Conversio Ungarorum

Mottó:Tegyetek tanítványommá minden népet!

Sokszor érdekes módon kapcsolódik össze a diktatúra öröksége az örök ellenzékiek szemrehányásaival. A szovjet megszállók által fenntartott bolsevik diktatúra propagandájának például fontos eleme volt, hogy a hatalomnak a szükségszerű társadalmi haladás elérése érdekében minden korban a terror eszközéhez kellett és kell nyúlnia, hiszen lám, „I. István” is fegyverrel kényszerítette a magyarokat a kereszténységre, politikai ellenfelét, Koppányt pedig fel is négyeltette; a magyarok pedig egy darabig még lázongtak, de aztán beletörődtek a megváltoztathatatlanba. A pogány magyar múlt bűvöletében élők szerint István nem mást tett, mint a nyugati érdekek szerint eljárva megsemmisítette a sajátosan magyar kultúrát, és emiatt a magyarság védtelenné vált a külső támadásokkal szemben. De vajon valóban igaz, hogy Szent István véreskezű uralkodó volt?

A magyarok megtérésének folyamatát sem ismerjük kellőképpen, hiszen az egykorú nyugati források elfogultak (elsősorban azt várták a megtéréstől, hogy a magyarok betagozódnak a Szent Római Birodalomba), míg a magyar források viszonylag későiek (a két „pogánylázadás” után keletkeztek). A legkorábbi magyar forrás, Szent István Nagyobbik Legendája például utal arra, hogy Gyeücsa fejedelemnek „igen sok gondot okozott a lázadók megzabolázása, a szentségtörő szokások lerontása és hogy püspökségeket alapítson hite szerint a Szentegyház javára”. Nem egyértelmű azonban, hogy az ezt követő látomásban szereplő megjegyzés, hogy „nem néked adatott meg véghezvinni, amit eszedben forgatsz, mert kezedet emberi vér szennyezi be”, valóban a térítés erőszakos jellegére utal-e (sok kutató ezt gondolja). Ez és a következő mondat ugyanis a Bibliából származik (1Krón.22,8-9.), ezért inkább az a funkciója, hogy Gyeücsát magyar Dávidnak, Istvánt pedig magyar Salamonnak állítsa be.

Ugyancsak a Nagyobbik Legenda ír arról, hogy „minden jónak ellensége, az irigységgel és gonoszsággal teljes ördög, hogy Krisztus apródjának szándékát szétzilálja, belháborút támasztott ellene; az ő sugallatára vonakodott a pogány nép nyakát a keresztény hit igájába hajtani, és azon mesterkedett, hogy főembereivel együtt kivonja magát uralma alól”. De vajon mire utal itt a szerző? Egyértelműen a Gyeücsa halálát követő évtized harcaira, amikor Istvánnak belháborúkat kellett vívnia Koppánnyal, Gyulával, Ajtonnyal és a dunántúli kabarokkal. Querfurti Brunó, a magyarokat is térítő szerzetes levelében (1009) megjegyzi, hogy a dunántúli kabarok „megtérve kereszténnyé lettek, jóllehet a mieink – Isten bocsássa ezt meg – némelyeket nagy bűnnel megvakítottak”; ez a közbevetése azonban éppen arra utal, hogy a térítés alapvetően békés eszközökkel folyt, s csak kivételesen fordultak erőszakhoz.

Ne felejtsük el, hogy a magyarok megtérítése hosszú idő alatt ment végbe. A pápától kért térítő püspök (episcopus gentium) 973-ban érkezett meg (a tíz évvel korábbi térítő püspököt útban a magyarokhoz elfogták, így nem tudott érdemi munkát végezni). Az így meginduló térítést ugyan a nyugati források eredménytelennek tekintették, ám ez valószínűleg csak a nyugatiak csalódását tükrözi, akik azt hitték, hogy a magyarok a kereszténység felvételével a Szent Római Birodalom engedelmes alattvalóivá válnak (egy pusztító magyar ellentámadásból vonták ugyanis le azt a következtetést, hogy a magyarok még pogányok). Valójában a keresztény uralkodó menlevelével rendelkező térítő papok akadálytalanul folytathatták munkájukat (talán csak Erdélyben nem, ahonnan a gyula, a kiépülő ortodox egyházszervezetre tekintettel kitiltotta őket), és nyilván nem is eredménytelenül.

A térítő püspök és papjai persze hatalmi segítséget is kaptak, de jóval finomabb eszközök alkalmazása révén, mint azt sokan gondolják. A magyar szultán ugyanis legfeljebb saját nemzetségének, az uralma alatt álló szolganépeknek és kíséretének írhatta elő az új hit felvételét, de a nemzetségi szervezetben élő magyaroknak nem. A különböző tisztségek betöltése, majd a vármegye-rendszer kiépítése során azonban az uralkodó előnyben részesítette a keresztény előkelőket; a szultán anyagi és erkölcsi támogatása pedig elég kecsegtetőnek tűnhetett ahhoz, hogy az előkelő családok tagjai versengve tegyenek tanúbizonyságot keresztény elkötelezettségükről megkeresztelkedésük, családjuk és szolganépeik megtérítése révén. Hóman Bálint feltevésével szemben ugyanis Gyeücsa és István szultánok uralma nemcsak az ország harmadára terjedt ki: szultáni hatalmukat szerte a Kárpát-medencében elismerték, s biztosan közvetlen uralmuk alá tartozott a későbbi esztergomi, győri, veszprémi, váci, kalocsai és bihari egyházmegye területe.

Ez azt jelentette, hogy Gyeücsa keresztény uralmának negyed százada alatt a magyar előkelők, háznépük és szolganépük jelentős része – legalább színleg – keresztény lett, és a fiatal magyar előkelők nagy része is már keresztény szellemben nevelkedett. Ez a negyed század arra is lehetőséget teremtett – amire sokan nem gondolnak – hogy kellő számú magyar származású pap és szerzetes álljon rendelkezésére az egyházszervezet kiépítéséhez (a külföldi térítő papok nehezen tudták volna ellátni az egyre nagyobb létszámú keresztény közösséget). Az akkori jogszokások (Pszeudo-Isidorusi gyűjtemény) szerint ugyanis csak az lehetett király (rex), akinek országában 10-12 püspökség, köztük érsekség is van, az állandó püspökség megalapításának pedig az volt a feltétele, hogy az adott területen azt megelőzően 25-30 évig térítő püspök (episcopus gentium) működjék. Puszta véletlen tehát, hogy az uralomváltás és a keresztény egyházszervezet kiépítésének kezdete egybeesett; sőt, mindenki számított arra, hogy már az uralomváltást megelőzően keresztény királysággá válik Magyarország, hiszen Gizella és István eljegyzésének egyik feltétele éppen az volt, hogy István király (rex) lesz.

A keresztény egyházszervezet nagyjából 1010-re épült ki teljesen, bár a legkorábbi egyházmegyék kialakítása már valószínűleg Gyeücsa életében megtörtént. Az egyházszervezet kiépítésével párhuzamosan Szent István az ország egész területét közvetlen uralma alá vonta; a térítés ezeken a területeken is gyors ütemben folyt tovább, s mint láttuk, egyedül a dunántúli kabarok esetén utalnak arra a források, hogy a térítés – hatalmi harcoktól független – erőszakos cselekmények kíséretében zajlott. István halálakor az ország lakosságának a túlnyomó többsége keresztény szellemben nevelkedett magyar volt, akinek – különösen a korábban Gyeücsa uralma alá tartozó területeken, ahol István halálakor éppen 65 éve folyt a keresztény térítés – alig-alig lehetett bármiféle közvetlen tapasztalata a régi „pogány” világról (ez persze nem jelenteti azt, hogy a különböző mágikus praktikákat ne ismerték volna).

A későbbi pogánylázadásokat tehát aligha tulajdoníthatjuk az egész országban lappangó, életerős pogányság széles tömegeket megmozgató megnyilvánulásának, sokkal inkább elszigetelt jelenségnek, ami nem is feltétlenül köthető a szűkebb értelemben vett magyarsághoz. A Selus (inkább (Nagy-)Szőllős, mint Békés) várából való Vata lázadása ugyanis kabar területen tört ki; ha ezt összevetjük a kabarok mohamedán-jellegű régészeti hagyatékával, csatlakozásuk történetével, valamint azzal, hogy éppen az ő megtérítésük kapcsán utalnak a források erőszakra, akkor egészen más képet kapunk e pogánylázadás hátteréről. Egy kifosztott és megalázott országban mindig akadnak, akik csatlakoznak az elégedetlenek lázadásához, akkor is, ha nem mindenben értenek egyet velük.

Péter királyt – a közhiedelemmel ellentétben – nem a pogány lázadók űzték el, hanem a királyi tanács, vagyis a püspökök és az ispánok összeesküvése. Levente-András herceget ugyanis nem a pogánylázadók, hanem a királyi tanács hívta haza, s Gellért püspök is azért sietett társaival a pesti révhez (ahol megölték), hogy a királyi tanács nevében átadja neki a hatalmat. Az ispáni hadak önmagukban is elégségesek voltak Péter elűzéséhez (akinek nemigen maradt az országban hozzá hűséges hadereje), a lázadók pedig inkább csak hátráltatták annak sikerét (kegyetlenkedésükkel ugyanis felhívták a figyelmet az összeesküvésre). A második pogánylázadás pedig olyan jelentéktelen volt, hogy elfojtásához a külső ellenség által is fenyegetett királynak elegendő volt három nap.

Az tehát, hogy a pogánylázadások olyan fenyegetően jelennek meg a krónikákban, nem valós súlyuknak hanem annak köszönhető, hogy az Árpádok az Egyház védelmezőjeként (defensor Ecclesiae) jelenjenek meg, akiknek – akárcsak ideiglenes – eltávolítása végveszélybe sodorja a magyar egyházat. (De ez már diplomácia, úgyhogy erről bővebben majd talán egy másik alkalommal írnék …)

Ne higgyük tehát, hogy Gyeücsa és Szent István politikai megfontolásból vagy vallási fanatizmusból halomra gyilkolták volna tulajdon népüket; ezt csak azok állítják, akik szívesen így tennének…

(Eredetileg közzétéve: 2009. október 5.)

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: