Béth-Él

Mottó:Non est volentis, neque currentis,
sed miserentis Dei.

Megütközve látom, hogy eltelt két egész hónap anélkül, hogy hűséges olvasóimmal megoszthattam volna gondolataimat. No, ez idő alatt sem tétlenkedtem, bár munkám és harcaim ezúttal nem termettek babért. De szokni kell a kudarcot is! Ha a külső körülmények javulása céljainkhoz közelebb segítenének, még a körülményeknek tulajdonítanánk sikereinket, holott a győzelem nem ilyen-olyan emberi szövetségek alamizsnája, hanem az Isten ajándéka. Legyen elég annyi, hogy körbefutottam a fél világot, megírtam sok-sok oldalt és elküldtem – hiába. De ha nem tettem volna, én lettem volna hiába, ami még nagyobb veszedelem lett volna rám és azokra, akiket rám bíztak. Maradjunk tehát abban, hogy a kedvező körülmények is ellenem fordultak, magam sem tudtam tökéleteset alkotni, szövetségeseim sem emlékeztek meg rólam. De van, akinek az ember nem ír hiába, akinek a töredék is érték, s aki mindig emlékezik ránk: Isten.

Gondolom, kedves Olvasóim zöme egy szót sem értett e bevezetésből, de nem baj, hiszen írva van: “A király titkait meg kell őrizni. Isten tetteit azonban föl kell fedni és hirdetni kell” (Tób.12,7). Hagyjuk tehát meg a királynak az ő titkait, és foglalkozzunk Isten nagy tetteivel. Egyházközségünk ugyanis nagy ünnep küszöbén áll: holnap lesz Szent Imre herceg ünnepe, és kezdetét veszi a templom felszentelésének ünneplése. Ez az ünnep évről-évre eljön, és valóban sokat teszünk azért, hogy az egyházközség népének érdeklődését változatos programokkal keltsük fel. Én azonban most arra irányítanám a figyelmet, ami talán kevésbé szembeötlő: miért is ünneplünk ezekben a napokban, és mi ennek az ünneplésnek a valódi csúcspontja.

A templom különleges, a környező világtól elkülönített (”szent”) hely, amelynek rendeltetése, hogy az Isten és ember találkozásának helyszínéül szolgáljon. Nem mintha Isten a tér egy megadott részébe húzódnék: Ő felette áll térnek és időnek, vagyis mindenkor és mindenütt jelenvaló, miként Szent Pál idézi a görög költőt: “benne élünk, mozgunk és vagyunk”. Az ember azonban kötve van térhez és időhöz; neki van szüksége egy helyre (és alkalmas időre), ahol megtapasztalhatja e mindenhol és mindenkor jelenvaló Isten jelen-létét. Az ember ugyanis mindig is vágyott arra a biztonságra, amit Isten közelsége nyújt. A Szentírás kezdő lapjai csodálatos képpel tárja elénk e vágy gyökerét: az Úr az ember által lakott királyi kert fái között sétál az alkonyi szellőben (Ter.3,8). Ugyanitt láthatjuk azt is, miként törik össze ez az idill: a bűnbe esett emberben Isten közelsége félelmet kelt, és a bűn következményeként távoznia kell e békés együttlét helyéről (Ter.3,23.). Az ember ősi vágya innen ered: szeretne ismét – ha ideig-óráig is – ismét Isten közelébe lenni, noha bűnei miatt nem bírja elviselni annak tudatát, hogy mindig az Isten jelenlétében él.

Ennek a “kierőszakolt” együttlétnek a legősibb formája az áldozat, amikor az ember rituális étkezés keretében vendégül látja az Urat. Kezdetben az áldozat egy közös étkezés, ahol nem csupán az Isten, de a közösség (család) minden tagja részt vesz a lakomán. (Ha jól megfigyeljük, az ószövetségi áldozatok leírását, ennek nyomai még felfedezhetők, hiszen az Úrnak fel nem áldozott állati részek részint a papok, részint az áldozatbemutató táplálékául szolgálnak, amelyt a szent helyen kell elkölteni.) Az áldozatbemutatás azonban egyoldalú cselekedet, egy meghívás az Úrnak; de mi a biztosíték, hogy az Úr ezt a meghívást elfogadja?

E gyötrő kérdésre válaszul már korán megjelentek azok a helyek, ahol Isten jelenlétét észlelték és feltételezték, ahol ezért a meghívás kedvező fogadtatására számítottak. A pogány népek az istenség jelképének (szobrának, képének) elhelyezésével is igyekeztek az istenség jelenlétét biztosítani; Izrael tanítói ezt Isten elleni véteknek, bálványimádásnak minősítették.

Izrael népe ugyanis kezdettől fogva rendelkezett egy olyan kultikus hellyel, ahol hite szerint Isten biztosan jelen van azért, hogy az ember találkozzék vele. Ez a vándorlás korában a találkozás sátra volt, amelyben a szövetség ládáját őrizték. Izrael számára Isten jelenléte azért is fontos, mert ez a szövetség jele és megvalósulása. E szövetség első válsága akkor következik be, amikor Izrael aranyborjú formájában akarja Isten jelenlétét biztosítani; ekkor “az Úr így szólt Mózeshez: ‘Indulj el, te és a nép, amelyet kihoztál Egyiptomból, és vonulj arra a földre, amelyet Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak így ígértem meg esküvel: utódaidnak adom. Elküldöm előtted angyalomat és elűzöm előled a kánaániakat, az amoritákat, a hetitákat, a perizitákat, a hivvitákat és a jebuzitákat. (Ő elvezet téged) egy tejjel-mézzel folyó országba. Magam nem megyek fel veled, mert keménynyakú nép vagy, és el talállak pusztítani az úton.‘”(Kiv.33,1-3). Isten Mózes könyörgésére ugyan mégis elkíséri az Ő népét az úton, de a táboron kívülre költözik. Ettől kezdve az izraeliták örök félelme marad, hogy az Úr haragjában elhagyja az Ő népét.

Amikor Salamon Jeruzsálemben felépíti a Templomot, azért könyörög, hogy “Tartsd rajta szemed ezen a házon, éjjel-nappal, azon a helyen, amelyről azt ígérted: Ott lesz a nevem, s hallgasd meg az imát, amelyet szolgád ezen a helyen mond.” Az Úr így válaszol neki: “Meghallgattam imádat és könyörgésedet, amellyel hozzám fordultál. Fölszenteltem ezt a templomot, amelyet építettél, s ott marad a nevem örökre; szemem és szívem is ott lesz mindig. […] Ha azonban elfordultok tőlem, ti és gyermekeitek, és nem tartjátok meg parancsaimat és törvényeimet, amelyeket rendeltem nektek, hanem elmentek más isteneknek szolgálni és őket imádni, akkor eltörlöm Izraelt arról a földről, amelyet adtam neki, s elpusztítom színem elől a templomot is, amelyet nevemnek szenteltem. Izrael szólásmondás és gúny tárgya lesz a népek körében. ” (1Kir.9,3-8.) Ennek a fenyegetésnek a beteljesedéseként a Templom pusztulása előtt Ezekiel próféta fenyegető látomása figyelmezteti a zsidókat a szörnyű nemzeti katasztrófára. Az Úr szemlét tart a Templom felett, és látva a bálványimádást, ami ott folyik, elhagyja a Templomot, és parancsot ad a város és a Templom elpusztítására.

A mi számunkra, katolikusok számára azért is fontos hely a templom, mert ott az Eucharisztia színei alatt elrejtve Jézus valóságosan jelen van, így megvalósul az, amiről az elmúlt korok pogány nemzedékei csak álmodtak: van egy hely, ahol Istennel személyesen találkozhatunk, ahol színe elé járulhatunk, ahol jelenlétében megpihenhetünk. A Templom felszentelése során tehát egy olyan helyet különítünk el Isten számára, ahol Isten ténylegesen, biztosan, számunkra is érzékelhetően jelen van. Ha arra gondolunk, hogy az üdvösség az az állapot, ahol Isten jelenlétében élünk, akkor úgy is fogalmazhatnánk, hogy a templom egy darab a mennyek országából. Amikor egy szépen felépített házat felszentelnek, hogy az Úr templomaként szolgálja a keresztény közösséget, az olyan, mintha földi országunk egy kis darabját felajánlanánk az Istennek, hogy ott létrehozza a Mennyek Országának Nagykövetségét. Ha erre gondolunk, akkor természetes, hogy a legszebb házat ajándékozzuk az Úrnak, és a legjobb modorunkban viselkedünk e házban, hiszen ez nem nekünk, hanem annak szól, aki e házban jelenlétével megtisztel és szentségeivel megszentel minket: az Úrnak.

A szentségi jelenlét megtisztító és megszentelő hatására hívja fel a figyelmünket az Egyház azáltal is, hogy a templom felszentelésének emléknapján teljes búcsút engedélyez mindazoknak, akik ezen a napon felkeresik a templomot, ott imádkoznak, és teljesítik a teljes búcsú elnyerésének általános feltételeit (mindenféle bűntől való megtisztulás szándékának felindítása, az Eucharisztia szentségi vétele, imádság a pápa szándékára). A teljes búcsú a bűnök következményeinek eltörlésére szolgál, amelyet az ember kérhet a maga számára, vagy valamely megholt, a tisztulás állapotában lévő embertársa javára. A búcsú Isten irgalmának nagy tette, és az Egyházon belüli szolidaritás szép példája.

Sokan lekicsinylik és babonaságnak tartják, pedig nem az. Isten ugyanis a semmiből is képes teremteni: ha a rablógyilkost néhány óra alatt alkalmassá tehette arra, hogy Jézussal együtt legyen a királyi kertben, miért ne tehetné ezt meg velünk is?! A tisztulás állapotában nem sokat tehetünk helyzetünk javításáért, de amíg élünk, tetteinkkel vezekelhetünk magunk és mások bűnéért. Ki tudja, melyik elvetemült gazember fog őszinte bánatra indulni azért, mert szeretetből érte is engeszteltük az Urat? A végső döntés pillanatában nemcsak saját tetteinket, de a világban elfoglalt helyünket is tisztán fogjuk látni; és ha van valami, ami egy embert a kárhozat széléről visszaránthat, az a szeretet megtapasztalása. A teljes búcsú révén Isten az egyház kincseskamrájából öltözteti fel lelkünket ama napra, amikor színe elé kell állnunk, hogy ne a magunk szakadt ruhájának foltozgatásával kelljen töltenünk az időt. Ezt a kincseskamrát mindenekelőtt Jézus Krisztus, aztán valamennyi szent, végül a mi gyarló életünk vezeklései és jótettei töltik meg; ne habozzunk tehát jó szívvel venni vagy a tisztulás állapotában szenvedő testvéreinknek ajándékozni belőle, ha egyszer lehetőségünk van rá.

Röviden: vegyünk részt a búcsú színes forgatagában és tartalmas programjain, de ne felejtkezzünk el a teljes búcsú megszerzésének lehetőségéről, gazdagítsuk vele életünket a magunk és tisztuló testvéreink javára!

(Eredetileg közzétéve: 2010. november 4.)

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: