Első péntek

Mottó: „Vegyétek magatokra kettős igámat és tanuljatok tőlem,
mert szelíd vagyok és alázatos szívű.” (Mt 11,29)

Ma ismét egy hónap első péntekje van; áttekintve korábbi bejegyzéseimet némiképp bosszankodva fedeztem fel, hogy a Jézus Szíve tiszteletről mindeddig egy szót sem ejtettem. Nehezen megbocsátható hiba ez, de most igyekszem jóvátenni. Szükség is van arra, hogy szót ejtsünk a Jézus Szíve tiszteletről, mert az újabb lelkiségi mozgalmak és különböző izgalmas vallási hatások következtében mintha kissé háttérbe szorult volna ez az ájtatosság. Tény és való, hogy a Jézus Szíve tisztelet első látásra nem valami nagy kaland: nem jár különös aszketikus gyakorlatokkal, nem szólít ki a világi élet szürkeségéből, nem hoz létre tömegmozgalmat. Mégis, egyszerűségében is nagyszerű, hiszen az első péntek megtartása révén közvetlenül a forráshoz, Krisztushoz vezet, az Egyház felszentelt papjai által kiszolgáltatott szentségek útján.

De miért is kell tisztelnünk Jézus Szentséges Szívét? Mit is jelent számunkra Jézus Szívének tisztelete? Nyilvánvalóan nem egy emberi szerv tiszteletéről van szó, nem is pusztán olyanfajta kedves ragaszkodásról, mint amikor kedvesünk egy hajtincsét hordjuk magunknál. Jézus Szíve ugyanis jelkép, amely kifejezi Jézus egész istenemberi személyiségét; amikor tehát Jézus Szívét tiszteljük, valójában Jézus Krisztus előtti hódolatunkat és imádatunkat fejezzük ki. Ezt keresztényként egyébként is megtesszük – mondhatná valaki – akkor pedig mi szükségünk minderre?

A Jézus Szíve tisztelete valóban a Megváltó iránti hódolatunkat fejezi ki, de ezen felül figyelmünket különösen Jézus Szívére irányítja. A Jézus Szíve tiszteletének biblikus alapja van. Jézus a Máté evangélium tanúsága szerint maga irányítja figyelmünket Szent Szívére, egy fontos ígéret kapcsán: „Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok – én megkönnyítlek titeket. Vegyétek magatokra kettős igámat, és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű, s megtaláljátok lelketek nyugalmát. Az én kettős igám édes, és az én terhem könnyű.” (Mt.11,28-30). Jézus nem azt ígéri nekünk, hogy nem kell terheket hordoznunk, de azt igen, hogy könnyít a terheinken, elviselhetővé teszi keresztjeinket, ha felvesszük az ő „kettős igáját”, amelyben ő szegődik társunkul (ami ettől lesz „édes”).

Jézus azonban nem csupán segítőtársunk, de Tanítónk is, s mint jó tanító, jó példával jár elöl. Mintaként az ő szelíd és alázatos Szívét állítja elénk. Ennek a jelképnek a megértéséhez nem árt néhány dolgot tisztáznunk. Az ókori zsidóság számára a szív nem az érzelmek, hanem az értelem és akarat székhelye (az érzelmek helye a vese, ezért is jellemzi úgy a Szentírás az Istent, mint aki a „szívek és vesék” vizsgálóját), ezért is mondja másutt Jézus, hogy „a szívből törnek elő a gonosz gondolatok, a gyilkosság, a házasságtörés, a kicsapongás, a lopás, a hamis tanúság, a káromlás” (Mt.15,19.), és ezért szólít fel számos helye a Szentírás a szív megtisztítására.

Jézus akarata tökéletesen alázatos és szelíd, ezért is tud utánozhatatlan, megváltói szeretettel fordulni felénk. Az akarat alázatossága az, ami Jézus fiúi engedelmességének a titka: akaratát teljességgel alárendeli az Atya akaratának. Jézus azonban még ennél is alázatosabb: a mi akaratunknak is kész alávetni magát. Az evangéliumi értelemben vett szeretet ugyanis annyit tesz, mint a másik boldogságát akarni. Isten azonban nem akar akaratunk ellenére boldoggá tenni minket. Istennek terve van a világgal és velünk, de nemcsak megengedi, hogy nekünk is legyenek terveink magunkkal és a világgal, hanem kész arra is, hogy „a kezünk alá dolgozzon”. Isten nem azért adott nekünk értelmet és akaratot, hogy tehetetlen bábként kövessük utasításait: teremtő munkájához munkatársnak hív meg bennünket, így örömmel és büszkeséggel figyeli (és segíti) találékony és kitartó törekvésünket.

Az alázat nem azonos a kisebbrendűségi érzéssel; nagyon is jól megfér a helyes önértékelésen alapuló büszkeséggel. Jézus alázatának talán leglátványosabb jele a tanítványok lábának megmosása. De miként is vezeti be ezt a tett elbeszélését Szent János evangélista? „Jézus tudta, hogy az Atya mindent a kezébe adott, s hogy Istentől jött és Istenhez tér vissza. Mégis fölkelt a vacsora mellől, levetette felsőruháját, fogott egy vászonkendőt, és maga elé kötötte. Aztán vizet öntött egy mosdótálba, majd hozzáfogott, hogy sorra megmossa, s a derekára kötött kendővel megtörölje tanítványainak a lábát.” (Jn.13,3-5.) Maga Jézus is utal saját méltóságára, mikor tettét megmagyarázza „Tudjátok, mit tettem veletek? Ti Mesternek és Úrnak hívtok, s jól teszitek, mert az vagyok. Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Példát adtam, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg. Bizony, bizony mondom nektek: Nem nagyobb a szolga uránál, sem a küldött annál, aki küldte. Ha ezt megértitek, s tetteitekben ehhez igazodtok, boldogok lesztek.”(Jn.13,12-17). A krisztusi alázat lényege éppen az, hogy értékeim, méltóságom és lehetőségeim ismeretében rendelem alá az akaratomat egy másik akaratnak.

A krisztusi alázat ellentéte a hiúság, a kevélység és a gőg. A hiú ember nem pusztán büszke értékeire, méltóságára, de elvárja, hogy ezeket mindenki hódolattal elismerje; ha a hódolatteli elismerést elnyeri, talán még segíteni is méltóztatik. A kevély ember büszkesége már akadálya annak, hogy hozzá méltatlan feladatot lásson el. (De sokszor hallani kevély szavakat, ha valaki segítséget kér: nem vagyok hordár, cseléd, titkárnő stb!) A kevély ember nem tűr méltatlanságot, de a felsőbbséget legalább elismeri; a gőgös szív azonban nem ismer el maga felett senkit. A világ a gőgös szerint azért van, hogy nagyságát elismerje és akaratát szolgálja! Jézus is büszke volt (Jn.18,23), de segítsége feltételéül nem várt elragadtatott hódolatot, csak hitet, hogy tud segíteni. Bár elismert rabbiként járta hazáját, mégis szóba állt a társadalom számkivetettjeivel, és segített rajtuk. Bár az Atya mindent a kezébe adott, mégis engedelmes ragaszkodással fordult az Atya felé. Tőlünk is ezt várja, hiszen az alázatos szív a szolgáló szeretet előszobája: a szolgálatkészség Isten és embertársaink felé.

Jézus Szíve azonban nem csak alázatos, de szelíd is. A szelídség nem erőtlenség, pipogyaság, hanem az erős önmérséklete és türelme. Isten megtehetné, hogy akaratát – amelynek teljesülése számunkra is a legjobb lenne – ránk kényszeríti; elég bölcs és hatalmas ahhoz, hogy ilyen módon is boldoggá tehessen minket. Isten azonban becsül és tisztel minket, még ha erre sokszor nem is szolgálunk rá. Bár elő-elő fordul, hogy végső eszközként ellenáll önpusztító törekvéseinknek, de nem vezet erőszakosan a jó útra. Ha a mindentudó és mindenható Isten ilyen óvatosan nyúl bele az életünkbe, mi, akik sokszor balgák és gyengék vagyunk, miért gondoljuk, hogy szeretetünkre hivatkozással figyelmen kívül hagyhatjuk annak akaratát, akit szeretünk? Akaratunk tehát legyen határozott, de nem erőszakos; a szeretet találékonysága segítsen abban, hogy a másik akaratát tiszteletben tartva is visszatartsuk őt tévedései és önpusztító magatartása káros következményeitől.

Jézus Szentséges Szívének tisztelete a minket alázatos és szelíd szívvel szerető Isten Fiára irányítja figyelmünket, s arra hív, hogy mi magunk is türelmes szolgálatkészséggel forduljunk embertársaink felé. Ha így teszünk, tapasztalni fogjuk, hogy miért is olyan könnyű Jézus kettős igája: mert terheinket már nem egyedül cipeljük, hanem Jézussal együtt. Ezt tükrözik Jézus alábbi ígéretei is, amelyeket Szent Szíve tisztelőinek adott:

I. Megadom nekik az állapotukhoz szükséges kegyelmeket.
II. Családjaiknak megadom a békét.
III. Minden bánatukban megvigasztalom őket.
IV. Életükben s különösen haláluk óráján biztos menedékük leszek.
V. Minden vállalkozásukat megáldom.
VI. A bűnösök szívemben megtalálják az irgalom forrását és végnélküli tengerét.
VII. A lanyha lelkek gyorsan buzgókká lesznek.
VIII. A buzgó lelkek hamar nagy tökéletességre jutnak.
IX. Megáldom házaikat, hol Szívem képét kifüggesztik.
X. Megadom a papoknak a kegyelmet, hogy a legkeményebb szíveket is megtérítsék.
XI. Azok neveit, akik ez ájtatosságot terjesztik, szívembe írom, és onnan soha ki nem törlöm.
XII. Mindazok, akik kilenc egymásután következő hónap első péntekén a szentségekhez járulnak, vagyis meggyónnak és megáldoznak, nem halnak meg szentségek nélkül.

Isten olyan alázatos, hogy mellénk áll legkisebb ügyeinkben is, hiszen tudja, hogy apró-cseprő ügyeink számunkra fontosak, s mi fontosak vagyunk Neki. Mi azzal tudjuk kimutatni, hogy Isten is fontos nekünk, ha megtesszük akaratát; az Ő akarata pedig az, hogy mi is segítsük egymást akár kis, akár nagy ügyeinkben. Ennek egy formája az engesztelés, amikor saját és mások bűnéért bocsánatot kérve valami nekünk nagyon fontosat ajánlunk fel Istennek. A mi számunkra a legdrágább Krisztus: első péntekenként ezért járulunk a bűnbocsánat és az Eucharisztia szentségéhez, hogy magunkat Krisztus Szentséges Szívével együtt felajánljuk az Atyának.

Engeszteljünk hát bűneinkért, kerüljük a kevélységet és gőgöt, és ne engedjünk a hiúságnak, akkor az alázatos Isten azáltal magasztal fel minket, hogy Ő, a Mindenható szegődik segédünkül (Lk.12,27)!

(Eredetileg közzétéve: 2010. szeptember 3.)

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: