Félkarú óriás

Mottó:A felsőbbség nem arra való, hogy a jótettől ijesszen el, hanem a rossztól.
Azt szeretnéd tehát, hogy ne kelljen a hatalomtól tartanod?
Tedd a jót és megdicsér, mert az Isten eszköze javadra.
De ha gonoszságot művelsz, rettegj, mert nem hiába viseli a kardot:
Isten eszköze, hogy a gonosztevőt megbüntesse!
” (Róm.13,3-4.)

Az elmúlt bő egy héten belül három olyan, a közvéleményt erősen felkavaró esemény történt, amely felidézte és az érdeklődés középpontjába helyezte a „cigánybűnözés” kérdését. Az eseménysor kezdődött a miskolci rendőrkapitány nyilatkozatával, leváltásával majd visszahelyezésével, majd folytatódott a veszprémi késeléssel és a hevesi rendőrök megtámadásával. Különösen ez utóbbi kettő kavarta fel az indulatokat: a harag jogos, ám szükséges arrafelé terelni amerre a bajok gyökere található: az elégtelen állami fellépés, az álszent megközelítés és az igazságszolgáltatás megfelelő működést zavaró külső nyomásgyakorlás felé, azok meghaladása érdekében.

Nyilván nem véletlen, hogy ezek az ügyek most ekkora port kavartak fel. A társadalmi és gazdasági válság feszültségeinek etnikai színezetű levezetése nem áll távol egyesek gondolatvilágától. Ugyanakkor látnunk kell azt is, hogy a probléma nem új keletű, csak most már az emberek többsége kezdi elveszteni a türelmét. Az alapvető probléma az, hogy a társadalom egy jelentős része – nem is egészen alaptalanul – úgy látja, hogy az országban létezik egy kisebbség, akikre a törvények mintha nem vonatkoznának, és azt tesznek, amit akarnak. Világos, hogy a feszültség alapvetően abból ered, hogy a társadalom törvénytisztelő többsége úgy érzi, hogy az ő adóforintjaiból fenntartott állam nem képes vagy nem akarja megvédeni őt, ugyanakkor elvonja tőle a védelem jogát is azáltal, hogy rá a törvény teljes szigorával sújt le, ha a támadást megpróbálja saját erejéből visszaverni. Ez azt jelenti, hogy a büntető igazságszolgáltatást ebben az országban lényegében majdnem mindenki önkényesnek és diszkriminatívnak érzi: a kisebbség és eszmei támogatói a többség rasszista előítéleteinek érvényesülését, a többség pedig egy erőszakos kisebbség előnyben részesítését állítja.

Azt hiszem, ebből a szempontból a legtanulságosabb eset nem a veszprémi késelés, hanem a hevesi támadás. E helyzet kezelése valóban megdöbbentő és érthetetlen, és joggal veti fel azt a kérdést, hogy ha a rendőrség saját, fegyveres tagjait nem tudja megvédeni, vajon mire számíthat a fegyvertelen polgár? Önmagában különös, hogy ha a rendőrség verekedésről kap bejelentést a „cigánysorról”, ahol számítani lehet arra, hogy a verekedők száma több tucat is lehet, miért csak négyfős járőrt küldenek ki. Az pedig még érthetetlenebb, hogy ha már négyfős járőrt küldenek ki, miért nem gondoskodnak megfelelő erősítésről, amely rövid időn belül be tud avatkozni, ha esetleg elfajulnak az események.

Mindennél csak az szomorúbb, hogy a nyomozást a három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő csoportosan elkövetett garázdaság alapos gyanújára utalással, és nem az öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő csoportosan elkövetett hivatalos személy elleni erőszak gyanúja miatt rendelték el (az nem érv, hogy csak a kocsit, de nem a rendőröket ütötték, hiszen a kocsit körbevéve egyúttal (dolog elleni) erőszakkal és fenyegetéssel megakadályozták őket a jogszerű eljárásban is). Sajnos, nem egyedi esetről van szó, hiszen az olaszliszkai halált okozó testi sértés is garázdaságnak indult, akárcsak a zámolyi ügy, ahol csak az I. rendű vádlott felelt emberölésért, a többi vádlott garázdaságért.

Évtizedes, egységes bírói gyakorlat mondta ki, hogy az élet, testi épség ellen elkövetett bűncselekményeknél tettesként a teljes eredményért (adott esetben a halálért) felel mindenki, aki ellenséges szándékkal érinti a sértett testét (még ha csak lefogja, visszatartja, meglöki, elgáncsolja, általában menekülésében akadályozza is), továbbá azt is, hogy részesként (pszichikai bűnsegédként) felel az, aki a tettesre a cselekmény tekintetében – akár puszta jelenlétével – szándékerősítő hatást gyakorolt illetve a sértett védekezésére – passzív magatartásával – bénítólag hatott. Ezt azért tartom fontosnak kiemelni, mert mindkét lincselés esetén a harminc-negyven jelenlevőből hat-nyolc embert vádoltak meg, azokat is különböző bűncselekményekkel, ami jól mutatja, hogy e büntetőjogi tételeket adott esetben nem alkalmazták.

E különös körülményeknek – sajnos – két, egyaránt helytálló magyarázata is van:

Az első, hogy a rendőrség és az igazságszolgáltatási szervezet nincs megfelelően felkészülve a csoportos bűnelkövetési formák megfelelő kezelésére. Egyfelől, a rendőrségnek nincsenek megfelelő, rövid időn belül bevethető egységei (különösen vidéken), amelyeket nagyobb létszámú bűnelkövetői csoportok ellen alkalmazhatna. Ennek csak egyik oka a létszámhiány, a másik – talán még fontosabb – az erőforrások nem megfelelő elosztása. Tudomásul kellene végre venni, hogy a vidéki és a nagyvárosi bűnözés eltérő jelleg eltérő szervezeti és eljárási megoldásokat kíván meg. Budapesten viszonylag sok rendőr van, ezért könnyebb az erőket összevonni, de vidéken sokkal elszórtabb és kisebb létszámú egységekről van szó, ráadásul a mozgósítható civil támogatás is jelentéktelenebb. A szovjet megszállás előtti időkben ezt a körülményt a rendészeti vezetés figyelembe vette, és a nagyvárosokban a polgári jellegű rendőrség, míg vidéken a katonai jellegű csendőrség tevékenykedett. E rendszer működését emberi jogi szempontból nyilván lehet kritizálni, de kétségtelen, hogy meglehetősen hatékony volt, ezért tapasztalatait és tanulságait a rendészeti igazgatás átszervezése során megfelelően figyelembe kell venni.

Másfelől, a rendőrség – részben a külső kritikák hatására is – nem is törekszik a teljes bűnelkövetői környezet azonnali felszámolására, ha a bűnelkövetők jellemzően valamely kisebbségi etnikumhoz (tipikusan: a cigánysághoz) tartoznak, nehogy a rasszizmus vádját vonja magára. Ez konkrétan azt jelenti, hogy hiába van ott a lincselésnél az utca teljes lakossága (férfiak, nők, gyerekek), nem állítanak elő mindenkit azonnal, csak néhány személyt és azokat is késve. Ez lehetőséget nyújt egyrészt a szökésre és az összebeszélésre, másrészt a tanúk és a hatóság tagjainak megfélemlítésére, hiszen az elkövetők többsége szabadlábon marad. A helyes eljárás a csoportosan elkövetett erőszakos bűncselekmények esetén azonban éppen a “kerítőháló-módszer” lenne, vagyis a jelenlévőket mind elő kellene állítani, és csak azokat engedni szabadon, akik tekintetében a büntetőjogi felelősség (akár tettesként, akár részesként) kizárható. Ez csak látszólag ellentétes az ártatlanság vélelmével, hiszen itt a tettenérés esete forog fenn (főleg, ha a rendőrség időben intézkedik), ami önmagában megalapozza a gyanút. (Megjegyezném, hogy a büntetőjogi felelősségre nem vonható gyermekkorúak előállítása is indokolt, hiszen esetükben elég alapos ok forog fenn a gyermekvédelmi eljárás megindítására, tekintettel a bűnözői környezetre, amely egészséges erkölcsi fejlődésüket veszélyezteti.)

Ezen felül, a rendőrség – ugyancsak az ellentétes külső elvárások hatása alatt – igencsak esetlegesen értelmezi a szükséges és arányos fellépés fogalmát. E körben emlékeztetnék mindenkit arra, hogy a rendőrség egy fegyveres testület, amely – az állam erőszak-monopóliuma alapján – a polgárok védelemhez való jogának érvényesítése végett kényszerítő eszközök alkalmazására jogosult és köteles. Ez azt jelenti, hogy noha a rendőrség szükségtelenül, nyilvánvalóan eltúlzott mértékben (aránytalanul) nem alkalmazhat kényszerítő eszközt, de ha a feltételek fennállnak, akkor nemcsak jogosult, de köteles is a kényszerítő eszközöket alkalmazni, méghozzá úgy, hogy a támadónak – átvitt értelemben, de akár szó szerint is – „csontja törjön, húsa szakadjon”, vagyis a rendőrségi fellépésnek törvényesnek, következetesnek és határozottnak kell lennie. Az állami fellépés komolyságát ugyanis a kényszerítő eszközök alkalmazása alapozza meg. Az arányosság elve nem jelenti azt, hogy a rendőri szervnek az erőfölényt át kellene engednie a jogellenes támadóknak, sőt, adott esetben éppen az elsöprő rendőri erőfölény az, amely lehetőséget nyújthat a helyzet békés megoldására.

A másik magyarázat – és erről is őszintén kell beszélnünk – az, hogy a hatóság tagjait e bűnözői csoportok adott esetben sikerrel félemlítik meg, ezért részesülnek kedvezőbb elbánásban. A rendőr, aki az adott településen lakik, az ügyész és a bíró, aki munkahelyéről a buszon vádlottal vagy családjával együtt utazik haza, okkal féltheti magát és családját a bűnözői csoportok bosszújától, ha nem részesül teljes körű és hatékony védelemben. Ennek a helyzetnek a megoldása egyfelől a hivatalos személyek és családjaik hatékonyabb büntetőjogi és rendőrségi védelme. Másfelől viszont megfelelő munkaszervezéssel e kockázatok jelentős része elhárítható lenne. Ha a helyi bűnözői csoport ügyében kell eljárni, vajon miért a helyi hivatalos személyek járnak el, miért nem olyanok, akik a földrajzi távolság okán is kevésbé tarthatnak a megtorlástól? Megjegyzem, hogy az eljárási törvények nem zárják ki azt a megoldást, hogy a veszélyes bűnözői csoportok esetén más hatósági szerv járjon el, hiszen aki magát és családját félti a bosszútól, attól az „ügy tárgyilagos elbírálása nem várható el”, tehát az ügyből a törvény alapján ki van zárva.

Nem az a megoldás tehát, hogy az állami fellépést magánhadseregek szervezésével helyettesítjük, hanem az, ha a rend fenntartására, az állam büntető-igényének érvényesítésére és az állami büntetőhatalom gyakorlására hivatott testületek tagjainak védelmét megerősítjük, hogy munkájukat zavartalanul és hatékonyan végezhessék. Ebben nem csupán e testületek vezetésének, de a politikai véleményformálóknak, a mértékadó értelmiségnek és a közvéleménynek is óriási szerepe van. Nem szabad megengedni, hogy pillanatnyi politikai érdekek, egyéni rokon- és ellenszenv határozzák meg a hivatalos személyek és az igazságszolgáltatásban résztvevő testületek munkájának megítélését, sőt határozottan és egyöntetűen ki kell állni mellettük, amikor hatáskörük gyakorlása során – a bűnelkövetők iránti rokonszenv felkeltésének szándékával, már-már a bűnpártolást súroló módon – nemtelen és méltatlan támadások érik őket a bűnözői csoportok, az azok uszályába került politikai, gazdasági körök és ezek fizetett tollnokai részéről.

Az egyetlen elvárás ugyanis, amit az igazságszolgáltatással szemben érvényesíthetünk, a törvények szigorú és következetes alkalmazása. Ha e kötelességüknek e szervek eleget tesznek, akkor úgyis okafogyottá válik minden olyan kérdés, ami az e testületekben dolgozók személyes rokon- vagy ellenszenvére vonatkozik, ha pedig e kötelességüket megszegik, az nagyobb bűn, mint bármilyen személyes előítélet érvényesítése. Az állampolgári jogegyenlőség a kötelezettségek egyenlőségét jelenti: az egyik személy joga egyben a másik (valaminek tűrésére vagy megtételére irányuló) kötelezettsége.

Védjük meg tehát rendőreinket, ügyészeinket és bíráinkat, hogy ők is megvédhessenek minket!

(Eredetileg közzétéve: 2009. február 10.)

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: