Galadriel tükre

Mottó:Ahol a kincsed, ott a szíved is.

A nyár a pihenés és feltöltődés ideje, amikor az embernek sok olyan tevékenységre is marad ideje, amire egyébként nem. Az elmúlt hónapban én is többet pihentem, mozogtam és olvastam, mint szoktam. Újból elolvastam – többek között – a Gyűrűk Urát is, és újból megnéztem a filmet is. Rögvest szemembe ötlött három eltérés, ami a film értékéből ugyan nem von le, de engem elgondolkoztatott. A regény ugyanis akarva-akaratlan tükröt tart az emberek elé, de ez a tükör más képet mutat a regényben, és mást a filmen.

Az első különbség, amit a film első perceiben észrevehetünk, annak magyarázata, hogy miként lettek a halandó királyok rettegett lidércekké. A film bevezetője úgy jellemzi az embereket, mint akiknek „szíve vágyik a hatalomra”; később Aragorn azt mondja, hogy a halandó királyok „kapzsiságukban” fogadták el a gyűrűket Szaurontól. A regény szerint azonban nem erről van szó: a halandó királyok azért fogadták el a Gyűrűket, mert el akarták kerülni a halált.

Tolkien műveiben az emberek központi problémája a halál, amely eredetileg „az emberek ajándéka”, hiszen a halandó emberek haláluk után a Teremtőhöz (Iluwatarhoz) kerülnek, szemben a tündékkel, akik halhatatlanok, de meggyilkolásuk esetén az alvilágba (Mandosba) kerülnek. Numenor hatalmas királyai azonban már úgy tekintenek a halálra, mint „az emberek átká”-ra, mert általa hatalmukat és gazdagságukat el kell hagyniuk. Numenor bukásának is az az oka, hogy a halandó királyok elhiszik Szauronnak, hogy megszerezhetik a halhatatlanságot, ha elfoglalják a Halhatatlanföldet. Szauron a halandó királyoknak tehát a halhatalanságot ajánlotta fel, és ez az ígérete annyiban teljesült is, hogy e Nagy Gyűrűk valóban távol tartják a halált, de ennek fejében viselőik az anyagvilágból nagyobb részt a szellemvilágba kerülnek át: emberből lidércekké válnak.

Tolkien szerint az ember sorsa a halál, amelyet el kell fogadni, hiszen valójában ajándék. Szemben a halhatatlanságot áhító, a földi gazdagságot és hatalmat elhagyni nem tudó numenori királyokkal, Aragorn megöregedve önként hagyja itt a világot és hagyja örökül országát fiára (félreértés ne essék: nem lesz öngyilkos, csak él a numenori királyoknak azzal a kiváltságával, hogy maga határozhatja meg természetes halála időpontját). Ez a gondolat tőlünk sem lehet idegen, hiszen az e világhoz való ragaszkodással szemben a túlvilági reményre utal – ami nem is csoda, hiszen maga Tolkien katolikus volt.

Ma azonban, amikor az emberek szinte mindent megtesznek azért, hogy ne kelljen meghalniuk (a napokban láttam egy ismeretterjesztő filmet is, amely szerint egyes emberek 80.000$-t fizetnek azért, hogy haláluk után lefagyasszák, és a technikai lehetőségek megteremtését követően újra életre keltsék őket!), ez a gondolat kevésbé tűnik emészthetőnek. Úgy látszik, hogy a nyugati világban elterjedt, ateista-anarchista irányzatoknak maga a hatalomvágy és a kapzsiság ellenszenvesebb, mint annak következménye, a túlvilági reményt elvető ragaszkodás e világhoz.

A másik különbség abban van, hogy a film szerint az Egy Gyűrűt azért kell elpusztítani, mert csak Szauronnak engedelmeskedik, mindenki más számára hasznavehetetlen. A regényből azonban kitűnik, hogy ez egyáltalán nincs így. A film is utal rá, de a regényben világos, hogy Gandalf azért nem veszi át az Egy Gyűrűt Frodótól, mert bár elég hatalmas és erős akaratú ahhoz, hogy az Egy Gyűrűt felhasználja Szauron ellen, de akkor ő maga válna egy Szauronhoz hasonló zsarnokká. A regényben nem olyan egyértelmű, mint a filmben, hogy az Egy Gyűrűnek önálló akarata lenne, de az világos, hogy nem könnyű kezelni.

Tolkien műveiben az Egy Gyűrű úgy jelentkezik, mint a pusztítás tökéletes eszköze. Az Egy Gyűrű hatalmát maga Szauron így jellemzi: „Egy Gyűrű mind fölött, Egy Gyűrű kegyetlen/ Sötétbe zár, bilincs az Egyetlen.” Az Egy Gyűrűt arra alkották, hogy kegyetlenség és megfélemlítés révén uralma alá hajtsa a többi Gyűrűt; nem is alkalmas másra. Bár az Egy Gyűrű által megkísértettek egy része jóra akarja használni, de ez csak vágyaik kivetülése (mint Samunál, aki Mordort látja a Gyűrű által hatalmas kertté alakíthatónak), mert az Egy Gyűrű alkalmatlan erre, ezért is kell megsemmisíteni.

Az Egy Gyűrű tehát leginkább a tömegpusztító fegyverekhez hasonlít. Tolkien a regényben világosan állást foglal a mellett, hogy ilyen eszközt az abszolút gonosz ellen sem szabad bevetni, még ha erre lehetőség van is. Sokan úgy gondolták, hogy Tolkien a II. világháborút énekelte meg könyvében, maga Göncz Árpád is párhuzamba állítja Szauront és Hitlert. Tolkien azonban könyve egyik későbbi kiadásához írt előszavában visszautasítja ezt az értelmezést, és felhívja a figyelmet arra, hogy ha ez lett volna a szándéka, akkor „Szauron ellenségei felhasználták volna az Egy Gyűrűt, megostromolták és lerombolták volna Barad-dúrt” és Szauron helyébe léptek volna. Tolkien azonban nem így fejezte be regényét: az ő világában a cél nem szentesíti az eszközt.

Ma sokan szeretik úgy feltüntetni, hogy az abszolút gonosszal (Hitler, Oszama bin Laden, stb.) szemben minden eszköz megengedett. Tolkien azonban éppen az ellenkezőjét állítja: nemcsak a gonosz legyőzése, de annak módja is fontos, mert a gonoszság nem győzhető le a saját eszközeivel, mert a gonosz eszközök alkalmazója maga is gonosszá válik. Aki pusztítás és megfélemlítés révén kerül hatalomra, annak élete szüntelen harc, mert valódi béke megfélemlítésen és erőszakon nem, csak igazságosságon alapulhat. Az Egy Gyűrű története tehát éppen azt mutatja, hogy a gonoszság csak a gonosz eszközökből adódó lehetőségek elvetésével győzhető le véglegesen.

A harmadik különbség, hogy a filmben Szauron úgy jelenik meg, mint egy magabiztos, végtelenül hatalmas, legyőzhetetlen erő, aki szinte úgy játszik ellenségeivel, mint macska az egérrel. A regényből világos, hogy bár Szauron egyre hatalmasabb, valójában bizonytalan, töpreng és szorong, mert számításai nem teljesen úgy jöttek be, ahogyan eltervezte.

Tolkien világában ugyanis Szauron bár hatalmas, de korántsem legyőzhetetlen. Az embereket azért is gyűlöli annyira, mert már kétszer legyőzték: először Numenor hatalmas királyai kényszerítették megadásra, majd Isildur, amikor levágta a kezéről a Gyűrűt. Szauron bizonytalanságának és szorongásának oka éppen az, hogy nem tudja pontosan, hol van az Egy Gyűrű, amelynek hatalma elegendő ahhoz, hogy végső győzelmet arasson, de arra is, hogy őt letaszítsa. A regényben Aragorn azzal provokálja ki a Gondor elleni elsietett támadást, hogy a palantírban megmutatja magát Szauronnak. Szauron tudja, hogy egy Isildur-sarj idővel engedelmességre kényszerítheti az Egy Gyűrűt, és ezt akarja megelőzni. Végső vereségéhez tulajdonképpen az vezet, hogy maga is rögeszmésen ragaszkodik az Egy Gyűrűhöz, és ezért eszébe sem jut, hogy az Egy Gyűrűben rejlő hatalmat el is lehet vetni. Szauron csak azzal számol, hogy hatalmának az Egy Gyűrű elhódításával véget tudnak vetni, de ez időbe telik (a birtokosának meg kell tanulnia bánni az Egy Gyűrűvel), ezért ha gyorsan cselekszik, vissza tudja szerezni az Egy Gyűrűt. Azzal viszont nem számol, hogy hatalma az Egy Gyűrű elpusztításával elenyészik, mert az Egy Gyűrűt szépsége és hatalma kívánatossá teszi mindenki számára.

Ma a filmekben egyébként is általában a gonosz személyek sematizálása és démonizálása tapasztalható (nem véletlen, hogy sok filmben szerepel elmebeteg gyilkos). E gonosz személyek rögeszmésen és megállíthatatlanul törnek céljuk felé, bármiféle erkölcsi aggály nélkül, sem észérvek, sem napi gondok, sem félelem, sem gyengeség nem téríti le őket útjukról, ezért egyedül elpusztításuk jelent megoldást. Bár Szauronnal kapcsolatban Tolkien sem utal erkölcsi aggályokra, annál inkább félelemre és töprengésre: Szauron nem isten, hatalma nem magától értetődő, és minden ravaszságára és kegyetlenségére szüksége van, hogy célját – a világ feletti uralmat – elérje. Törekvését azonban számos körülmény akadályozza: “véletlen”, árulás és félelem, fortély és tudatlanság, hatalom és gyengeség.

Tolkien művének van egy nagyon vigasztaló üzenete is: a gonosz hatalma – minden látszat ellenére – ingatag, mert a zsarnokság megrontja az alávetetteket, akikre ezért már nem feltétlenül lehet számítani. (Gondoljunk csak Szarumánra, aki végig kettős játékot folytat és saját birodalma kiépítésére pazarolja erőit, vagy a mordori orkokra, aki gyűlölik a lidérceket és örülnek a Nazgulok Ura halálának.) Ezzel szemben az összefogáson és önfeláldozáson alapuló szövetségen belül a vezetők kiválósága és a szövetségesek egymás iránti szeretete megsokszorozza az erőket.

A Gyűrűk Ura mint regény és mint film is fantasztikus alkotás; s bár a film korszerűbb és látványosabb hordozója az üzeneteknek, mint a könyv, azt hiszem, egyszer-kétszer nem árt beletekinteni a regény által elénk tartott tükörbe: Mindenek felett ragaszkodunk e világhoz? Le tudunk mondani a hatékony, ámde pusztító hatású eszközökről? Hiszünk még az önfeláldozás és az összefogás erejében?

(Eredetileg közzétéve: 2010. augusztus 12.)

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: