Dicsőség az Atyának!

Mottó: “Atyám házában sok lakóhely van …”

Ma reggel elmentem szentmisére, az első péntek okán. Ott kiderült, hogy igen jól tettem ezt, mert ma, augusztus 7. napján van az Atyaisten ünnepe, vagyis amikor különösen is az Atyára figyelünk. Maga az ünnep gondolata nem új, az 1830-as években kapott magánkinyilatkoztatás nyomán rendelte el az Egyház. Mégis, azt hiszem, napjainkban talán még inkább időszerű az Atyaisten szeretetéről és irgalmáról elmélkedni.

Nem tudom, kedves olvasóim milyen gyakran botlanak magánkinyilatkoztatásokba, illetve az azokat tartalmazó kiadványokba, nekem viszonylag sokhoz volt szerencsém az elmúlt években. (Mindegyiknek lelkes prófétái is akadnak…). Nos, az én számomra a hitelességük egyik próbaköve lett az idők folyamán, hogy hogyan ábrázolják az Atyaistent. Számos olyan megfogalmazással találkoztam ugyanis, amelyben az Atyaisten valamiféle haragos, bosszúálló Nagyúrként jelenik meg. “Az Atya már büntetni akarja az emberiséget, Fiam és Én alig tudjuk visszatartani büntető kezét”- olvasható például az egyik állítólagos Mária-jelenés üzenetében.

Kétség nem férhet hozzá, hogy Krisztus és Mária közbenjárnak értünk az Atyánál, de azt hiszem, ez a kép valóban torz, emberi felfogást tükröz: nem lehet úgy felosztani a Szentháromságot, hogy az Atya az Igazság, a Fiú az Irgalom, hiszen Jézus maga is azt mondja Nikodémusnak: “Úgy szerette Isten a világot, hogy Egyszülött Fiát adta érte!“. Ha az Atya a Fiát adta értünk, akkor nyilvánvalóan nem pusztán az igazságosság vezérli, mint ahogyan a Fiút sem pusztán az irgalom, hiszen ő meg azért jött, hogy “tanúságot tegyen az igazságról”. (Aquinói Szent Tamás a kérdést úgy oldja fel, hogy szerinte az Isten igazságossága “summa aequitas”, azaz a legteljesebb méltányosság.)

Azt hiszem, az Atya ritka képi ábrázolásai sem könnyítik meg a helyzetünket: az Atyát többnyire öregemberként, ősz szakállal ábrázolják. Ennek két oka van: egyrészt Ezekiel beszél úgy az Atyáról, mint az “Ősöregről”, másrészt – és ez is tagadhatatlan – Zeusz vagy Iupiter (akinek a neve egyébként “Égi Atya” jelentésű) klasszikus kori ábrázolásai (az archaikus korban Zeuszt még harmincas férfiként ábrázolták!). Nyilvánvaló, hogy ez az ábrázolás eredetileg az Atya öröktől fogva létezését, illetve bölcsességét hivatott jelképezni, ám számos másodlagos értelmezésre ad okot.

Az egyik torzkép a rigolyás vénember alakja: ő a Paradicsom nevű ingatlan durcás főbérlője, aki egyetlen alma ellopásáért kiteszi a bérlők szűrét. Vigyázni kell vele, mert tökéletességet vár el, és ha valami hibádzik, büntet. Könnyen felgerjed a haragja, és nehéz kiengesztelni. Pedig hogyan is nyilatkoztatja ki magát Isten Mózesnek?! “Jahve, Jahve, irgalmas és könyörülő Isten, hosszantűrő, gazdag kegyelemben és hűségben. Kegyelmét megtartja ezrek számára, megbocsátja a vétket, a hibát, a bűnt, de nem hagyja egészen büntetés nélkül, hanem az atyák vétkét számon kéri fiaiktól és unokáiktól harmad- és negyedízig.” (Kiv34,6-7.) Persze, itt is megjelenik az igazságos büntetés gondolata, de mit is mond Isten a szövetségkötéskor: “Azoknak a vétkét, akik gyűlölnek engem, megtorlom fiaikon, unokáikon és dédunokáikon, de ezredízig irgalmasságot gyakorlok azokkal, akik szeretnek és megtartják parancsaimat.” (Kiv.20,6.)

Isten tehát már az Ószövetség kezdetétől úgy jelenik meg, mint akinek irgalma nagyobb, mint a bűn miatt felgerjedt, jogos haragja. Apropó, az Isten haragja: Ozeásnál olvashatjuk: ” Szívem elváltozott, egész bensőm remeg. Nem hagyom, hogy fellobbanjon haragom: Efraimot nem pusztítom el többé, mert Isten vagyok, nem ember; a körödben élő Szent, és nem szeretem a pusztítást.” (Oz.11,8-9). Itt már megjelenik az a gondolat, hogy az Urat akkor sem valamiféle féktelen harag vezeti, ha büntet. Ezt a gondolatot a Zsidókhoz írt levél gyönyörűen fejti ki: “Mert megfenyíti az Úr, akit szeret, s megostoroz mindenkit, akit fiává fogad. Maradjatok állhatatosak a fenyítéskor: az Isten úgy bánik veletek, mint fiaival. Hol van olyan fiú, akit az apja nem fenyít? Ha nem részesültök a fenyítésben, ami mindenkinek kijár, akkor fattyak vagytok, nem fiak. S aztán test szerinti apáink is fenyítettek bennünket, mégis tiszteltük őket. Nem kell-e hát sokkal inkább a lelkek Atyjának engedelmeskednünk, hogy így elnyerjük az életet? Azok csak rövid ideig és hangulatuk szerint fenyítettek bennünket, ő ellenben a legjobbat akarja nekünk, hogy szentségének részesévé legyünk. ” (Zsid, 12,6-10.)

A másik torzkép – amiről szintén ne feledkezzünk el – a szenilis, örökké elnézően mosolygó apóka: senkihez nincs egy rossz szava, mindenre és mindenkire nyájasan tekint, mindent megbocsát, hiszen “ez a foglalkozása”. Ez a kép is igen távol áll az Atya valóságától, hiszen az Ő irgalma nem valami édeskés szentimentalizmust jelent, hanem véresen komoly elköteleződést, amelynek mértéke a kereszt, amelyen Fiát értünk adta. Csak az gondol ilyen elvtelen megalkuvásként az Atya irgalmára, aki nem fogta fel vagy nem akarja megérteni a bűn véresen komoly valóságát, tragédiáját és romboló erejét. A bűn szétzúzza az ember személyiségét, Istennel és embertársaival való kapcsolatát. Ezt a jelenséget nem lehet egy kézlegyintéssel elintézni! Isten nem is ezt teszi, hanem szüntelenül azon munkálkodik, hogy a bűnt és következményeit eltávolítsa a világból.

Gondoljunk tehát ma különösen is nagy szeretettel a mi Mennyei Atyánkra, aki irgalmas szeretetében semmit, még Egyszülött Fát és Lelkét sem tagadta meg tőlünk!

(Eredetileg közzétéve: 2009. augusztus 7.)

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: