Deviza-saga II. – Mennyi az annyi?

Mottó:Ha a népemből való szegénynek … pénzt kölcsönzöl,

ne viselkedj vele szemben uzsorás módjára.
Ne követelj tőle kamatot.
” (Kiv 22,24)

Ha a devizaalapú hitelezés elterjedésével okozott gubancot szeretnénk megoldani, akkor a leghelyesebb – tudom, a makedón Alexandrosz kolléga nem értene velem egyet – ha ahelyett, hogy elkezdjük a csomót kaszabolni, szép lassan megkeressük a fonal végét, és úgy kezdjük kibogozgatni a szálakat. No igen, de melyik végét? Nekem úgy tűnik, hogy kezdetben a rossz végét fogtuk meg a dolognak az által, hogy az adósokat hátralékuk szerint soroljuk be különböző csoportokba (90 napon túl nem fizetők, 30 és 90 nap közötti hátralékkal rendelkezők, 30 napos hátralékkal rendelkezők, 1-2 hónapon belül fizetésképtelenek, 1 éven belül fizetésképtelenek, stb.), és az egyes csoportokra külön-külön eszközöket keresünk. Ez szükségképpen igazságtalan eredményre vezet, hiszen nem foglalkozunk vele, ki milyen okból maradt el a teljesítéssel, és egyként büntetünk vagy jutalmazunk olyanokat, akik önhibájukból, vagy önhibájukon kívül kerültek ilyen helyzetbe. Nem véletlenül berzenkednek az ilyen jellegű megoldások ellen azok, akik nem érintettek a kérdésben.

Az én javaslatom az lenne, hogy szépen haladjunk végig az eladósodás folyamatán, tárjuk fel a hibákat, és az így feltárt hibákat – keletkezésük sorrendjében – orvosoljuk. Kezdjük tehát először a szerződéskötéssel, nevezetesen a szerződések jogi minősítésével és érvényes tartalmuk megállapításával, mert ehhez képest tudunk nyilatkozni arról, hogy mit kell a kölcsönfelvevőnek teljesítenie, és vajon – az általa ténylegesen teljesített szolgáltatásokra tekintettel – valóban késedelemben van-e. Ha e vizsgálatokat elvégeztük, akkor kezdhetünk foglalkozni azokkal, akik valóban késedelembe estek, és kereshetünk számukra megoldásokat – a késedelem okától, a szerződésszegés jogkövetkezményei alkalmazásának társadalmi hatásaitól és a lehetőségektől függően.

A szóban forgó kölcsönszerződések túlnyomó többségét egy magánszemély kötötte, személyes (családi) szükségletei kielégítése céljából egy pénzintézeti tevékenységet üzletszerűen folytató gazdasági társasággal. E szerződések mindenben megfelelnek a fogyasztói szerződés európai uniós jogforrásokban (különösen: a Tanács 93/13/EGK Irányelvének 2. cikkében) és a hazai jogszabályokban (különösen: a Ptk. 685.§-ának e) pontjában) meghatározott fogalmának. Az sem vitatott, hogy a szerződések megkötése során a szerződési feltételek többségét a gazdasági társaság egyoldalúan, előre meghatározta, és azokat a felek egyedileg nem tárgyalták meg, a másik szerződő fél azok együttes elfogadására, vagy a szerződéskötés visszautasítására korlátozódott, vagyis azok fogyasztói szerződésben alkalmazott, egyedileg meg nem tárgyalt feltételnek minősülnek a 93/13/EGK Irányelv 3. cikkének (2) bekezdése szerint, illetve általános szerződési feltételnek a Ptk. 205/A.§-ának (1) bekezdése szerint.

A Ptk. 209/A.§-ának (2) bekezdése szerint fogyasztói szerződésben az általános szerződési feltételként a szerződés részévé váló, továbbá a fogyasztóval szerződő fél által egyoldalúan, előre meghatározott és egyedileg meg nem tárgyalt tisztességtelen kikötés semmis (a semmisségre csak a fogyasztó érdekében lehet hivatkozni). A Ptk. 209. §-ának (1)-(2) bekezdése szerint tisztességtelen az általános szerződési feltétel, illetve a fogyasztói szerződésben egyedileg meg nem tárgyalt szerződési feltétel, ha a feleknek a szerződésből eredő jogait és kötelezettségeit a jóhiszeműség és tisztesség követelményének megsértésével egyoldalúan és indokolatlanul a szerződési feltétel támasztójával szerződést kötő fél hátrányára állapítja meg; a feltétel tisztességtelen voltának megállapításakor vizsgálni kell a szerződéskötéskor fennálló minden olyan körülményt, amely a szerződés megkötésére vezetett, továbbá a kikötött szolgáltatás természetét, az érintett feltételnek a szerződés más feltételeivel vagy más szerződésekkel való kapcsolatát. A Ptk. 239-ának (2) bekezdése szerint a fogyasztói szerződés részbeni érvénytelenség esetén csak akkor dől meg, ha a szerződés az érvénytelen rész nélkül nem teljesíthető.

A fenti szabályokra tekintettel vizsgálnunk kell a kölcsönszerződésben a kölcsönadó által egyoldalúan, előre megállapított szerződési feltételek tisztességtelenségét. Nehezen lehetne tisztességesnek tekinteni azt a gyakorlatot, hogy a devizában nyilvántartott, ténylegesen forintban felvett tőkeösszeget a hitelfelvételkor (alacsonyabb) vételi árfolyamon számítják ki, de a törlesztőrészleteket (a magasabb) eladási árfolyamon számolják el.

Persze a bankok úgy tekintik, hogy a tőkét devizában vettük fel, és nyomban forintra váltottuk, (ezért számolnak a kölcsön felvételekor vételi árfolyammal), majd a törlesztéskor forintunkért devizát vettünk, hogy a devizatartozást törlesszük (ezért számolnak a kölcsönfelvételkor eladási árfolyammal). Ezzel két baj van. Egyrészt ezek nem devizahitelek, hiszen mind a hitelfelvétel, mind a törlesztés forintban történik, és a szerződés nem ad lehetőséget arra, hogy akármelyik ügylet valutában történjen (noha lehet, hogy ez által másutt kedvezőbb átváltási árfolyamot tudnánk elérni); a valóságban tehát csak egy értékállandósági kikötésről van szó, amely viszont feltételezné azt, hogy az elszámolás a középárfolyamon történik. Ezzel kapcsolatos a másik baj: a bank a deviza eladási és vételi árfolyamát egyoldalúan, maga határozza meg, (szemben a középárfolyammal, amelyre jóval kevesebb befolyása van) és a kettő különbözetéből haszonra tesz szert. A vételi és eladási árfolyamok változtatása révén a bank változatlan árfolyam mellett is egyoldalúan módosítani tudja a kölcsönösszeg nagyságát úgy, hogy az számára hasznot hajtson. Ez a kikötés tehát semmis: a tartozásokat ennek megfelelően újra kell számolni.

A másik komolyan kifogásolható kikötés a különböző, a kölcsönösszeg meghatározott %-ában meghatározott költségek és jutalékok nagysága, illetve a közjegyzői díjak áthárítása. Nem vitatható, hogy a kölcsönnyújtásnak vannak bizonyos költségei, aminek megtérítésére a kölcsönadó joggal tarthat igényt. Azt azonban nem lehet elvárni a kölcsönvevőtől, hogy fel sem merült, vagy olyan költségeket viseljen, amelyek kizárólag a kölcsönbeadó érdekében merültek fel, esetleg éppen az ő hátrányára. A közjegyzői okiratba foglalás azt a célt szolgálja, hogy a bank a kölcsöntartozást bírósági út igénybevétele nélkül, közvetlen végrehajtás útján behajthassa; ennek járulékos következménye az is, hogy ha mégis bíróság elé kerül a dolog (egy végrehajtás megszüntetése iránti perben) a bizonyítási teher megfordul. Meglehetősen tisztességtelen dolog a kölcsönvevőt a saját eljárási jogai csorbításának finanszírozására kényszeríteni; ha a bank egyszerűsített eljárást akar, fedezze annak költségeit a saját zsebéből (a hasznából).

A folyamatosan felszámított költségek és jutalékok kapcsán még rosszabb a helyzet: e költségek sok esetben a törlesztőrészlet 25-30%-át teszik ki, de ekkora költség ténylegesen fel sem merül, tehát a bank ebből is haszonra tesz szert. Ez az aránytalanságot az árfolyam növekedése fokozza: a hitelösszeg %-ában meghatározott költségek az árfolyam erősödése miatt arra tekintet nélkül emelkednek, hogy volt-e valamiféle költségnövekedés. A törlesztés során költségként valójában csak az adott hitelhez kapcsolható, ténylegesen felmerült költségeket (pl.: az egyenleg-értesítés továbbításának költsége) lenne szabad felszámítani; a bank állandó költségeit a betéti és hitelkamatok (vételi és eladási árfolyamok) különbségéből származó haszonból kellene a banknak fedezni. (Valójában ezt is teszi, hiszen a devizaalapú hitelek teljes hiteldíj mutatója 2007-2008-ban, 6-8%-os magyar jegybanki alapkamat mellett 10-12% volt, ami egy szolid forinthitel-kamatnak felel meg; a bankok tehát valójában forinthitelt nyújtottak, az alacsony kamatlábból eredő „kockázatokat” (várhatóan kisebb hasznot) azonban a deviza-egyenérték kikötésével ellentételezték.)

A harmadik, feltétlenül tisztességtelen kikötés az ú. n. előteljesítési díj kikötése; a Ptk. 292.§-ának (2) bekezdése ugyanis kifejezetten megengedi a pénztartozás előteljesítését. E jogszabályban biztosított jogosultság elvonását vagy korlátozását nem lehetne ésszerűen megmagyarázni mással, mint hogy a bank számára nagyon jó befektetés a lakáskölcsön, és más befektetési formában nem tud ekkora hasznot elérni, ezért az előteljesítés folytán kár éri. Ezzel az érvvel csak az a baj, hogy nem igaz: a devizaalapú lakáskölcsönök kamata a legalacsonyabb: a legolcsóbb forinthitel is magasabb megtérülést nyújt – hacsak a bank nem kifejezetten az árfolyam-emelkedésre spekulál. De még ebben az esetben is fel lehet tenni a kérdést: miért nem vesz devizát az előtörlesztett összegből olcsóbban most, hiszen így le tudná aratni az árfolyam-emelkedés hasznait? A válasz egyszerű: mert az erősebb deviza kölcsönadásáért kisebb kamatot kapna, márpedig egyszerre akarja megszerezni a gyengébb deviza után járó magasabb kamatot és az erősebb deviza árfolyam-növekedéséből származó hasznot.

Természetesen még számos többé-kevésbé tisztességtelen szerződési feltételt ki lehetne mazsolázni, de e helyett inkább fordítsuk figyelmünket arra a kérdésre, hogy miből ered e kölcsönszerződések alapvető tisztességtelensége. E szerződéseket úgy alakították ki, hogy a nemteljesítés soha ki nem zárható kockázatának kivételével minden kockázatot a kölcsönvevő viseljen. A kamatot nem rögzítették egy előre meghatározott összegben, hanem egy pénzpiaci átlagos kamatmértékhez viszonyítva adták meg: mindegy milyen rövid távú forrásokból finanszírozták tehát a hitelt, a bank mindenképpen haszonra tesz szert; a kamatkülönbözetet a szerződésben kifejezetten ilyenként megjelölt mértéken felül jelentősen (+8-10%-kal) növelik a különböző jutalékok, így a bank ebből – teljesítés esetén – jelentős, biztos haszonra tesz szert. A devizák árfolyamváltozásának hatásait a deviza-egyenérték kikötésével zárták ki; valódi árfolyamgát (tehát annak kikötése, hogy a deviza elszámolási árfolyamának legnagyobb és legkisebb összegben rögzítik a felek) hiányában ez azt jelenti, hogy a bank az árfolyam-kockázatot teljes egészében áthárítja a hitelfelvevőre.

A bank ugyanakkor az általa viselt, nemfizetésből eredő kockázatot a lehető legkisebbre csökkentette: biztosítékul közjegyzői okiratba foglalt (tehát bírósági ítélet nélkül végrehajtható) szerződéssel jelzálogjogot és – több leendő dologi jogi jogosult esetén – kezességet követelt meg. A banknak (illetve házi követeléskezelő cégének, amelynek a bedőlt hitelt el fogja adni) jelzálogjogosult végrehajtást kérőként joga van a második sikertelen árverést követően (ahol a jogosult által lakott ingatlan esetén csak a becsérték 70%-áig mehet lefelé a licit) a becsérték 25%-áért átvenni az ingatlant, majd a szabad piacon legalább a becsérték feléért-harmadáért eladni azt úgy, hogy törlesztésként csak a becsérték 25%-át kell elszámolnia. (Arra a bank nem hivatkozhat, hogy az ingatlan értéktelen és eladhatatlan, hiszen ő maga becsültette fel a hitelnyújtás előtt; ha ez igaz lenne, még mindig perelheti hibás teljesítésből eredő kártérítésért az értékbecslőt, akit ő bízott meg.)

A mai helyzet valójában annak a húsz éve hangoztatott két féligazságnak az eredménye, hogy a bank ésszerű (prudens) működése azt jelenti, hogy a bank minden kockázatot át kell, hogy hárítson az ügyfeleire, illetve hogy a magas kamat a hitelkihelyezés nagy kockázatának jogszerű ellentételezése. Kétségtelen: a banknak úgy kell gazdálkodnia, hogy tevékenysége kockázatát egy ésszerű szintre csökkentse annak érdekében, hogy ne váljék fizetésképtelenné; ezt azonban a jelenlegi és várható következmények körültekintő felmérésével, megfelelő biztosítékok kikötésével is el lehet érni. Valójában az elkerülendő kockázatot jelentős részben éppen a kockázatok teljes áthárítása, a túlbiztosítás és az ésszerűtlenül magas kamatok és költségek okozzák, mert ezek miatt azok az ügyfelek is a fizetésképtelenség határára kerülnek, akik egyébként fizetőképesek tudnának maradni. Igaz, a kockázatok áthárítása, a költség és kamatszint magas szinten tartása egy kellemes mellékhatással, a magas haszonkulccsal jár.

Az is igaz, hogy kis kockázat, kis haszon, nagy kockázat, nagy haszon – csak nem a hitelezés, hanem a tőkebefektetés körében, ahol a várt eredmény elmaradása esetén a befektető a tőkéjét is végérvényesen elvesztheti. A kölcsönszerződés nem teljesítése esetén azonban a kölcsönbe adó a pénzét az idők végezetéig (kamatostól!) követelheti a kölcsönvevőtől (ha nem évül el a követelése), ezért egy kölcsönszerződés egészen más jellegű ügylet, mint a tőkebefektetés, ezért annak szabályait a kölcsönszerződésre nem is szabad alkalmazni. Az igaz, hogy a banknak biztosítania kell a forrásai és az eszközei közötti egyensúlyt, vagyis a fizetőképességet, de az, hogy a hosszú távú kölcsönszerződést a bank rövid vagy középtávú hitelekből biztosítja, a bank döntése, ezért a forrásul szolgáló hitel korábbi lejártából fakadó kockázat a bank rendes üzleti kockázata körébe tartozik, amit a bank köteles viselni. A bank ugyanis megtehette volna azt is, hogy a lakáshitelek fedezésére hosszú lejáratú (10-20 éves futamidejű) kötvényeket bocsát ki, vagy a Magyar Nemzeti Bankhoz fordul hosszú lejáratú hitelért; azt is megtehette volna, ha már egyszer rövid vagy középtávú devizakölcsönökből fedezte a lakáskölcsönöket, hogy a szerződés megkötésekor érvényes árfolyamon – némi opciós díjért – kiköt magának egy devizavételi jogot, és lejáratkor árfolyamkockázat nélkül be tudja szerezni a szükséges mennyiségű devizát. A banknak tehát igenis meg lettek volna azok az eszközei, amelyekkel a kockázatait egy ésszerű szinten tarthatta volna anélkül, hogy azt közvetlenül áthárítja a kölcsönvevőre.

Itt jegyezném meg, hogy az egyenérték megállapítása a hosszú távú, vagy a bizonytalan körülmények között kötött, határidős kereskedelmi ügyletekre lett kitalálva. A kereskedelmi ügyletek körében az ár-érték arány eltolódása a megfelelő szakismerettel rendelkező, gazdaságilag is egyenrangú szerződő felek üzleti kockázata körébe tartozik, amely rendes körülmények között, rövid távon elég jól kiszámítható, de válságok idején, vagy különösen hosszú távon már csak nagy pontatlansággal jelezhető előre; ezt a kockázatot csökkentik az egyenérték kikötésével. Azt sem szabad elfelejteni, hogy itt olyan ügyletekről van szó, ahol a „hitelező” által nyújtott szolgáltatás tárgyát vagy az annak helyébe lépő vagyontárgyat – általában feldolgozást (felhasználást) követően – továbbértékesítik. Az egyenértéki kikötés tehát azért sem jelent számára méltánytalan terhet, mert valószínűleg ő is ezen az árszinten fogja az ellenszolgáltatást megkapni. Egy természetes személynek nyújtott lakáskölcsönnél azonban a lakást általában nem a továbbértékesítés szándékával veszik és a kölcsön törlesztésének fedezetét sem a lakásból „termelik ki”, hanem az más forrásból (általában munkabérből) származik, így számára különösen nagy terhet jelenthet az egyenérték kikötése, hiszen a bérszínvonal és az árfolyamok között közvetlen kapcsolat nincs, kivéve, ha a kölcsönvevő a kikötött devizában kapja valaki a fizetését.

(folytatása következik)

(Eredetileg közzétéve: 2011. október 26.)

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: