Csúszós pálya

Mottó:O, sancta simplicitas!

Ó, szent egyszerűség!”- állítólag így kiáltott fel Husz János a máglyán, amikor látta, hogy egy öreg anyóka milyen őszinte igyekezettel hordta a rőzsét máglyájához, maga is részt kívánva venni e veszélyes eretnek elpusztításában. Az egyszerűség – amint az a fenti példából is látszik – nem feltétlenül jó; az összetett dolgok leegyszerűsítése pedig sokszor egyenesen veszélyes. Azt mondják, a történelmet nem kell hamisítani: elég egyes dolgokat kiemelni, másokat elhallgatni. S valóban, semmi sem tud annyira megtévesztő lenni, mint a jórészt igaz elemekből épített, a bonyolultabb összefüggéseket elhallgató és durván leegyszerűsítő – hazugságok.

Ha a történelem meghamisítására gondolunk, ne csupán a szovjet megszállók helyi helytartói által megrendszabályozott történelem-oktatás jusson eszünkbe, amely minden történelmi eseményt és folyamatot az osztályharc Prokrusztész-ágyába kényszerített, hiszen vannak ennél újabb keletű, rejtettebb és ezért sokkal veszélyesebb áramlatok is, amelyek legalább ilyen erővel hatnak, mérgezve gondolkodásunkat, és megakadályozva az egészséges éppen ezért szilárd és erős nemzettudat kialakítását.

Elsőként talán a Szent Korona egyik kutatójának előadásán tapasztaltam meg ezt a furcsa jelenséget testközelből. A katolikus egyetem falai között előadásából szinte csak úgy sütött a gyűlölet és megvetés a Habsburgok, a katolikusok és az „akadémiai tudomány” képviselői irányába, ám a hallgatóság mégis lelkesen megtapsolta. Nekem már akkor felmerült néhány kérdés a fejemben, amire igencsak zavaros válaszokat kaptam. Valami jó azért kisült a dologból, mert ennek az előadásnak hatására kezdtem magam is alaposabban foglalkozni a kérdéssel, bevallom eredetileg attól az előfeltevéstől vezérelve, hogy a gyűlölet a hazugság édestestvére, ezért az ilyen gyűlölettel megrajzolt kép nem lehet igaz, noha a végkövetkeztetéssel (t. i.: a Szent Koronára vonatkozó bevett tudományos elmélet nem tartható) magam is egyetértettem. (Kutakodásaim aztán sikerrel jártak: végkövetkeztetésem a „hazug” „akadémiai tudományosság” képviselői által elfogadott illetve feltárt tényekkel is alátámaszthatónak bizonyult, sőt, e tekintetben sokkal erősebb érvekkel gazdagodtam, csak a gyűlöletre nem találtam valós okot.)

Ezt követően még kétszer hallottam az előadást, egyszer egy egyébként igen érdekes szeminárium résztvevőjeként, egyszer pedig ugyanazon szeminárium vendégeként – balszerencsémre ugyanis pont ez az előadás volt soron, amikor visszalátogattam. Ekkor azonban már azt is észrevettem, mi zavart eredetileg az előadásban: a vaskos csúsztatások felfedezése annak számára, aki maga is komolyabban foglalkozott a kérdéssel, nem okozott nehézséget. (Csak egy gyöngyszem: a Szent Koronát ellopató királyné valóban az első Habsburg uralkodó özvegye volt, csakhogy e vétkéhez a Habsburg-férjnek csak annyi köze volt, hogy 1439-ben ő bízta a Koronát a rendek őrizetére. Ha ezt nem teszi, a Koronát nem kellett volna ellopni, mert halálakor az özvegy királyné kezébe került volna. Az illető királyné egyébként Luxemburgi Zsigmond lánya, tehát egy magyar királylány volt….).

A második ilyen komolyabb figyelmeztetés a „kitalált középkor” elméletének híveitől érkezett. Nem tudom, olvasóim emlékeznek-e még arra, amikor az ezredforduló környékén megjelent H. Illig – a sajtóhírek szerint ókori egyiptomi hamisításokkal foglalkozó történész – könyve, amelyben azt fejtegette, hogy a középkor történelmét a pápa és a két császár meghamisíttatta, beiktatva a nem létező V-IX. századokat. Ezt az elméletét alapvetően két körülményre alapította: az egyik szerint az ebből az időszakból származó oklevelek hamisítványok, másrészt a Gergely-féle naptárreform idején két nappal kevesebbet iktattak be, mint azt a Julián-naptár bevezetése óta eltelt kb. 1600 év indokolt volna.

A csillagászok szinte azonnal reagáltak az elméletre, „kilőve” annak fő tartóoszlopát. Az igaz, hogy a két naptár között az a különbség, hogy a Julián naptárban minden 4. év szökőév, míg a Gergely-naptárban a 100-zal osztható években csak akkor van szökőnap, ha az évszám 400-zal is osztható, így a két naptár között 400 évenként 3 nap a különbség. Az is igaz, hogy a 16. század közepén végrehajtott naptárreform keretében csak 10 napos eltérést kellett orvosolni. A probléma csak az, hogy Illig rossz kezdőidőpontot választott. A naptárreformra ugyanis a húsvét időpontjának eltolódása adott okot. (A vonatkozó kánon szerint ugyanis húsvét időpontja mindig a tavaszi napéjegyenlőséget, március 21-ét követő első holdtöltét követő vasárnap. A pápa csillagászai viszont azt tapasztalták, hogy a tavaszi napéjegyenlőség március 11-ére tolódott. Ellenőrizve az év hosszára vonatkozó számításokat, rájöttek, hogy a naptár 400 év alatt körülbelül 3 napot siet, ezért módosították azt, és abban az évben kihagytak 10 rendkívüli napot.) A húsvét időpontját viszont a niceai zsinat határozta meg 325-ben, az akkori csillagászati adatok alapján; a hiányzó napok tehát a Kr. e. 49. és Kr. u. 325. közötti évszázadokból adódnak.

Nos, akkoriban, amikor az elmélet friss volt még, ellátogattam annak rajongói oldalára, ahol valaki lelkesen éppen azt bizonygatta, hogy az elmélet megcáfolhatatlan bizonyítékot nyert azáltal, hogy kitűnt: Julius Caesar idején a tavaszi napéjegyenlőség még március 24-ére esett. Jó szándéktól vezérelve írtam egy bejegyzést, amelyben felhívtam a figyelmet a fenti csillagászati magyarázatra, utalva arra, hogy éppen ez utóbbi adat cáfolja leginkább az elméletet, hiszen e szerint valóban Kr. e. 49 és Kr. u. 325. között tolódott el a naptár három napot. Javasoltam tehát, hogy e megdőlt elmélet helyett inkább valóban izgalmas kérdésekkel kellene foglalkozni. A válasz nem sokat váratott magára, bár nem volt benne sok köszönet. A honlap gazdája a tulajdonképpeni érvelésre nem vesztegetett sok szót, viszont közölte: azok az idők már elmúltak, hogy más mondja meg, mit lehet kutatni, és mit nem.

A harmadik ilyen kaland alkalmával egyik ismerősöm egy könyvet adott nekem kölcsön, azzal a céllal, hogy meggyőzzön „a magyarság ősi gyökereiről”. A könyv azt bizonygatta, hogy a „meghatározatlan nyelvű” szkíták valójában magyarok, akik magyar nyelven beszéltek. (Megjegyzem, a nyelvészek között nincs olyan nagy bizonytalanság: a szkíta nyelvet szórványos belső-ázsiai feliratok, más népek szerzői által megőrzött szavak és a szkíták által lakott területek vízrajzi nevei alapján az indoeurópai nyelvek, közelebbről az indoiráni nyelvek közé sorolják, legközelebbi rokonai a perzsa és a szanszkrit lehettek.) Ennek bizonyítékaként utalt arra, hogy az ősi Baktriában élt egy nép, amelynek neve a görög szerzők szerint „szaka-uraka” volt; s ki ne ismerné fel ebben a „szakák (szkíták) ura” magyar kifejezést. A szerző balszerencséjére éppen az előző napokban olvastam Vásáry Istvánnak a régi Belső-Ázsia történetéről írt munkáját, ahol emlékeim szerint volt egy hasonló név, ezért gyanút fogtam. Fellapoztam azt a másik könyvet, s ott meg is találtam a keresett népnevet: „szakarauta”.

Azóta nem számolom az ilyen és hasonló eseteket, mert elveszteném a fonalat: számos olyan régebbi vagy újabb keletű elmélet van, amelynek közös vonása a „magyarok elleni nagy összeesküvést” szolgáló „akadémiai tudományosság” elvetése, az adatok pontatlan rögzítése, a források legalább hozzávetőleges ismeretének és a forrásfeldolgozás többé-kevésbé egységes módszerének hiánya, az elfogult, egyszerre fantáziadús és a bonyolult összefüggéseket leegyszerűsítő következtetések. Ezek az elméletek rendkívül alkalmasak arra, hogy nemzeti hiúságunkat legyezgessék, és sorsunk alakulásáért a felelősséget másra hárítsuk, ugyanakkor nem sok közük van az igazsághoz, ezért arra jövőt és egészséges nemzettudatot építeni nem lehet.

Népes nemzetek, akik kirabolva a fél világot, s az így szerzett vagyont uzsorára adván ki, fegyverrel és arannyal emelkedtek nagy hatalomra, és azok, akik vendéglátóikat előbb igaztalanul vádolva, majd kirabolva és elnyomva váltak nagy területek urává, talán megengedhetik maguknak azt a luxust, hogy nemzeti önképüket és jövőjüket hazugságokra építsék – s nem is igen tehetnek mást, hiszen múltjuk iszonyú, máig ható bűnökkel terhes, amelyekkel még mindig nem mernek bátran szembenézni. Mi azonban nem vagyunk sem számosak, sem hatalmasok. Ha egyszer még vissza akarjuk nyerni egykori nagyságunkat, okvetlenül tisztáznunk kell, valójában mi vezetett oda, hogy elveszítettük azt; helytálló kórkép hiányában ugyanis minden kezelés csak kuruzslás lehet.

Félreértés ne essék: a tudós közvélemény által általánosan elfogadott elméletek mindig vitathatók maradnak, különösen a társadalomtudományok terén. Itt nincs teljes bizonyosság, az ismert tényeket új tények, új gondolatok merőben más színben tüntethetnek fel. Az ésszerű vitának azonban megvannak a szabályai. Először is, tisztelni kell a vitapartnert; nem lehet abból kiindulni, hogy egy cégéres gazember, aki szándékosan meghamisítja a történelmet. Az ember ugyanis véges: ez magában hordozza a tévedés kockázatát. A tudományszociológia éppen azt vizsgálja, hogy a tudományos élet szerveződése miként határozza meg a tudományos gondolkodás határait. Egy-egy lelkes műkedvelő ötlete ezért sokszor igen megtermékenyítő lehet a tudomány számára, amennyiben ezeket a korlátokat dönti le, ám ez nem változtat azon, hogy ezeknek az ötleteknek elméletté fejlesztése és bizonyítása a tudományos közélet feladata.

Másodszor: a vitapartner érveit meg kell hallgatni, bizonyos mértékig el kell fogadni, és meg kell érteni ahhoz, hogy érdemi vita bontakozzék ki. Nem elég azt mondani: „ez a te véleményed, amivel én nem értek egyet”, hanem azt is meg kell határozni, mi az, amit érveiből elfogadunk, és a többi érvet milyen alapon vitatjuk. A kritika akkor a leghatékonyabb, ha az ellenfél érveit, azok forrását és történetét jobban ismerjük, mint ő maga. A legtöbb elmélet és érvelés ugyanis láncolatos következtetésen alapul; ha hibát találunk valahol a láncolatban, akkor általában a végkövetkeztetés is megdől, de legalábbis veszít erejéből. Itt kell utalnunk arra, hogy a vitában fontos elkülöníteni a tényeket és a következtetéseket. Az ellenfél által felhozott tényeket balgaság lenne tagadni, sőt azoknak beépíthetőnek kell lenniük saját érvelésünkbe. Ez alól kivétel az, ha egy tényről bizonyítható, hogy valójában nem tény, hanem egy igen elterjedt közvélekedés. A fentiekből is kitűnően az eredeti forrásokat, amelyekre a láncolatos következtetések támaszkodnak, nagyon jól kell ismernünk, és tisztában kell lennünk azzal, hogy abból milyen következtetések láncolatán jutunk el a tudományos közvélemény által elfogadott végeredményig.

Harmadszor: a tudomány a rendszerezett ismeretek összessége; meglátásainkat akkor tudjuk elfogadtatni, ha forrásokkal megfelelően alátámasztjuk, és segítségükkel az ismert tényeket egységes keretbe tudjuk foglalni. Egy tudományos elmélet annál hihetőbb, minél több kérdést megmagyaráz, minél több tényt, minél több forrást tudunk egy elmélet segítségével hihetően és életszerűen megmagyarázni. A legnagyobb siker tehát az, ha az ellenfél által feltárt új tényeket is elméletünk igazolására tudjuk felhasználni, tiszteletben tartva azokat a következtetéseit is, amelyek az adott kérdésre vonatkozó gazdagabb ismeretei révén általunk érdemben nem vitathatók.

Negyedszer: a helyes módszer nem csak egy jól meghatározott kérdéskört magyaráz meg, hanem annál szélesebb körben is alkalmazható. Ez nem azt jelenti, hogy egyetemes magyarázó módszerekkel kellene dolgoznunk, sőt éppen ez mutat rá a módszerek alkalmazásának korlátaira. Nyilvánvalóan nincs ugyanis olyan módszer, amely minden kérdés megoldására használható: az egyik módszer korlátait a másik módszer használata segíthet meghaladni; a vitatott kérdések összetett vizsgálata ezért igen hasznos. A kérdések leegyszerűsítése azonban éppen ezt nem teszi lehetővé: ha egy adott korban alkalmazható módszert anélkül terjesztünk ki más korokra, hogy a módszer korlátaival tisztában lennénk, mindkét korról hamis képet kaphatunk.

S utoljára, de nem utolsó sorban: el kell fogadnunk, hogy mi is tévedhetünk. A mi elméletünk éppúgy vitatható, mint más elmélete, s ha azt akarjuk, hogy mások meghajoljanak érveink súlya alatt, nekünk is nyitva kell hagynunk ezt a lehetőséget. Ennek hiányában ugyanis süketek párbeszéde folyhat, de nem érdemi vita. Ez azért is fontos, mert a másoktól származó bírálat ösztönözhet arra, hogy elméletünket újra meg újra átgondoljuk, megújítsuk és újabb érvekkel gyarapítsuk, helytelen következtetéseit elhagyva és gyenge érvelésünket megerősítve. Ha tehát alapvetően igazunk van, nincs félnivalónk: a bírálat csak elméletünk gazdagodására és kiteljesedésére vezet, ami elfogadottságát is növeli; ha pedig nincs igazunk, a legnagyobb bolondok lennénk, ha tévedéseinkhez ragaszkodnánk.

Ezek a szabályok természetesen nem csak a tudományos vitában állják meg a helyüket, hanem az élet majdnem minden területén, ahol vitára kerül a sor. Jó tehát ha megjegyezzük: az igazság kereséséhez hozzá tartozik a vitapartner tisztelete, a hiteles források felkutatása, azok sokoldalú vizsgálata, a módszeres, elfogulatlan gondolkodás és a kellő önkritika …

(Eredetileg közzétéve: 2010. március 7.)

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: