Deviza-saga III. – A pénz ára

Mottó:A tőzsde nem ideges embereknek való.” (André Kosztolányi)

Alighogy kihúzom a lábamat az országból, mindjárt zavar keletkezik! Mert alig több mint egyheti távollét után mire érkeztem vissza?! A forint árfolyama odébb ugrott, a Kormány a Nemzetközi Valutaalaphoz fordult segítségért; míg a helyzetről tájékozódtam, még le is minősítették az országot. Ezek nem jó hírek, de pánikra semmi ok; inkább próbáljuk megérteni, mi is történik valójában. A magyarázatokból nincs hiány: a nemzetközi pénzügyi összeesküvéstől kezdve a befektetői idegességen át egészen a kormányzati bizalomvesztésig sok mindent megjelöltek már fő okként. Mindezek a magyarázatok tartalmazzák az igazság egyes elemeit; ha azonban meg akarjuk érteni a helyzetet, jó lesz kicsit jobban megismernünk a pénzpiac működését.

Abban nagyjából  mindenki egyet ért, hogy a devizahitelesek helyzete azért nehezült el ilyen mértékben, mert a forint jelentősen gyengült azokhoz a devizákhoz képest, amelyekben e hiteleket nyilvántartják. Ha a kirovó pénznem (vagyis az a pénznem, amelyben a tartozást nyilvántartják) árfolyama nő a lerovó pénznemhez képest, akkor a lerovó pénznemből (vagyis abból,amelyben fizetni kell) nagyobb mennyiséget kell kifizetni ugyanazon a tartozás törlesztéséhez.

Ez azonban nemcsak a magánadósokat érinti, hanem az államot is, amelynek – október végén, kb. 300 forintos Euro/Forint árfolyamnál számolt – 20.767.000.000,-forint adóssága 22,7%-ban deviza-államkötvényből, 5,8%-a devizahitelből áll. Noha ez a devizaadósságból különböző pénznemekben keletkezett, de egyszerűsítsük le a kérdést, mintha minden tartozás Euroban lenne; akkor a tartozás -300 forint/ Euro árfolyam mellett – forintban 5.918.595.000.000,-forint,  devizában 19.728.650.000 Euro. Ha a forint/Euro árfolyam  (az augusztus végi) 270 forint/Eurora erősödik, akkor  ugyanezen devizatartozás forintban 5.326.735.500.000 forintra csökken; ha a forint/Euro árfolyam (a november eleji) 320 forint/Eurora erősödik, akkor  ugyanezen devizatartozás forintban 6.313.168.000.000 forintra nő. A két összeg különbsége 986.432.500.000,-forint, vagyis nagyjából 1.000 milliárd forint; nagyjából ebben a nagyságrendben változott az adósság összege a költségvetés tervezetének Kormány elé terjesztése és Országgyűlés általi tárgyalása között; ez nagyjából a kiadási főösszeg 7%-a.

Természetesen az sem ad jobb eredményt, ha devizában számolunk, ugyanis ez esetben az árfolyam-eltolódás miatt a forintban keletkező bruttó nemzeti termék (GDP)  devizában számolt összege csökken ugyanilyen arányban, így ugorhatott fel az államadósság – újabb hitelfelvétel nélkül – a GDP 73%-áról a GDP 83%-ára. Nekünk azonban – a csatlakozási szerződés értelmében teljesítenünk kellene az Euró-bevezetés előfeltételeit, köztük a GDP 3%-ánál kisebb államháztartási hiányt és a GDP 60%-át meg nem haladó államadósságot. Egy ilyen árfolyam-ingadozás tehát nemcsak tervezhetetlenné teszi a költségvetést, de rögvest a szerződésszegők szégyenpadjára is ültet minket. Ilyen okokból következő elcsúszásokra a kiadáscsökkentés vagy a bevételnövelés nem megfelelő eszköz: az árfolyamot kell rendbe tenni, hogy az stabilan tükrözze a valós értékviszonyokat.

De miféle árfolyamokról beszélünk valójában? Ezek az árfolyamok a nemzetközi pénzpiacon (FOREX=Foreing Exchange Market) kialakult átlagárat tükrözik. E pénzpiac leánykori (a tőkepiac globalizációját megelőző) neve a bankközi devizapiac volt, amely azonban már méltán nem viseli ezt a nevet, mert most már nemcsak bankok, hanem különböző pénzügyi alkuszcégek is kereskednek rajta, sőt ezeken keresztül bárki próbára teheti a szerencséjét itt (egyes alkuszok havi (!) 24-26%-os hasznot ígérnek a FOREX-en kereskedőknek).

Korábban az árfolyamok  alakulására a közhatalmi szervezeteknek nagyobb befolyásuk volt: léteztek hivatalos árfolyamok, amelyek a devizák értékét egymáshoz, illetve végső soron valamely nemesfémhez (arany, ezüst) kötötték. A ’60-as és  ’70-es években azonban a nemesfémparitás megszűnt, vele együtt a szigorúan rögzített árfolyamok rendszere is a sírba szállt a nyugati világban. A ’80-as és  ’90-es években a devizák konvertibilitásának kiterjesztésével a sávosan rögzített árfolyamok rendszere is megszűnt (az árfolyamrögzítés azonban az Euró-bevezetés előtti utolsó lépésként újból megjelent a ’90-es évek végén).  A piac örömmámorban úszott: a devizaárfolyamokat többé nem kormányzati alkuk mozgatták, és úgy tűnt, az árfolyamok megkettőződésének megszűnésével értelmezhetetlenné válik a valuta feketepiacának fogalma. Természetesen ez utóbbi csak részben igaz, hiszen a FOREX-en kialakult árfolyam mellett még jó néhány árfolyam kialakult, amelyen a bankok és más deviza vagy valutakereskedők adták illetve vették a devizát; maguk a jegybankok is megállapítottak egy árfolyamot, amelyen a devizával kereskedtek, de ez az árfolyam már többé nem jelentett kötelezettséget senkire.

Ma tehát az árfolyamok a nemzetközi devizapiacon alakulnak ki, látszólag teljesen spontán módon, az egyedi ügyletek eredményeként. A valóságban azonban ez a folyamat nem teljesen spontán módon zajlik, mert összehangolt ügyletkötésekkel az árfolyam elmozdítható, így a befektetői döntések – amelyek meghozatala során az alkuszok  általában elsősorban az árfolyamok legutóbbi és várható változásaira összpontosítanak (elsősorban technikai elemzést végeznek) – manipulálhatók.

Értsük jól: nem arról van szó, hogy vannak olyan befektetői csoportok, amelyek elegendő forrással rendelkeznek ahhoz, hogy az árfolyamokat tetszésük szerint határozzák meg (ehhez a devizapiac túlságosan nagy), hanem arról, hogy a hirtelen ugrások ki tudják váltani a többi befektetőből a pánikreakciókat, és így a mesterségesen gerjesztett árfolyam-csökkenés (más oldalról nézve: növekedés) önfenntartóvá válhat.

A manipuláció lényege tehát:  ha azt a látszatot keltjük, hogy az árfolyam tartósan az általunk kívánt irányba mozdul el, akkor ez  a többieket arra ösztönzi, hogy ennek megfelelően cselekedjenek. Ehhez tartozik, hogy a devizapiacot a rövidtávú befektetői döntések uralják, vagyis a z itt kereskedők célja általában nem tartós piaci pozíciók kiépítése, hanem a gyors haszonszerzés, ezért a rövidtávú haszon csökkenése akkor is pánikreakciókat vált ki, ha hosszabb távon az árfolyammozgás nem tartós. Így míg a klasszikus tőzsdei kereskedés során az árfolyamok önmagukat korrigálták az által, hogy a hosszútávú befektetők azokat az értékpapírokat nem adták el, amelyek  árfolyama komolyabb ok nélkül esett, sőt – a többé-kevésbé biztos középtávú haszon reményében – igyekeztek áron aluli értékpapírokat venni, növelve ezzel a keresletet és az árat is, tompítva az árfolyam-kilengéseket,  addig a nemzetközi devizapiac sok szereplője az árfolyamváltozásokat követve akkor ad el, ha az árfolyam jelentősen  esik, és akkor vesz, ha az árfolyam jelentősen nő, tovább erősítve az árfolyam-kilengéseket.

A mesterséges pánikkeltés egyik legelterjedtebb eszköze a sokat emlegetett shortolás. Ennek lényege, hogy a spekuláns meghatározott mennyiségű értékpapírt illetve devizát vesz egy későbbi lejárattal (rövid időre!) kölcsön, és a köztes időszakban igyekszik lenyomni az árat, így a két árfolyam különbözete az ő hasznát jelenti. A spekuláns például 2011. október 31-én kölcsönvesz 200 forintos árfolyam mellett 10.000 darab X részvényt, amiért 1%-os jutalékot, tehát 20.000,-forintot fizet. A részvényeket elosztja öt alkusz között, akik azokat az első napon egymás alá licitálva 200 ügylettel mind eladják; ha csak minden ügylettel 0,5 forinttal kevesebbet kérnek, a nap végére az utolsó ügyletkötés 150 forintos árfolyamon történik, a 200 ügyletkötés alapján kialakuló átlagos árfolyam pedig 175 forint lesz.  A többi befektető között ezt látva kitör a pánik, és az árfolyam  még három napig tovább zuhan, elérve mondjuk a 160 forintos átlagos árfolyamot; ekkor a spekuláns már a vevők között van, és apránként visszavásárolja a 10.000 darab X részvényt,  amit határidőben vissza is ad a kölcsönadónak. A trükk ott van, hogy a spekuláns a részvényeket átlagosan 175 forintért adta el, vagyis 1.750.000,-forintot kapott értük, de visszavásárlásuk például 160 forintos árfolyamon történik, így ehhez csak 1.600.000,-forintra van szüksége, így a haszna – 20 ezer forintos kezdő befektetéssel – nagyjából 100.000 forint lesz (azért csak ennyi, mert az alkuszoknak is jár valamennyi jutalék az ügyletkötésekért.

Ugyanezt megfelelő módon devizával is el lehet játszani: 200 HUF/CHF árfolyam mellett valaki kölcsönvesz 225 milliárd forintot és az árfolyamot mesterségesen 225 HUF/CHF-re emelve vesz rajta 100 millió svájci frankot, majd az árfolyam további esése után a magasabb (pl.: 248 HUF/CHF) árfolyamon eladva a svájci frankot visszafizeti a forinthitelét; a két árfolyam különbözete lesz – a költségek levonása után- a haszna.

Természetesen a piacon nemcsak a spekulánsok azok, akiknek ügyletkötései befolyásolják az árfolyamokat. Ahogyan értékpapírjaik árfolyamát a kibocsátó cégek, úgy a devizák árfolyamát a jegybankok igyekeznek normális szinten tartani. Ezzel sajátos kötélhúzás veszi kezdetét: a spekuláns lefelé, a jegybank felfelé igyekszik húzni az árfolyamokat. Ha a spekulánsnak sikerül megindítania a pánikot, a jegybank  devizatartaléka elfogy, és összeomlik az árfolyam; ha azonban a jegybanknak elég devizatartaléka van arra, hogy “tartsa a frontot” addig, míg a spekuláns elszórható pénze elfogy, és ez által a lefelé húzó hatás megszűnik, akkor a pánik nem szabadul el, és a spekuláns nagyot bukhat az ügyleten, főleg, ha a befektetők a stabil árfolyamot érzékelve venni kezdik a devizát, felfelé mozdítva az árfolyamot.  (A 200 HUF/CHF  árfolyamot gyengíteni akaró spekulánsnak, aki 225 HUF/CHF átlagos árfolyamon elkótyavetyélte a forintját, semmi sem rosszabb hír, mint az, hogy az árfolyam 200 HUF/CHF marad, vagy még erősödik is, hiszen így minden svájci frankon 25 forintot bukik – a költségeket nem számítva).

És itt jön be a képbe a Nemzetközi Valutaalap által nyújtandó, “kérem-de -nem-veszem-igénybe” kölcsön. Ennek ugyanis az a célja, hogy a jegybank devizatartalékát – vész esetére – pár milliárd Euróval megnövelje. Minél nagyobb ugyanis a jegybank devizatartaléka, annál nagyobb kockázatot vállal az a spekuláns, aki be akarja indítani a pánikot, mert annál nagyobb az esély arra, hogy a jegybank az erősebb. Egy ilyen szerződés megkötése tehát óvatosabbá teszi a spekulánsokat, és már önmagában elriaszthatja őket attól, hogy ebbe a kockázatos ügyletbe belekezdjenek.

Természetesen a pánikkeltés esélye a piaci idegességgel együtt nő, ezért a jegybank feltőkésítése mellett a befektetői hangulatra sem árt odafigyelni, bár a devizapiacon befektetők egyre nagyobb hányada csak az árfolyammozgását kíséri figyelemmel, és nem bocsátkozik mélyebb elemzésekbe az adott gazdaság kilátásait illetően. (A hitelminősítők jelzéseire esetleg odafigyelnek, bár ez sem biztos, hiszen a hitelminősítők – legalábbis elvben – a közép és hosszútávú befektetésekhez nyújtanak eligazítást). Természetesen a kötélhúzás itt is zajlik: a kibocsátó, jegybank igyekszik nyugtatni a kedélyeket, míg a spekulánsok különböző valós és rémhírekkel felkelteni a befektetők gyanakvását.

Összefoglalva: a devizapiac elég ingatag, és ahogyan előtérbe kerülnek a spekulációs célú ügyletek és a technikai elemzés módszere, egyre ingatagabb lesz, és ezt a spekulánsok – elsősorban haszonszerzés, de néha (gazdaság)politikai nyomásgyakorlás céljával – ügyesen ki is használják.  Ebben a helyzetben a stabil árfolyam kialakításához nagyon fontos egyfelől a befektetői környezet megnyugtatása, másfelől a jegybank hatékony fellépésének biztosítása. Ha ehhez a Nemzetközi Valutalaphoz kell fordulni (amelynek egyébként kisrészvényesei vagyunk), ám legyen, de a feltételekkel kapcsolatos alkufolyamatban nagyon észnél kell lennünk.

Mindig kiváncsi voltam rá, hogy a Valutaalap tényleg olyan “gonosz”-e, mint amilyennek mondják, vagy csak egyszerűbb ráfogni azokat a népszerűtlen intézkedéseket, amelyeket a tehetségtelen politikusok  – lobbiérdekek közt egyensúlyozva – egyébként is meghoznának. Sejtésem szerint inkább ez utóbbi lehet igaz, hiszen a konkrét intézkedéseket, amelyek a makrogazdasági feltételek teljesítéséhez szükségesek, a nemzeti kormányok dolgozzák ki és nyújtják be elfogadásra a Valutalaphoz. Hamarosan tehát megláthatjuk, vajon lehet-e a Valutaalappal szót érteni. De már  a Valutaalap sem a régi: a spekulánsok már főrészvényeseit is kikezdték, és ez már kiválthat egy alapvető szemléletváltozást a Valutaalapnál.

Mondom, hamarosan meglátjuk …

(folyt. köv.)

(Eredetileg közzétéve: 2011. november 26.)

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: