Aki sokat kapott, attól sokat követelnek …

Mottó:Etetni kell a birkát, ha nyírni akarjuk.” (Mária Terézia)

Most, hogy végre lezajlottak az európai parlamenti választások, eljött az idő, hogy a vagyonadó kapcsán néhány gondolatomat megosszam kedves olvasóimmal, mert most már senki sem vádolhat azzal, hogy akár egyik, akár másik párt malmára akarom hajtani a vizet. Kétségtelen ugyanis, hogy a kampányban a vagyonadó bevezetésének szakmai kérdéseit annak politikai vonatkozásai háttérbe szorították. Ha az ember gondolatait fegyverként akarja használni, ez nyilván nem jelent gondot, de ha az igazság és a legjobb megoldások keresése vezérli gondolkozásunkat, akkor egy ilyen helyzetben könnyen két tűz közé kerülhetünk. De a harcnak vége, kitört a béke, úgyhogy lássuk a medvét!

A vagyonadó bevezetésének lehetősége többféle szempont figyelembevétele is korlátozhatja: az adóztatás alkotmányos alapelvei, a jogi szabályozás szakmai követelményei, a végrehajthatóság feltételrendszere, a társadalom teherbíró képessége és a társadalompolitikai célok. Ezek mindegyike fontos tanulságokkal szolgál, amelyek figyelmen kívül hagyása megbuktathatja az új jogintézményt.

Induljunk ki abból, hogy adózáskor az adóalany meghatározott pénzösszeg fizetésére köteles anélkül, hogy ezért közvetlen, egyediesíthető ellenszolgáltatás kapna. Az adóztatás vagyoni érték elvonását jelenti, amely alkotmányosságát az alapozza meg, hogy az adó jogosultja a befolyt összeget olyan közérdekű célokra használja fel, amelynek előnyeiből végső soron az adóalany is – ingyen vagy kedvezményes áron – részesülhet. A szolgáltatás és ellenszolgáltatás aránya itt is követelmény, csak nem az egyedi ügyletek, hanem az egész rendszer szintjén. Természetesen létezik olyan rendszer, ahol a visszterhesség nem követelmény még az általános szintjén sem, például a megszállt területek adóztatásakor vagy egyes zsarnoki rendszerekben, ám jogállami keretek között a visszterhességnek legalább elvi szinten fenn kell állnia.

Az adókötelezettség lehet rendszeres vagy eseti. Az előbbi esetben az adókötelezettséget időszakonként visszatérően kell teljesíteni (rendes adók), az utóbbi esetben meghatározott alkalommal, egy összegben (rendkívüli adók). Fontos alapelv, hogy rendszeresen felmerülő illetve tervezhető kiadásokat a rendes adókból kell fedezni, a rendkívüli adókat csak kivételesen, rendkívüli módon felmerülő kiadások forrásául lehet kivetni. Ezzel kapcsolatos alapelv, hogy a rendes adók adott tárgyidőszakon belül nem haladhatják meg az adóalany vagyongyarapodásának mértékét. Ellenkező esetben ugyanis az adóalanynak – az adóztatás következtében (!) – a tárgyidőszak végén mind kevesebb vagyona lenne, mint az elején, ami azt jelenti, hogy az adóalany – az adókötelezettség teljesítése érdekében – meglévő vagyonát részben értékesíteni lenne kénytelen, vagyis az adóztatás következtében elvesztené a tulajdonát (elkobzó jellegű adó). Az elkobzó jellegű adó a tulajdon alkotmányos elvébe ütközik, ezért jogállami keretek között nem alkalmazható, kivéve a rendkívüli adókat. A rendkívüli adók esetén ugyanis a nyomós közérdek és az eseti jelleg igazolja a tulajdon korlátozását; a nyomós közérdek lehet például egy védekező háború költségeinek előteremtése, háborús jóvátétel vagy államadósság egyösszegű kifizetése stb.

Az adó – az adó alapja szempontjából – meglehetősen sokféle lehet: terhelheti akár a jövedelmet, akár a vagyont, akár a fogyasztást. Az elkobzó jellegű adó tilalmából fakadóan az adó alapja minden esetben a vagyonnövekmény; ez egészen egyértelmű a jövedelmet terhelő adóknál (személyi jövedelemadó, társasági adó), ahol valójában a vagyonnövekmény egy részét vonja el az állam, de igaz a fogyasztást terhelő adóknál (fogyasztási adó, jövedéki adó), ahol az adó alapja a megszerzett áru vagy szolgáltatás értéke. Jogállami keretek között a vagyont terhelő adók valójában nem a vagyont, hanem a vagyonnövekedést terhelik. (Talán kevesen gondolnak erre, de ilyen adót ma is ismer a magyar adórendszer, csak nem adónak, hanem (vagyonátruházási/öröklési) illetéknek nevezik.)

A vagyonadó bevezetésének indokaként sokan azt hozzák fel, hogy egyrészt az arányos közteherviselést juttatja érvényre (mert csak a vagyonosak fizetik), másrészt az eltitkolt jövedelem adóztatását teszi lehetővé. Ezek az érvek azonban csak akkor lehetnek helytállóak, ha az adó alapjának nem egyes vagyonelemek értékét, hanem a tárgyidőszak alatt keletkezett vagyonnövekmény egészét adóztatjuk. Ellenkező esetben ugyanis az adó vagy elkobzó jellegű adóvá válik, vagy eltorzul a szükségszerű mentességek miatt. Sőt, ha a második érvet komolyan vesszük, akkor a vagyonadó alapjának megállapításakor a vagyonnövekmény értékéből le kell vonnunk a jövedelemadó alapját, hiszen különben ezt a jövedelmet kétszer – sőt, a vagyonszerzési illetékre tekintettel háromszor – adóztatnánk. Jól látható ebből, hogy a vagyonadó bevezetésének egyik előfeltétele egy országos, mindenre kiterjedő vagyonnyilvántartás felállítása, amely alapján az egyéni vagyonadó-bevallások ellenőrizhetők.

Az adó összege kétféleképpen állapítható meg: vagy önbevalláson alapuló önadózással vagy adóhatósági érték-megállapításon alapuló adókivetéssel. Utóbbi esetben nyilvánvaló a vagyonnyilvántartás szükségessége, előbbi esetben pedig hasznos. Az önadózásnak is két formája lehet ugyanis: vagy értékbevallás, vagy vagyonbevallás. Az előbbi esetben a bevallás csak a vagyonnövekmény értékét tünteti fel, ám ez lényegében ellenőrizhetetlenné teszi az adókötelezettség teljesítését. Az utóbbi esetben a bevallás – az érték feltüntetésével – egyedileg vagy csoportosítva feltünteti a tárgyidőszakban szerzett vagyontárgyakat (esetleg azokat is, amelyek a vagyonból kikerültek, ha a korábbi vagyontárgy helyébe lépő vagyontárgyat is be kell vallani). Ennek kapcsán felhívnám a figyelmet, hogy a meglévő vagyontárgy értékének növekedése nem képezhet adóalapot, hiszen ebből az értékesítésig jövedelem nem származik, ezért az adókötelezettség adott esetben csak a vagyontárgy értékesítésével teljesíthető, vagyis az értéknövekményt is terhelő adó elkobzó jellegűvé válhat.

A második fontos kérdés az adó-megállapítás és -fizetés gyakorisága. A vagyonadó jelentős ügyintézési terhet ró mind az adózókra, mind az adóhatóságokra, ezért az éves rendszerességű adóztatás kerülendő; a rómaiak például ötévente tartottak vagyonbecslést, ez talán nekünk is megfelelne (ettől még fizethetjük az adót öt egyenlő, évente esedékes részletben). Ezzel a rövidtávú értékingadozásból fakadó bizonytalanságok egy része is kiküszöbölné a rendszerből, mert lehetőséget adna az érték megállapítása során az átlagolásra. A rendszer Achilles-sarka ugyanis az értékbecslés: a vagyontárgyak egy részénél ugyanis a vételár nem bizonyítható illetve nyilvánvalóan nem áll arányban a vagyontárgy értékével. (Ha vagyonnövekményt adóztatunk, de nem meglévő vagyont és értéknövekményt, a régóta meglévő vagyontárgyak értékének megállapítása nem merül fel problémaként.) Lehetőség van ugyan szakértő igénybevételére, de ez jelentősen megdrágítja a rendszert: az önbevallással illetve a csatolt okiratokkal szemben az adóhatóságnak kell bizonyítania, hogy az érték nem valós. Jogszabály alapján meghatározott vagy vélelmezett értékekkel ezen lehet módosítani, de akkor meg a joghézag problémája merül fel, mert mindig lesz olyan vagyontárgy, amelynek az értékét a jogszabály nem határozza meg.

A vagyonadóval kapcsolatban ezen felül felmerül számtalan lényeges elvi kérdés, amely szakpolitikai döntést igényel, így például:
– az adóalap megállapítása során érvényesüljenek-e mentességek, vagyis legyenek-e az adó alól mentes vagyontárgyak, e mentes vagyontárgyak köre mit öleljen fel, a vagyontárgy jellegére vagy értékére tekintettel terjedjen ki rájuk a mentesség; a mentesség kiterjedjen-e a bevallási kötelezettségre is, ha igen, milyen módon;
– a más módon (személyi jövedelemadóként vagy vagyonszerzési illetékként) megfizetett közterhet az adóalap megállapításánál vagy az adó megállapításánál vegyük figyelembe, vagyis azok alapja csökkentse az adóalapot, vagy a befizetett közteher legyen levonható az adó összegéből;
– az adóalap megállapítása egyénileg vagy vagyonközösségben élő személyek esetén együttesen történjék;
– az adó mérték szempontjából egykulcsos legyen-e a rendszer vagy többkulcsos.

Ezen felül meg kell oldani számos gyakorlati kérdést is, amely ugyancsak alapos megfontolást igényel, így például azt, hogy
– a bevallásban a vagyonelemek összességükben, az érték megjelölésével vagy egyediesítve jelenjenek-e meg;
– a negatív vagyonelemeket (tartozásokat) miként és milyen körben lehet figyelembe venni, így szerepelniük kell-e a bevallásban;
– a kisebb értékű vagyontárgyakat is egyediesíteni kell-e az adóbevallásban vagy lehet csoportosítani őket; ha igen, milyen értékhatár alatti illetve mely vagyontárgyakat lehessen csoportosítani;
– milyen módon kell azonosítani a bevallásban a vagyontárgyakat, és milyen módon kell azok meglétét igazolni;
– milyen módon illetve pontossággal kell az értéket megállapítani.

Ezeket a kérdéseket mind alaposan végig kell gondolni, mert a törvény végrehajtása, társadalmi fogadtatása, ezáltal az adóból származó tiszta bevétel nagysága és az adó valós társadalmi hatása múlhat rajta. Ha pedig a cél az adóbevétel növelése illetve az adórendszer igazságosabbá tétele, e tényezők senkit sem hagyhatnak hidegen …

(Eredetileg közzétéve: 2009. június 12.)

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: