Egy tragédia margójára

Mottó:Vagy az a tizennyolc ember,
akire rádőlt Siloámban a torony,
és agyonzúzta őket,
azt hiszitek, hogy bűnösebbek voltak,
mint Jeruzsálem lakói közül bárki?
Mondom nektek: nem!
De ha nem tartotok bűnbánatot,
éppúgy elvesztek ti is mindnyájan.
” (Lk.18,4-5.)

Két héttel ezelőtt szombaton megrendítő tragédia történt Budapesten: egy túlzsúfolt szórakozóhelyen három fiatal lány lelte halálát. A gyász első döbbenetét hamarosan felváltotta a felelősök keresése. Ez jó és helyes, de ne felejtkezzünk el arról, hogy egyrészt egy-egy ilyen tragédia nem egyetlen okra vezethető vissza, másrészt sok más esetben is bekövetkezhetne ilyen tragédia, de valamilyen okból – a nem hívők szerint szerencsés véletlen, a hívők szerint Isten gondviselő jósága folytán – mégis sikerül elkerülni. Noha ez talán első látásra kissé kegyeletsértőnek és erőltetettnek tűnhet, most mégis – a sajtó által részletesen taglalt két ok (a vállalkozó kapzsisága és a jogi szabályozás hiányosságai) mellett – három olyan tényezőre hívnám fel a figyelmet, ami talán megfontolásra érdemes. Nem a felelősség áthárításának szándékával, hanem az újabb tragédiák elkerülése érdekében.

Az első, ami szeget ütött a fejembe, a három áldozat közül kettőnek a fiatal kora. Noha a mostani esetben az áldozatok kora nem játszott túl nagy szerepet, de azt tudjuk, hogy a résztvevők alsó korhatára 14 év körül mozgott. Óhatatlanul eszembe jutottak azok a bűnügyi hírek, amelyeket az elmúlt években olvastam és hallottam, és bizony, nem ritkaság, hogy éjjeli szórakozóhelyeken tartózkodó vagy onnan hazatérő 14-16 éves fiúk-lányok az áldozatok. Lehet, hogy vaskalapos vagyok, de nem hiszem, hogy az ennyire fiataloknak feltétlenül nyilvános (sokszor igencsak kétes hírű) szórakozóhelyeken kellene tölteniük az éjszakát.

Nem arról van szó, hogy nem lenne joguk szórakozni, még csak arról sem, hogy valamiféle romlottság jele lenne ez, hanem arról, hogy ezek a fiatalok bizonyos típusú támadásoknak jobban ki vannak téve, illetve bizonyos támadásokkal szemben védtelenebbek. Egy fiatal lányt jóval egyszerűbb valami süket dumával rászedni, mint egy érett nőt; a lány lehet, hogy valóban csak ártatlan beszélgetésre gondol, amikor elmegy sétálni a számára vonzó fiúval – aztán másnap átvágott torokkal megtalálják valahol az erdőben.

Nem is azt gondolom, hogy e fiataloknak kellene érettebben viselkedni, hiszen ez korukból adódóan nem várható el tőlük (ezért is minősíti a kiskorúakat a törvény cselekvőképtelennek, illetve 14 éves kor felett korlátozottan cselekvőképesnek). Itt a szülők felelőssége merül fel, hogy hova és milyen feltételekkel/ körülmények között engedik el gyermekeiket szórakozni. Lehet, hogy nagyon “jó fej” az a szülő, aki felügyelet nélkül, bárhova elengedi a lányát, hiszen elég önálló már, hogy döntsön az életéről – csakhogy a szülőnek nem az a feladata, hogy “jó fej” legyen, hanem az, hogy megvédje a gyermeket azoktól a veszélyektől is, amelyeknek jelentőségét az nem tudja felmérni, vagy akár fel sem fog.

Nyilván nem arról van szó, hogy gyermekeinket falazzuk be a toronyszobába (már akinek van), hanem arról, hogy igenis tudjuk, hol van a gyermekünk sötétedés után, várjuk el tőle, hogy a szükséges részletességgel beszámoljon az útjairól, mielőtt elengedjük valahová, nézzünk utána, hogy minden rendben van e, és igen, bármennyire is “ciki” vagy “gáz” ez, késői órán vagy veszélyes helyre menjünk értük.

Ez nem bizalmatlanság, csak arra szolgál, hogy a ránk bízott gyermek illetve fiatal által nem kezelhető kockázatokat felmérjük illetve csökkentsük. Ha nem basáskodva tesszük ezt, semmiben nem sértjük gyermekünk önállóságát és személyiségét, hiszen az igazi érettség jele, ha valaki felelősséget vállal a tetteiért. Lehet, hogy most morog miatta, de tíz-húsz év múlva talán még meg is köszöni …

* * *

A másik körülmény, ami szöget ütött a fejembe az, hogy a szórakozóhelyen, ahol nagyjából 300 fértek be, közel háromezren szórakoztak (?), mikor a tragédia bekövetkezett. Lehet, hogy nem értek hozzá, de nem hiszem, hogy ilyen zsúfolt helyre bemenni szórakoztató lehet; ha ezt látom, én biztosan nem megyek be. De miért mentek be ezek a fiatalok? Kicsit gyenge magyarázat, hogy csak azért, mert olcsók voltak a jegyek, hiszen – ahogy utóbb kiderült – az olcsóbb időszakban szándékosan csak módjával engedték be az embereket, a tömeg nagy része később jutott be. Azt hiszem, egyszerűen arról van szó, hogy egy divatos rendezvényre akartak bejutni, hiszen Budapesten meglehetősen sok egyéb szórakozási lehetőség is van.

Nos, azt hiszem, a divat, vagy pontosabban a tömegízlés követése módjával még hasznos is lehet, hiszen az ember figyel a környezetére, hasznos ötleteket kaphat, ráadásul aki közösségben él, annak valamilyen mértékben alkalmazkodnia kell a közösséghez. Minden határon túl azonban ez az alkalmazkodás a személyiséget fenyegeti és a józan ésszel ellentétes. Lehet egy divatos ruha csinos az egyik lányon, míg a másikon elborzasztó. Ugyanaz a smink (ha egyáltalán ilyen fiatalon kell sminkelni, hiszen nekik még általában semmi sem hiányzik a hamvas üdeségből, amit pótolni kellene) az egyiknek jól áll, a másiknak nem. Az igazi művészet éppen az, hogy az ember csak azt és annyit vegyen át a divatból, ami személyiségének, alkatának megfelel, a többit pedig hagyja el.

A helyes önismeret a hagyományos erkölcsi nevelés egyik sarokköve volt, manapság azonban a “légy olyan, amilyennek szeretnél (az általunk felvázolt modellt követve)!” parancsa érvényesül. Ez kétségkívül jó üzleti fogás, hiszen olyan árukért illetve szolgáltatásokért fizet az emberek többsége, amelyet helyes önismeret mellett eszébe nem jutna igénybe venni. A fogyasztókért vívott harc pedig már gyermekkorban elkezdődik; már a kamaszok körében is sokszor fontosabb értékmérő egy-egy márkás cucc , mint a személyes kiválóság. A hiba itt sem elsősorban a kamaszokban van, hiszen ők csak a felnőttektől ellesett mintát követik. Jó lenne, ha a mai tizenévesek azzal bizonyítanák bontakozó akaratukat és önállóságukat, hogy törekszenek magukat jobban megismerni, maguk elé reális, de jelentős célokat kitűzni (tizenévesen egy nyelvtehetségnek reális cél, hogy második Kőrösi Csoma Sándor legyen!) és viselkedésüket ehhez igazítani. Ez nem könnyű, de tizenévesen az élet mindig bonyolult és nehéz …

* * *

A harmadik elem a hatóság fellépése: noha a rossz jogszabályok miatt állítólag eszköztelen a hatóság, most mégis sikerült alig egy hét alatt bezáratni ezt a szórakozóhelyet. Kétségtelen, hogy a szakmailag is kifogástalan jogszabályok elfogadása kiemelten fontos közérdek. Az is igaz azonban (és erről már kevesebb szó esik), hogy a legkiválóbb jogszabály sem ér semmit, ha nem alkalmazzák. A hatósági jogalkalmazás ugyanis sokszereplős játék: ott vannak először is az ügyfelek, a hatóság, az ügyészség, végül a bíróság. A jogszabályok úgy vannak megtervezve, hogy feltételezték: minden szereplő teszi a maga dolgát. Ha ez az előfeltétel nem teljesül, a jogszabály nem tud megfelelően működni a gyakorlatban.

Ha a hatóság nem érzi kötelességének, hogy a jogszabályt a közérdekre is tekintettel, a lehető leghatékonyabban alkalmazza, akkor a hatósági jogalkalmazás értelmét veszti. Kerületünk egyik ékkövét, a Sas-hegyi Természetvédelmi Területet oltalmazó nagy kiterjedésű zöldterületet kapzsi vállalkozók közel húsz éve próbálják beépíteni. Ennek megakadályozásában születtek részeredmények, de hiába minden erőfeszítés, ha a harcot minden vezetőváltásnál újra kell kezdeni, hiszen a pénz csábító dolog, főleg, ha nincs belőle elég (megjegyzem: a pénzből sosincs elég …). Ha kedves Olvasóim nem tudnák: élelmes “építészek” ismét terveket készítettek és megkeresték vele az Önkormányzatot; ha húsz évig nem jött be a próbálkozás, most talán sikerrel járnak, és sikerül tovább csökkenteni a zöld területek arányát, hiszen a magánérdek (egy-két ember üzleti haszna) mégiscsak fontosabb a közérdeknél (a környék és általában a kerület lakóinak egészségénél, a páratlan természeti kincsek védelménél) …

Megjegyezném: a beépítés megtiltásának egyik oka az volt, hogy a rétegvizek megbolygatása miatt a laza szerkezetű hegyoldal megcsúszhat. Persze ez csak az alacsonyabban fekvő szomszédos területeken lakóknak és a beépítendő területre költözőknek jelent kockázatot, hiszen mire a káros hatások összegződése következtében bekövetkezik a baj, addigra a beruházó már nem lesz sehol; a károkat pedig az itt lakók és az állam tetszésük szerint elosztogathatják – egymás között.

Hány és hány beruházást kellett volna megtiltani a helyszín vagy az alkalmazott technológia alkalmatlansága miatt! Az építési hatóságok azonban önkéntes jogvédőként úgy gondolják: a tulajdonos arra használja az általa (általában potom pénzért) megvásárolt ingatlant, amire akarja (biztos nem olvasták a Ptk. 100.§-át és az Alkotmánybíróság vonatkozó határozatait). Ha pedig aztán bekövetkezik a katasztrófa, mindenki a másikra mutogat; végső soron az állam kénytelen kártalanítani a károsultakat – köztük sokszor éppen azokat, akik annak idején megkerülték a szigorú szabályokat.

A hatóságnak nem az a feladata, hogy elvtelenül kiszolgálja az eljárást kezdeményező ügyfelek igényeit. A “szolgáltató közigazgatás” ilyen értelmezése ellentétes a hatósági jogalkalmazás, és általában a közhatalom gyakorlásának lényegével. A közhatalmat ugyanis mindig a köz érdekében kell gyakorolni; a jogbiztonság is kiemelt közérdek, ezért a közérdek védelme nem az alanyi jogok félretételét jelenti, de azt igen, hogy azok gyakorlása során a különböző magánérdekeket, illetve a közérdeket és a magánérdeket összhangba hozzuk. Ehhez persze néha rangsorolni kell, de ebben a rangsorban nem lehet elsődleges az üzleti érdek.

Sok gazdasági szakember dohog azon, hogy a környezetvédelmi és munkavédelmi szabályok akadályozzák a termelés és a haszon növelését, ez által csökkentik a versenyképességet. Ez azonban hamis beállítás: nemzetgazdasági szinten ugyanis a laza jogalkalmazás több kárt okoz, mint hasznot, hiszen a bizalmatlanság légköre, a rendezetlen viszonyok túlbiztosításból fakadó többletköltségeket eredményeznek. A jó versenyképesség pedig éppen abban nyilvánul meg, hogy a vállalkozások kemény feltételek mellett is helyt állnak a versenyben. A baj abban van, hogy a beruházók nem tanultak meg alkalmazkodni, sem a szabályokhoz, sem a környezethez, sem a piachoz, ezért nem elég versenyképesek.

Ha megtanultak volna alkalmazkodni, akkor nem az utolsó zöldterületeket akarnák beépíteni, nem irodaházakat építenének egy irodaházak szempontjából telített piacú városban, nem lakóövezetben helyeznének el komoly szennyezőforrásokat; ha ugyanis mindent oda helyeznének el, ahova való (ipari üzemeket az ipari övezetekbe, nagy bér- illetve társasházakat a sűrű beépítésű lakóövezetekbe, családi házakat (villákat) a családi házas övezetekbe stb.), és már a tervezés során figyelembe vennék a szomszédság jogos igényeit, a környezetvédelmi és technológiai követelményeket, akkor tevékenységüket nem rosszallás és ellenállás, hanem lelkes támogatás, de legalábbis jóindulatú közömbösséggel fogadnák a helyiek. Az így elsajátított alkalmazkodóképesség pedig a piacon is kamatoztatható: aki megtanult alkalmazkodni, az hamarabb észreveszi a piaci réseket, és gyorsabban be tud oda nyomulni, márpedig ez a piacszerzés – a versenyképesség – egyik legfontosabb titka.

A hatóságoknak pedig nem az a feladatuk, hogy az alkalmazkodni nem tudó vagy akaró beruházók hű ölebeiként lessék azok kívánságát, a “végre fejlődik a város” minden alól felmentést adó, üres jelszavával. Ha a helyben lakók minden egyes jogsérelem esetén csak a (polgári) bíróságtól kaphatnak némi védelmet, akkor teljesen felesleges drága pénzen fenntartani a közigazgatási hatóságokat, csupán azért, hogy a lelkiismeretlen beruházóval vagy tervezővel szerződő fél fejére ne dőljön rá a ház, hiszen ez hibás teljesítésként a polgári bíróság előtt is peresíthető …

A valóságban a közigazgatási hatóságok szerepe éppen az, hogy a polgári peres jogvitákat, és az azokra alapot adó jog – és érdeksérelmeket megelőzze. A közigazgatási hatóságok szigora tehát a jövőbeni bajokat hivatott megelőzni. Ha az építési hatóság nem engedélyezi egy terv megvalósítását, azzal csak egy tervet vetett el, de nem korlátozta a tulajdonos építési jogait; ha a tulajdonos úgy járt volna el, ahogyan az az adott helyzetben elvárható, megkímélhette volna magát ettől a pofontól, hiszen tudnia kell, hogy tulajdonát csak mások, különösen szomszédai szükségtelen zavarása nélkül használhatja (Ptk. 100.§), és az ingatlan megvásárlásakor már láthatta volna, hogy milyen környezetben fekszik; ami pedig a tervek minőségét illeti: lehet, hogy olcsóbb egy főiskolát végzett, üzemmérnököt megbízni a tervezéssel, aki valójában nem jogosult tervezésre, de akkor ne csodálkozzunk, ha a hatóság nem fogadja be a tervet. (Megjegyzendő: a jogszabály ugyan központosította az építési ügyek intézését, és azt a körzetközponti jegyzőhöz telepítette, de arra már nem volt gondja, hogy e feladatok elvégzését megfelelő végzettséghez kösse, így akár egy főiskolát végzett, kivitelezésre kiképzett üzemmérnök is dönthet egy egyetemet végzett, tervezésre felkészített mérnök tervének megfelelőségéről … )

A közigazgatási hatóságok azonban nemhogy nem szigorúak, de sokszor még a legalapvetőbb eljárási szabályokat sem tartják be; bár az építési ügyekben a szomszédok mindegyike ügyfélnek minősül, sok esetben az első fokú közigazgatási eljárásban teljes egészében mellőzik őket, és csak az első fokú határozatból szereznek tudomást az eljárásról. Ezen a ponton azonban már a törvényességi felügyeletet gyakorló ügyészség felelőssége is felmerül.

Tudom, hogy az ügyészség polgári ágazata, amely a polgári pereket viszi és – egyebek mellett a közigazgatási hatóságok felett – törvényességi felügyeletet gyakorol, az ügyészség mostohagyermeke (hiszen “az igazi ügyész a közvádló”). Ez azonban nem menti fel az alól a kötelezettség alól, hogy jogosítványait megfelelően gyakorolja. Az ügyfelek nem megfelelő telefonos idézése (”Pistike, ha szüleid hazajönnek, szólj nekik, hogy az APEH-tól keresték őket!”) az adóigazgatási eljárásban éppúgy jogszabálysértés, mint a lopás, csak míg az utóbbi a tulajdoni rendet, az előbbi a jogállami rend alapját, a közhatalom törvényes gyakorlását támadja.

Félreértés ne essék, nem bántani akarom az ügyészeket, csak bátorítani őket arra, hogy a rendszerváltás idején megtépázott önbizalmukat visszanyerve bátran és határozottan éljenek jogosítványaikkal. A közvélemény aligha fog felhördülni azon, ha az ügyészség szigorúan fellép a hatósági lazaság és visszaélések ellen, a közigazgatási hatóságok világos visszajelzést kapnak, az ügyészség pedig jobban át tudja majd tekinteni a terepet a büntetőeljárásokban is, hiszen ha a közigazgatásban általában rend van, a korrupciós eredetű “rendetlenség” is hamarabb feltűnik.

* * *

Mindent összevetve: ha ki-ki a maga helyén megteszi a kötelességét, biztonságosabb, rendezettebb és ezért emberségesebb lesz a világ. Ha egy-két ember elmulasztja a kötelességét megtenni, a többieknek kell többet tenniük azért, hogy a biztonság és rend megmenthető legyen. Ha azonban az emberek többsége elhanyagolja a kötelességét, akkor csak az Isten gondviselő szeretetének csodája, ha nem szűnik meg teljesen a rend és a biztonság, és elmaradnak a szörnyű tragédiák.

Szerintem olcsóbban megússzuk, ha becsülettel, szorgalommal és felelősséggel végezzük feladatunkat …

(Eredetileg közzétéve: 2011. január 29.)

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: