A tudomány szövete is mindig felfeslik valahol

Mottó:– És maga hisz abban, ami a Bibliában le van írva?!
– Igen, mert ismerem a szerzőjét!

Nem tudom, hogy kedves Olvasóim is tapasztaltak-e hasonlót, velem mindenesetre sokszor megesik, hogy egy-egy téma néhány napon belül visszatérően rám köszön. Lehet, hogy így akarnak egy-egy kérdéskör alaposabb átgondolására rászorítani, vagy ez már maga a tanítás? Nem tudom. Mindenesetre az ilyen ismétlődően visszatérő kérdésköröket az ember többször kénytelen átgondolni, és e gondolkodás során fokozatosan valamiféle válasz is kibontakozik. Azért is jutott ez az eszembe, mert az elmúlt héten két, egymástól meglehetősen távol esőnek tűnő körülmény nyomán kezdtem el ugyanarról gondolkodni. Az egyik egy rövidhír volt, amely szerint egy neves fizikus új világképlete feleslegessé teszi a tudósok számára Isten létezésének feltételezését, a másik egy, a vasárnapi evangéliumhoz kapcsolódó szentbeszéd, amely a mennybemenetel jelentőségét hangsúlyozta.És hogy mi a közös e kettőben? Az anyagvilágra vonatkozó elképzeléseink megkérdőjelezése.

Amint az a rövidhírhez fűzött kommentárokból is kitűnt, az anyagvilágra vonatkozó nézetek meglehetősen erősen befolyásolja a mechanikus materializmus szemlélete. E szerint az anyagvilág egy önmagát megmagyarázni képes, önmagába zárt, és önmagát szervező rendszer (tehát filozófiai értelemben: isten), amelynek törvényszerűségei mérések és következések útján megismerhetők. Ez egy tipikusan XIX. századi gondolatkör, amelynek elterjedésében a fizika, a kémia és biológia gyors fejlődése segített, ami azzal kecsegtetett, hogy a világ összefüggései fokozatosan feltárulnak, és tudományosan megalapozott törvényszerűségekként megfogalmazhatókká válnak. A XIX. század gondolkodói alaposan kisarkították a “régi” emberek anyagvilággal kapcsolatos szemléletét, és őket a babonaság világába utalták, akik ismerethiányukat mindenféle “természetfölötti” erők és lények feltételezésével pótolták.

A valóságban azonban az ember mindig is kutatta az anyagvilág összefüggéseit és törvényszerűségeit, és a természetfölöttiben hívők semmivel sem voltak kisebb tudásúak vagy kevésbé tudományos szemléletűek, mint nem hívő kortársaik. Az igaz, hogy a törvényszerűségek felismerése egyeseket az Értelmes Alkotó feltételezésére, másokat kiiktatására indított, de ez nem a tudományos szemlélet hiányára vagy meglétére vezethető vissza, hanem egy alapvető szemléleti különbségre: míg a hívők megengedik, hogy a világban létezhet az általuk felismert törvényszerűségek hatókörén kívül eső létező is, addig a nem hívők nem ismernek el kivételeket az általuk felismert törvényszerűségek alól.

A XX. század elejének fizikai forradalma alaposan felboríthatta volna a mechanikus materializmus világképét, de tételei sokkal kevésbé voltak közérthetők, ezért nem is tudtak annyira beleivódni a köztudatba, mint a mechanikus materializmus. Kár, mert a fizikai forradalom éppen a tudományos vizsgálódás határaira, és fizikai világképünk ebből adódó esetlegességére mutatott rá.

Az egyik ilyen fontos meglátás – időben ez a második – a Heisenberg-féle határozatlansági elv. Ezt ugyan tanítják az iskolákban, de szerintem kissé félre is értelmezik. Heisenberg ugyanis eredetileg nem azt állította, hogy az elemi részecskéknek nincs határozott pályája és sebessége, hanem azt, hogy ez nem mérhető pontosan, egyszerűen azért, mert észlelésünk kölcsönhatásokon alapul, és ilyen kis méretekben a mérőeszközök hatása már alapvetően befolyásolja a mérések eredményét. Egy-egy paramétert külön-külön esetleg tudunk viszonylag pontosan mérni, de ennek ára a többi paraméter mérésének nagyfokú pontatlansága.

A határozatlansági elv tehát nem lételméleti tétel, hanem ismeretelméleti; valójában azt a tételt cáfolja, hogy pontos mérésekre építhetjük a tudományt. Ez arra világít rá, hogy tudományos eredményeink nem érik el a logikai kényszerítő bizonyosság szintjét, mert még ha az általunk matematikailag leírt összefüggések helyesek is, a mérések pontatlansága miatt a következtetéseink nem szükségképpen helytállók. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a hétköznapi életben a tudomány eredményei nem lennének megbízhatók, csupán azt, hogy a tudományos megállapítások érvényessége korlátozott: ami a hétköznapokban általában igaznak bizonyul, nem feltétlenül igaz mindig és minden körülmények között; egyfelől tudományos tételeink ellenőrizhetősége korlátozott, másfelől a vizsgált körülmények sem rögzíthetők pontosan.

A másik ismert(nek gondolt) tétel az Einstein-féle relativitás elmélete. Einstein alapgondolata az archimédeszi tételt (”adjatok egy biztos pontot, és én kifordítom a sarkaiból a világot!”) továbbfejlesztése: biztos pont nincs, illetve tetszőlegesen kiválasztható. Az elmélet abból a kísérleti megfigyelésből ered, hogy a fény terjedésének sebessége vákuumban sem lép túl egy határértéket (c). Az einsteini relativitás elmélete tulajdonképpen ebből kiindulva, a mérhetőség oldaláról újrafogalmazza az egyidejűség, általában az idő és a távolság fogalmát, és felállítja a távolság, az idő és a sebesség összefüggéseit leíró matematikai egyenleteit.

A távolság, idő és sebesség fogalmainak egymásra tekintettel való meghatározásából eredő lehetőségeket a modern kozmológia még nem teljesen aknázta ki. Az elmélet ugyanis abból indul ki, hogy a fénysebességet nem lehet túllépni; az azonban a matematikai egyenletekből nem következik, hogy ennek a határértéknek szükségképpen állandónak kell lennie, csak az, hogy a konkrét sebesség nem haladhatja ezt meg. Ez azt jelenti, hogy a “fénysebesség” csökkenésével a relatív távolságok nőnek, növekedésével pedig csökkennek. Így az Ősrobbanás és a táguló világegyetem akár egy egy-milliméteres térrészben is létrejöhet, ha a “fénysebesség” monoton módon csökken, hiszen a rendszeren belül ez a távolságok növekedésének tűnik; ha e mellett az anyag – például a gravitáció miatt – egyes térrészekbe csoportosul, akkor e minikozmosz anyageloszlása “ritkul”. E mikrokozmosz lakói tehát ugyanazt tapasztalnák, mint amit mi, a Földről a makrokozmoszban. Így lehet ugyanannak a jelenségnek két egyenrangú magyarázata az állandó fénysebesség feltételezése mellett térbeli tágulással járó ritkulás és az állandó térfogat melletti csökkenő fénysebesség melletti sűrűsödés.

Természetesen ennek ellene lehet vetni, hogy a fénysebesség állandóságát kísérletek igazolják. Igen, csakhogy éppen itt van a tudományos elméletek valódi gyengesége: az egyszerűség kedvéért az emberi szempontból hosszú időn át fennálló összefüggéseket általánosítjuk, ám ez nem deduktív, hanem induktív okoskodás, ezért nincs logikai kényszerítő ereje. Gondoljunk csak arra, hogy a jelen fizikai törvényszerűségek állandóságának feltételezésével, az Ősrobbanás elmélete alapján a Világegyetem korát nagyjából 15.000.000.000 évre teszik; az első Hominidák nagyjából 2.200.000 éve jelentek meg, a legkorábbi csillagászati feljegyzéseink alig 10.000 évesek; az elemi részecskék kimutatására alkalmas műszereket nagyjából 150 éve használjuk. Ilyen viszonylag rövid idő mérési eredményeire alapozva meglehetősen merész dolog azt állítani, hogy az általunk felfedett törvényszerűségek biztosan változatlanok.

Kétségtelen, hogy gyors változásokat nem észleltünk, de ez nem jelenti azt, hogy nagyobb léptékű, tehát lassabb változásokat nem zajlanak a Világegyetemben. Ráadásul a relativitás-elméletből az is adódik, hogy egyes alapvető körülmények együttes változását nem is feltétlenül észleljük, ha egymásra tekintettel mérjük őket. Ha arányuk változatlan, az adott inerciarendszerben abszolút értékük változását sem tudjuk észlelni. Ez természetesen szintén nem jelenti azt, hogy a tudományos kutatás hiábavaló lenne, hiszen a mi emberi világunkban ezek az összefüggések állandónak tekinthetők, ezért a gyakorlatban jól felhasználhatók.

A harmadik elmélet gyökereit Leibnitzig lehet visszavezetni: ez a több lehetséges világ feltételezése (ezt az elméletet gúnyolja ki a Candide-ban a nem különösebben észlény Voltaire látványosan félreérve azt). A modern fizikai elméletek közül például a szuperhúr-elmélet egyik leágazása is merített belőle: feltételezve, hogy a Világegyetem egy hatalmas állóhullámra szerveződik, az elmélet megengedhetőnek tartja, hogy ezen az állóhullámon kívül, ahhoz akár egész közel párhuzamos világok (!) létezzenek. A “párhuzamos” jelző elsősorban arra utal, hogy e világoknak nincs metszéspontjuk (hasonlóan a párhuzamos síkokhoz), ezért egymástól függetlenek, függetlenül attól, hogy térben esetleg közel vannak egymáshoz. Tekintettel arra, hogy ismereteinket a vizsgált tárgy és a vizsgálati eszköz (idesorolva most érzékszerveinket is) kölcsönhatásából szerezzük, e kölcsönhatás létrehozatalának lehetetlensége miatt e “párhuzamos világok” létéről nem tudnánk megbizonyosodni, de nem is tudnánk azt megcáfolni.

Ez természetesen nem változtat azon, hogy a Világegyetemen belül az általunk felismert törvényszerűségek érvényesülnek, ugyanakkor nem tekinthetjük őket az anyagi világ egyetlen lehetséges rendezőelvének, hiszen ezt az állításunkat a párhuzamos világunkban is ellenőriznünk kellene, ami lehetetlen. A mi oldalunkról zárt és teljes rendszer lehet, hogy csak egy nagyobb egység része, amelynek egészét e rendszeren belülről nincs esélyünk megismerni. Be kell vallanunk, hogy e rendszerek kölcsönhatása esetén sem feltétlenül ismernénk fel azokat: a fizikai képleteinkben szereplő állandók azokat a peremfeltételeket jelzik, amelyeket nem tudunk más tulajdonságokra visszavezetni. Ezeket egy részét lehet, hogy idővel más állandókra, végső soron az anyagvilág adott felépítésére vissza lehet vezetni, de ez az “adott felépítés” is magyarázatra szorul, és nem feltétlenül magyarázható egy zárt rendszer feltételezésével. Az anyagvilágon belül ugyanis a mennyiség és a minőség elválnak: a mennyiségre visszavezethető minőség azonban nem küszöböli ki a rendszer esetlegességét, hiszen mindig fennmarad az a kérdés, hogy miért éppen annyi az annyi.

A legújabb tudományos eredmények és elméletek tehát éppen nem mentenek fel minket a gondolkodás alól, s rámutatván a tudományos vizsgálódás lehetőségei mellett annak korlátaira is, óvatosságra indítanak a “tudományos” világmagyarázatokkal szemben. Ha ugyanis a tudomány eszközeivel az anyagvilág legalapvetőbb összefüggéseinek általános érvényességét sem tudjuk kényszerítő bizonyossággal igazolni (noha a tudományos vizsgálódás tárgya maga az anyagvilág), akkor miért gondoljuk, hogy ezekkel az eszközökkel kényszerítő bizonyossággal cáfolni vagy bizonyítani tudjuk Isten létét? Ennél sokkal több értelme van a filozófiai Istenbizonyításnak, amely abból indul ki, hogy semmiből nem lesz semmi, tehát kell lennie egy Létezőnek, amely minden más létező oka és létének okát magában hordozza, ezért nemlétezése – a világ létéből következőleg – lehetetlen.

Természetesen a filozófiai Isten-bizonyítás csak az isteni létező létét igazolja; az Isten megismerése azonban nem lehetetlen, mert ő maga tárta fel lényének egyes vonásait, legtökéletesebben Krisztusban. Ez azonban már nem a tudomány vagy a filozófia, hanem a hit terepe.

Addig legalábbis, míg a feltámadt és mennybe ment Krisztus második eljövetelekor dicsőségének megtapasztalás kényszerítő bizonyosságot állít a hit helyébe…

(Eredetileg közzétéve: 2011. június 7.)

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: