Kaukázus előterében az VII. században (nesztoriánus) keresztény püspökségek is alakultak. A magyarok felett a VII. századtól a IX. század elejéig hatalmat gyakorló kaszár-türkök (legalábbis az uralkodó réteg) felvették az izraelita vallást; az emiatt fellázadt, jelentős részben mohamedán alattvalók egy jelentős része – vereséget szenvedvén a kaszár kagán seregeitől – az ekkor függetlenedett magyarokhoz menekült (830 k.), ők alkották a kabar törzseket.

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a magyarok akár keresztények, akár zsidók, akár muzulmánok lettek volna; Nyugat-Európában a katolikus lakosságot megszálló germánok évszázadokig megtartották ariánus vallásukat, Afrikában és a Közel keleten pedig a mohamedán arab hódítók éltek évszázadokig elszigetelt közösségként a zömében nem-katolikus keresztény lakosságú területeken.

Igen valószínű, hogy a honfoglaló magyarok között viszonylag nagy számban éltek mohamedánok vagy legalábbis az iszlámmal szimpatizálók (az északkelet-magyarországi kabar sírokban talált tárgyakon érvényesül a mohamedán ábrázolás-tilalom, és itt találták az arab dirhem leletek zömét is, ami erős mohamedán kapcsolatokra utal), éppúgy, mint keresztények vagy a kereszténységgel szimpatizálók, és természetesen izraeliták is (ez utóbbit a közel egykorú spanyolországi zsidó források meg is erősítik).
A magyarok többsége azonban valószínűleg pogány volt, ami természetesen semmit nem mond vallásuk és erkölcsiségük jellegéről: az a sírleletekből bizonyosnak tűnik, hogy hittek a túlvilági életben (tehát nem hittek a lélekvándorlásban), és fontos szerepet tulajdonítottak a családi kötelékeknek. A források elszórt utalásaiból valószínű, hogy az egynejűséget fogadták el (ezt a temető-térképek is alátámasztják, valamint az is, hogy a többnejű morvákat például „mén-marót”-nak gúnyolták, mert a tenyészmén (s nem az „ember”) szokása, hogy kancák seregét gyűjti maga köré; az egyetlen ismert többnejű „magyar” történelmi alak Ajtony, aki azonban neve alapján inkább bolgár-szláv lehetett).
A magyarok hitvilágának megismerését megnehezíti, hogy a keresztény jelképek megjelenése nem feltétlenül utal keresztény meggyőződésre, hiszen lehet, hogy azokat csak kabalaként hordták (ma is hordanak egyes keresztények hindu, buddhista, mohamedán stb. jelképeket). Az mindenestre biztos, hogy – részben a környező egyistenhívő vallások hatására – a honfoglaló magyarok hitvilága sok olyan elemet tartalmazott, amelyre a keresztény térítés során támaszkodni lehetett.

A magyar táltosok szerepe is más lehetett, mint azt mai rajongóik képzelik. Mivel a rendszeres kultusz az úr, a bő és a családfő vezetése alatt folyt, nem tekinthetjük őket valamiféle papnak, sokkal inkább a szellem emberének, aki különleges képességei révén képes volt a világban működő, személytelen erőket uralni, a világfölötti személyes valósággal pedig kapcsolatba lépni, vagyis a táltos szerepe nagyban-egészében az izraelita társadalom prófétáihoz lehetett hasonló.
A táltos tehát egyszerre volt tanító, gyógyító, és közvetítő, akinek szolgálatait azonban csak rendkívüli esetben vették igénybe, például akkor, ha boszorkányok rontásait kellett hatástalanítani. Emiatt nem tudhatjuk, hogy a táltosok és a térítő papok miként viszonyultak egymáshoz: valóban ellenséges volt-e ez a viszony, közömbös, vagy esetleg éppen baráti (ez nyilván attól is függött, hogy a táltosok megtértek-e; a gyógyítás ellen ugyanis az egyháznak nyilván nem volt kifogása).

Végül, meg kell említenünk, hogy nincs semmiféle hiteles adat, amely igazolná, hogy a magyarok valaha is lovakat áldoztak volna. Az egyetlen eset, amit így szoktak értelmezni, a Fehérló-monda, amely azonban közvetlenül semmiféle áldozatról nem ír. A monda lényege az, hogy Árpád egy fehér ló fejében megvásárolta a bolgár helytartótól a földet, vizet és füvet, vagyis az országot. Mivel a fehér ló a hűbéresnek küldött szokásos ajándék volt még az oszmán-török korban is, nem teljesen meggyőző az az érvelés, amely a ló fehér színét és a megölésével való fenyegetést lóáldozatra utalásként értelmezi. Az állatáldozat eredetileg egyébként is az istenség megvendégelésének szokásából fakad (ez az izraelita kultuszban is kimutatható); a hátasló megölése azonban – a rokonnak tartott népeknél – inkább azt a célt szolgálhatta, hogy a sámán lelke számára hátaslovat biztosítson a túlvilági utazáshoz.

Ebből a rövid ismertetésből is kitetszik, hogy a honfoglaló magyarok hitvilága alapvetően különbözhetett attól, amit arról az újpogányság prófétái állítanak. A magyarok vallása nem hordozott valamiféle felsőbbrendű tudást (ez csak az ezoterikus-gnosztikus tanok XX. századi megjelenése nemzeti színezetben), de nem is valami primitív, újkőkori totemisztikus-animista hiedelemvilg volt. A magyarok ismerték és bizonyos értelemben – a Metód legenda tanúsága szerint – tisztelték a környező egyistenhívő népek vallásait, ám csak a X-XI. század fordulóján, szervezett térítés keretében lettek tömegesen kereszténnyé, ami arra utalhat, hogy hitviláguk többé-kevésbé korszerű választ adott életük nagy kérdéseire.

A IX-X. századi magyarok hitvilága tehát nagyban-egészében megfelelt az akkori kor természet- és társadalomtudományi ismereteinek, így ők az akkori jelenben éltek, s megtérésükkel a felismert igazság jövőbe mutató útját választották, míg az újpogányság hívei a jelen sanyarú körülményei elől menekülnek a régmúltba, annak vágyaik, csalódásaik és töredékes ismereteik alapján elképzelt valóságából merítve soha nem volt hiteket követnek, a babonák és mágia bűvöletében.

De vajon mi, magyar keresztények, teszünk-e azért, hogy vallásos és tudományos ismereteinket egyformán elmélyítve valóban korszerű képet kapjunk a világról? Vagy talán mi is inkább a régmúlthoz soroljuk keresztény hitünket, amely szép, de fájdalmasan idejétmúlt e rohanó világban? Hitünk menedék, de nem a világ valóságával, hanem a világban tapasztalható gonoszság mindenhatóságának reményvesztő látszatával szemben; hiszen éppen a valóság – vallásos és tudományos ismereteink bővítése révén való – mélyebb megismerése segít rácsodálkoznunk Isten nagyságára, végtelen szeretetére és irgalmára.

Van tehát nekünk, magyaroknak olyan hitünk, amelyre a jelen viszontagságai között támaszkodhatunk; ez pedig nem az elképzelt pogányság, hanem a kereszténység, amely ezer éven át megtartott minket besenyő, kun, tatár, török, német, orosz és ki tudja még hány ellenség és zsarnok ellenében. S ez a hit méég egy darabig nem válik korszerűtlenné; kitart a világ végezetéig …

(Eredetileg közzétéve: 2009. október 2.)

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: