Féljünk-e Istentől?

Mottó:A bölcsesség kezdete az Úrnak félelme.” (Péld.1,7.)

Van egy régi szavunk, amely kezd kiveszni nyelvünkből: az “istenfélő”. Noha ez a jelző alapvetően kedvező értékítéletet fejez ki, mégsem gyakran használjuk. Lehet, hogy azért, mert ritkán találkozunk olyan emberrel, akire ráillik, de még inkább azért, mert a félelemre utal, ami az általános felfogás szerint rossz. Kegyes hívek fel is szokták hozni János apostol levelét, amely szerint “A szeretetben nincs félelem” (1Jn.4,18); ha ez így van, és Isten szeret minket, és mi is szeretjük Őt, akkor hol van itt helye félelemnek? Tény ugyanakkor, hogy az Egyház a Lélek hét adománya közé sorolja az “Úr félelmét”. Az ateista pszichológusok erre is tekintettel állítják azt, hogy az Isten a neveléssel belénk oltott megfelelési kényszerből adódó névtelen szorongás megszemélyesítése, és a vallásos, különösen a keresztény hit e szorongás (helytelen) kompenzálásából adódó komplexus. (Nemcsak lelki betegek vagyunk tehát, de félre is kezeljük magunkat.)

Az Úr félelme főleg a bölcsességi irodalomnak kedvelt kifejezése illetve témája. Jelentését aligha érthetjük meg, ha nem tesszük mellé az ellentétpárját. “Nem félsz az Istentől?!”(Lk.23,40) – kérdezi felháborodottan a jobb lator a kereszten a Krisztust ócsárló társát. Jézus egyik példabeszédében is szerepel egy igazságtalan bíró, aki “Istentől nem félt, embertől nem tartott” (Lk.18,2). Mindkét megjegyzés utalás egy olyan magatartásra, amelyet mindannyian ismerünk, és amelyet a Szentírás számtalanszor elítél, és számos helyen részletesen bemutat.

A hívő ember így panaszkodik a 10. zsoltárban “A bűnös dicsekszik kedvteléseivel, a rabló káromkodik, az istentelen semmibe veszi az Urat: ‘Haragja fenn a magasban, bosszút nem áll, Isten nincs!’ – ez minden gondolata. Mivel útjai mindig sikeresek, s ítéleteid túl messzinek tűnnek neki, gúnyolja összes ellenfelét. Így beszél szívében: ‘Nemzedékeken át nem ingok meg soha.’ Átkot szór és nem éri baj, szája álnoksággal és hazugsággal tele, nyelve alatt romlás és gazság rejtőzik. A nádba bújva les, hogy az ártatlant orvul megölje, szeme a szegényt fürkészi. Úgy bújik meg a lesen, mint az oroszlán a sűrűben: várja, hogy ráronthasson a védtelenre, megragadja és hálójába húzza a szegényt. Figyel, rejtőzik, a földre lapul, s a gyenge áldozatul esik hatalmának. Ezt mondja szívében: ‘Isten elfelejtett, elfordította tekintetét, nem látja, mit teszek.’ Kelj fel, Uram, ó Istenem, emeld föl kezed, ne feledd el a szenvedőt! Miért vetheti meg a gonosz az Istent? Miért mondogatja szívében: ‘Úgysem áll bosszút!’? ” (Zsolt.10,3-13.)

Ez az ima jól jellemzi azt, aki “Istentől nem fél”; ma úgy mondanánk, hogy egy gátlástalan, magabiztos gazemberről van szó. Magabiztosságának alapja az, hogy úgy érzi: ő elég erős, ravasz, ügyes és elvetemült ahhoz, hogy mindent következmények nélkül megtehessen. Ő az élő példája annak a magyar közmondásnak, hogy a “szemét mindig a víz felszínén úszik”. Jöhet bármilyen gazdasági, társadalmi, politikai változás, válság, összeomlás, ő mindig mindent meg fog úszni. Eladná az anyját is, ha lenne vevő rá, és kineveti azt, aki bármiféle erkölcsi aggályt érez. Az ilyen ember gyakorlati ateista: lehet, hogy hisz Isten létezésében, de abban már nem, hogy Isten igazságos és gondviselő Atya. A zsoltár szépen felsorolja ennek a fokozatait: az Isten csak “nagyban” (egész népeket, kultúrákat) büntet, vagy nem is akar bosszút állni (mindig mindent megbocsát, mert “ez a szakmája”), vagy talán nincs is. Ami számunkra különösen félelmetes: ez az ember lehet, hogy “jó keresztény”, aki “nagyon bízik az Isten irgalmában”. Isten irgalmában bízik – de az ő szívében nincsen irgalom (Mt.18,28).

Ezzel szemben ki az Isten-félő ember? Az, aki hisz abban, hogy Isten igazságos és gondviselő Atya, ezért annak tudatában cselekszik, hogy tetteiről egyszer számot kell adnia Istennek. Az Úr félelme tehát nem az Isten büntető szigorától való szakadatlan rettegés, hanem az Isten előtti felelősség megélése a hétköznapokban is. Ráadásul, amint az a 10. zsoltárból is kitűnik, az Úr félelmének van egy bátorító üzenete is: Isten nem csupán számon kér, de számon is tart minket. Ezért is válhat ez a panaszkodó-átkozódó zsoltár a végére dicsőítő énekké: “De te látsz, ismersz jajszót és szükséget, és mindent a kezedben tartasz. A szegény rád bízza magát, az árvának te vagy gyámola. […] A szegények kívánságát meghallgattad, Uram, megerősítetted szívüket. Figyelmedet feléjük fordítottad. Az árvának és elnyomottnak igazságot szerzel, hogy az ember, a földből alkotott, ne rettegjen többé soha.” (Zsolt.10,14,16-18).

Ez utóbbit azért nagyon fontos tudatosítanunk, mert sokszor, látva a ránk zúduló bajokat, sokszor felvetődik bennünk a kérdés: hogyan lehet az, hogy a gátlástalan gazemberek élnek, mint Marci Hevesen, míg mi olykor a legkisebb bűnért, vétekért is keményen megfizetünk? Ez a kérdés sem új keletű; Isten már a próféták útján válaszolt rá: “Keményen beszéltetek ellenem – mondja az Úr. Azt kérdezitek: ‘Mit beszéltünk ellened?’ Azt mondjátok: ‘Értelmetlen dolog az Urat szolgálni, és mi haszna annak, hogy megtartottuk parancsait, és bűnbánatban jártunk a Seregek Urának színe előtt? Most, lám, boldognak mondhatjuk a kevélyeket; akik gonoszságot műveltek, azoknak jól megy a soruk. Próbára teszik az Istent, és semmi bántódásuk nem esik.’ Így beszéltek egymás között azok, akik az Urat félik. De az Úr figyelt rájuk és meghallotta őket: Színe előtt egy könyvet írtak emlékeztetőül azokról, akik félik őt és az ő nevében keresnek menedéket. Azon a napon, amelyet készítek – mondja a Seregek Ura -, tulajdonommá lesznek. Megszánom majd őket, mint ahogy az ember megszánja fiát, aki őt szolgálja. Akkor ismét meglátjátok, mi a különbség az igaz és a gonosz között, mennyire más, ha valaki az Istent szolgálja, és ha nem.” (Mal.3,13-18.).

Felhívnám a figyelmet arra: e szöveg szerint Istent ugyan sérti e zúgolódásunk (”Keményen beszéltek ellenem”), ugyanakkor mégsem fenyeget, hanem türelemre int: számon vagyunk tartva, nem felejtkezik el rólunk, és a kellő időben igazságot szolgáltat nekünk. Ez összhangban van azzal, amit Jézus az igazságtalan bíróról szóló példabeszéd kapcsán mond: “Hallottátok, hogy mit mond az igazságtalan bíró? Hát az Isten nem szolgáltat igazságot választottjainak, akik éjjel-nappal hozzá kiáltanak? Megváratja őket? Mondom nektek, hamarosan igazságot szolgáltat nekik. Csak az a kérdés, hogy amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?“(Lk.18,6-8). Az Úr félelme tehát nem rettegés, hanem felelősségtudat és remény: tennünk kell a jót és bízhatunk abban, hogy megéri Isten útján járni, mert ő gondoskodik rólunk.

Így válik az Úr félelme a bölcsesség kezdetévé. Az istenfélő ember azzal a tudattal éli az életét, hogy a végső szó az Istené, és nyilván arra törekszik, hogy e végső isteni szó számára kedvező legyen, ezért gondolkodását és tetteit nem a pillanatnyi célszerűség, hanem az Isten szempontjai vezérlik. Az istenfélő ember tehát Isten teremtő elgondolásaival próbál azonosulni, és ez a bölcsesség: az Élet valódi rendjének felismerése. Természetesen az istenfélő ember számára az is nyilvánvaló, hogy Isten akkor is jelen van, amikor ez kellemetlen: amikor bűnt követünk el, ha más nem is, de Isten jelen van. Nem lehet egyedül lopni vagy ölni, mert Isten jelen van. Nem lehet kettesben házasságot törni, mert Isten a legeldugottabb sarokban is jelen van. Jó, nem egy jókora bunkósbottal, de nem is elnéző mosollyal; talán éppen úgy tekint ekkor ránk, mint Péterre a főpap udvarán: inkább fájdalommal és sajnálattal, mint haraggal. De ez egy istenszerető ember számára rettenetes: “Az Úr megfordult, s rátekintett Péterre. Péternek eszébe jutott, mit mondott neki az Úr: ‘Mielőtt ma megszólal a kakas, háromszor megtagadsz.’ Kiment és keserves sírásra fakadt.” (Lk.22,61-62).

Kétségtelen, hogy az Úr félelmét valójában a bűneink tehetik félelmetessé. Ahogyan azt János apostol is írja levelében: “A szeretetben nincs félelem. A tökéletes szeretet kizárja a félelmet, mert a félelemnek köze van a büntetéshez. Aki tehát fél, abban nem tökéletes a szeretet.“(1Jn.4,18) Félreértések elkerülése végett: János apostol már korábban megmagyarázta, mit ért tökéletes szereteten: “A szeretet nem abban áll, hogy mi szeretjük Istent, hanem hogy ő szeret minket, és elküldte a Fiát bűneinkért engesztelésül. Szeretteim, ha az Isten így szeretett minket, nekünk is szeretnünk kell egymást. Istent soha senki nem látta. Ha szeretjük egymást, bennünk marad az Isten, és a szeretete tökéletes lesz bennünk.“(1Jn.4,10-12)

Ha tudatában vagyunk Isten előtti felelősségünknek, és mégis ártunk egymásnak, félelmünk nem is teljesen alaptalan, noha hajlamosak vagyunk eltúlozni, hiszen Isten csak meg akar minket védeni egymástól: annál nagyobb büntetésre számíthatunk, minél veszélyesebbek vagyunk. Gyengeségeinket, botladozásainkat, hétköznapi súrlódásainkat Isten nem bosszulja meg kemény büntetésekkel, de megátalkodottságunk, tudatosan ártó szándékú tetteink cselekvésre ösztönzik – áldozataink védelme és a mi üdvösségünk érdekében. Mindenesetre Isten jelenléte bűneink alkalmával felettébb zavaró, ugyanakkor – fizikai megtapasztalhatóság hiányában – könnyedén tagadható. Sokszor egyszerűbb tehát nem tudomást vennünk Isten jelenlétéről, mint tudatosan elfogadni azt. Az Úr félelme ezért is a Lélek ajándéka: bátorságra és erőre van szükségünk, hogy elviseljük az Úr jelenlétét, és ne mondjuk az izraelitákkal: “Isten ne szóljon hozzánk, nehogy meghaljunk.“(Kiv.20,19).

Adja az Isten, hogy elég bátrak legyünk félni Őt!

(Eredetileg közzétéve: 2011. január 5.)

Advertisements

One Response to Féljünk-e Istentől?

  1. Visszajelzés: Obsitosok ünnepe? | sartogrilu

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: