Genezis

Mottó:Barēšit bārā Ĕlohim,
ēt ha-ššāmajim va-ēt ha-ārec.
Va-hā-ārec hāja-tā tohu vā-bohu
va-hošek al-pané tahom,
va-ruah Ĕlohim mārahepet
al-pané ha-mmājim.
” (Ter.1,1.)

Az elmúlt hetekben olvastam a világhálón egy rövidhírt, ami arról tudósított, hogy az Egyesült Államokban az „evolucianisták” győzelmet arattak a „kreacionisták” felett. Már akkor felmerült bennem, hogy érdemes lenne ezzel a kérdéssel foglalkozni, de aztán jöttek fontosabb és időszerűbb kérdések, ezért kissé késedelmet szenvedett e kérdés kitárgyalása. De ez nem is volt baj! Anyaggyűjtés közben ugyanis rájöttem, hogy „kreacionisták” Magyarországon is vannak, s a világhálón a kérdésről magyarul is heves viták zajlanak. Az „evolucianisták” szerint az evolúció elmélete többé már nem tudományos elmélet, hanem bizonyított tény, amely a különböző életformák eredetét elégségesen megmagyarázza, az egyes élőlény-fajok létrejöttének közvetlenül Isten akaratára való visszavezetése babonaság. Ezzel szemben a „kreacionisták” szerint a világot Isten a Bibliában leírtak szerint, olyannak teremtette, amilyennek most ismerjük, az evolúció bizonyítékai koholmányok. Azt hiszem, a vita alapvetően abból adódik, hogy mind a két tábor helytelenül értelmezi az ú. n. hatnapos teremtéstörténetet és a tudomány szerepét és korlátait.

Elöljáróban szögezzük le, hogy mindkét tábor érvelésében szerepelnek abszurd elemek. Az az állítás, hogy a föld mindössze tízezer éves, nyilvánvalóan képtelenség: a Föld korát már régen nem a jóval vitathatóbb rétegtan és a kövületek alapján próbálják meghatározni; a radioktív bomlás sebességének állandóságán alapuló, megbízható fizikai kormeghatározási módszerek alapján pedig maguk az első élelemtermelő emberi csoportok tízezer évesek, a föld legkorábbi megszilárdult kéregdarabjai azonban 3,5-4 milliárd évesek. Ugyanakkor az is tévedés, hogy az evolúció elmélete bizonyított tény vagy magyarázó elmélet lenne. Az evolúció elmélete ugyanis leíró elmélet: azt modellezi, hogy a fajok és azon belül az egyedek tulajdonságainak alakulását milyen külső és belső hatások milyen módon befolyásolják. Jobb híján ezeket az összefüggéseket az alkalmazkodás, természetes kiválogatódás vagy a létért folyó küzdelem – a társadalomtudományokból átvett – fogalmaival írjuk le. Kétségtelen, hogy ebbe az elméleti keretbe az ismert adatok többsége jól beilleszthető, és az is igaz, hogy az elmélet számos feltevését az utóbb feltárt adatok igazolni látszanak, de ez még nem teszi ezt ténnyé, hiszen ez – mint bármi, amit az általunk ismert tények magyarázatául alkotunk – csak egy modell.

Ami a „hatnapos” teremtéstörténetet illeti, rögvest kezdjük azzal, hogy ez a megnevezés félrevezető: ez ugyanis valójában egy hétnapos keretbe foglalja a világ teremtésének történetét. A történet záradékából kitűnően ez a hétnapos keret a történet lényeges eleme: inkább a szombat megtartásának megokolását láthatjuk benne, mint a teremtés krónikáját. Ez a gondolat nem új, hiszen már a Törvény is ezzel okolta meg a szombat megtartásának kötelezettségét (Kiv.31,17.). Nehéz eldönteni, hogy e történetnek volt-e zsidó előképe, de az jól látszik, hogy a hétnapos keret megtartása érdekében a történetet kissé átszerkesztették. Az egyes napok leírása ugyanis általában azzal kezdődik, hogy „este lett és reggel” (a zsidók naplementétől számították a napokat) és azzal zárul, hogy „és Isten látta, hogy ez jó”, ám a harmadik és a hatodik napon ez a záradék kétszer szerepel, ami esetleg arra utalhat, hogy az eredeti történet nem hét, hanem nyolc vagy kilenc napra osztotta a teremtés történetét. Ez a jellegzetesség is arra figyelmeztet, hogy a teremtéstörténetben ne valamiféle „eljárási jegyzőkönyvet” lássunk, hanem Isten kinyilatkoztatását a teremtett világ rendjéről.

A hatnapos teremtéstörténetet általában a mezopotámiai (sumer és akkád) teremtésmítoszokkal szokták rokonítani, azonban sokkal több közös vonás fedezhető fel az egyiptomi teremtéstörténetekkel. Ez nem csoda, ha arra gondolunk, hogy Izrael létrejöttétől kezdve az egyiptomi érdekövezetbe tartozott (Ezekiel könyvének tanúsága szerint a VI. század elején Jeruzsálemben még egyiptomi vallásnak hódoló izraeliták is éltek). Éppen ez a hasonlóság az, ami jól kiemeli azt a többletet, amit a zsidó monoteizmus hozzátett az egyiptomi előképhez, és ez az, amiről a történet valójában tanítani akar.

Az egyiptomiak különböző elbeszéléseket őriztek meg a teremtésről, de ezek közös vonása, hogy a világ az ősvízből (Nun) keletkezett és oda fog visszatérni. A teremtő erő (Atum, Nofertum, Ptah) ebből emelkedik ki, hozza létre előbb a két levegő-istent (Su és Tefnut), akik az eget (Nut) és a földet (Geb) nemzették. A teremtés szorosan összefonódik a nemzéssel, bár az I. évezredben bizonyítottan megjelenik a szóval teremtés gondolata is. A kezdeti káoszt négy fogalommal ragadták meg, amit négy isten-párral személyesítettek meg: ősvíz, sötétség, végtelenség, elrejtettség; ez utóbbit néha a tévelygés, hiány vagy tagadás fogalma helyettesítette. Megjelenik az a gondolat is, hogy az ember a teremtő isten képmása, és a teremtő az ember kedvéért teremti az élőlényeket. Vannak nyomai a Világtojás-mítosznak is, amely szerint a világ egy hatalmas tojás szétesett darabjaiból alakult ki.

Ehhez képest nézzük, mit mond a bibliai teremtéstörténet! „Kezdetkor teremtette Isten az eget és a földet; a föld puszta volt és üres és sötétség volt a mélység felett, és Isten lelke lebegett a vizek felett.” Ez az első mondat önmagában is számos elmélet, köztük az ú. n. rés-elmélet kiindulópontja. Eszerint az első (tag)mondat a világ teremtéséről szól, míg a második kettő a világ újjáteremtéséről; a kettő közti időszakra tehető az angyalok uralma és fellázadása, amelynek Isten az egész világot elpusztító özönvízzel vetett véget. Ez az elmélet azonban merő spekuláció, a nyugati gondolkodás terméke. A gondolat kiindulópontja nyilván az, hogy a történet nem szól az ősvíz teremtéséről. Csakhogy a látszólagos ellentmondás többféleképpen is magyarázható. Egyrészt, ha az első tagmondat nem e történethez tartozik, akkor ennek nem az az oka, hogy a történetből töröltek valamit (miért is tették volna?) hanem inkább az, hogy az „első” teremtéstörténetet beillesztették a szövegbe. Ez azt jelentené, hogy ez a tagmondat a második teremtéstörténethez tartozik; a szöveg így is értelmes („Kezdetkor teremtette Isten az eget és a földet. […] Azon a napon, amikor az Úr-Isten a földet és az eget megalkotta, még nem volt a földön semmiféle mezei növény, mert az Úr-Isten még nem adott esőt a földnek és nem volt ember sem, hogy a földet művelje.”).

Másrészt, az első mondatban az ég és föld az egész teremtett világot jelenti: a föld az anyagvilág, amelynek ősállapotát írja le az ősvíz. Itt szerephez jut az egyiptomi előkép is, hiszen a Biblia a kezdeti állapotot ugyanazokkal a jellemzőkkel írja le, mint az egyiptomi kozmogónia: sötétség, mélység, ősvíz, üresség. A legtöbb vitát a puszta (tohu) fogalma váltotta ki, amelyet a rés-elmélet hívei kapcsolatba hoznak az isteni büntetéssel, utalva a próféták tanítására, akik a pogány hatalmakat azzal fenyegetik, hogy Isten pusztává (tohu) teszik városaikat. Valójában ez sem megfelelő érv a korábbi büntetés feltételezése mellett, mert e szó jelentése: csupasz, sivár, élettelen, formátlan. Az ősállapot képe, amely az egyiptomi gondolkodásból átvételre méltónak ítéltetett, lényegében a teremtett világ ellentéte. Azt hivatott kimutatni, hogy a teremtett világ egésze az Isten alkotása, ezért az ősállapot képe lényegében a semmi leírása. A pusztaság és üresség a létezők hiányát, a sötétség a fény és idő hiányát, az alaktalan, határtalan és megfoghatatlan ősvíz a rend hiányát. Mi talán a határtalan köd (amelyben a határok elmosódnak, és érzékelhetetlenné válik tér és idő) képével ragadnánk meg azt a valóságot, amit az egyiptomiak és mezopotámiaiak a határtalan és megzabolázhatatlan tenger képével ragadtak meg.

A kezdet képe azonban még egy fontos elemet tartalmaz: Isten lelke lebeg az ősvizek felett. Ez a kép talán a világtojás-elképzelésekből származik, ahol az ősmadár azért köröz a vizek fölött, mert szárazföld híján nem tudja hová rakni a tojását. Itt azonban a kép jóval többet mond: Isten öröktől fogva létezik és különbözik a világtól: nem az ősvízből emelkedik ki (mint az egyiptomi teremtő), de a teremtés nem is az isteni lényeg valamiféle kisugárzása (a világtojás-történetekben a világ az ősmadár tojásából lesz, vagyis az ősmadár testéből származik). Ez is figyelmeztet arra, hogy a szent író szabadon használja fel és olvasztja össze a különböző előképeket, mert nem lát bennük mást, csak puszta jelképet.

Az ősállapot képét a teremtés folyamatának képei követik. Ezek két csoportra oszlanak: az első három kép az ellentétek elválasztása, a következő öt pedig egyedileg meghatározott létezők létrehozása. Az első csoporthoz szükséges megjegyeznünk, hogy az ókori ember gondolkodásában elevenen élt az a gondolat, amit Arisztotelész úgy fogalmaz meg: az alak adja a dolog létét (forma dat esse rei). Az egyes létezők teremtése tehát azok ősanyagból való kiformálása, ami körvonalaik meghatározása révén a világ többi részétől való elválasztásukat jelenti. Elterjedt ókori világvége-képzet szerint a világ azáltal pusztul el, hogy alkotóelemei összeolvadnak. Nyilvánvaló, hogy az ókor embere nem ismerte az elemi részecskéket és a párkeltés jelenségét (energia hatására két ellentétes töltésű elemi részecske, pl.: egy elektron és egy pozitron keletkezik; megsemmisülésük azáltal következik be, hogy összeütközve egymásba olvadnak), de itt valami hasonlóra kell gondolnunk, nem pedig olyanra, mint amikor a homok és víz összekeveredik és sár lesz belőle.

Az első három kép a fény és sötétség, a fenti és a lenti vizek, a lenti vizek és a szárazföld elválasztása. E képek közös jellemzője az is, hogy az Isten az elkülönítést követően megnevezi a létrejött kozmikus elemeket, ami az ókori Kelet gondolkodásmódja szerint azok birtokbavételét jelenti. Isten tehát úgy jelenik meg, mint a természet egészének, az időnek és a térnek abszolút ura. Az első kép a fény teremtése, ami nem csupán a világosság, de az idő kezdetét is jelenti, hiszen a fény és sötétség elválasztása révén indul meg a napok szabályos váltakozása. A második kép az égbolt megalkotása, ami az első szilárd határvonal a világban, a „fent” és a „lent” közti különbség. A harmadik kép a szárazföld és a tenger teremtése, ami egyrészt a vízszintes határvonal meghatározása (így lesz teljessé a tér), másrészt az ember világ és az ember uralmán kívüli világ elválasztása.

A következő öt kép egyes létezők teremtéséről szól, mintegy az első három képben létrehozott tér és idő benépesítéséről. E képek sorrendje némiképp következetlennek tűnik a nyugati gondolkodás számára, hiszen a világító testek teremtését megelőzi a növények teremtése. Valójában ez a sorrend inkább másfajta logikát követ, mert ez a négy kép az ember világának megalkotását jelképezi. Az első kép a táplálék megalkotásáról szól: fontos, hogy itt kifejezetten a „termést hozó” növények és „magot rejtő gyümölcsöt termő” fák megalkotásáról van szó, amelyek az utolsó képben az ember és az állatok táplálékául rendeltetnek. A következő kép a két „nagy világító” és a csillagok megteremtéséről szól, amelyek szerepe – azon túl, hogy uralkodnak a nappalon és éjszakán és megvilágítják a földet – az ünnepek, napok és évek jelzése, ami megint csak arra utal, hogy ezek az emberért teremtettek. A harmadik és a negyedik kép az emberek udvartartásának, egyrészt a tengeri állatok és madarak, másrészt a háziállatok, csúszómászók és vadállatok megteremtéséről szól, amiket az Isten az ember uralma alá vet. A növényeket és az állatokat Isten azért nem nevezi meg, mert az azok feletti uralmat átengedi az embernek, így az ember joga elnevezni őket (a hold és a nap elnevezése azért marad el, mert el akarták kerülni ezek pogány istenekkel való azonosítását).

Ennek kapcsán fontos azonban még valamit kiemelni. Az a megjegyzése a szent írónak, hogy az Isten ezeket „fajuk szerint” teremtette meg, a „kreacionisták” szerint az evolúció legfőbb cáfolata. Érvelésük szerint, ha az Isten fajuk szerint alkotta meg az élőlényeket, akkor nem lehetséges azt állítani, hogy a fajok utóbb keletkeztek. Ez a kiindulópont azonban rossz, mert többet feltételez, mint amit a szöveg mondani akar. Kezdjük azzal, hogy a növények teremtése kapcsán a „fajuk szerint” csak arra utal, hogy egyes növények különböző táplálékkal szolgálnak; ez az Isten gazdagságát hivatott kifejezni, aki nem egyféle, hanem sokféle táplálékot adott az állatoknak és az embernek. Ebből érthető, hogy a „fajuk szerint” igazából nem arra utal, hogy Isten egyenként teremtette meg a fajokat, csak azt, hogy különbözőnek teremtette az állatokat. Hasonló értelemben szól az ember teremtéséről, amikor azt állítja, hogy „saját képmására, az Isten képmására teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket”. Minden ember, mint Isten képmása, lényegében azonos, de mint férfi és nő különböző. A „fajuk szerint” kitétel tehát csak arra utal, hogy az Isten akaratára vezethetők vissza az élővilágban található azonosságok és különbségek, amelyek az egyes létezőket megkülönböztetik egymástól.

Jóval fontosabb tanítást rejt ennél az állatok és az ember megáldása. Egyrészt, ez az a pont, amikor a nemiség megjelenik (az ókori ember nem tudott a növények kétneműségéről, csak az állatokéról). Az egyiptomi és mezopotámiai mítoszokban a nemiség, az isten-párok násza kezdettől fogva a teremtés eszköze, míg e történetben a nemiség csak a teremtés fenntartásában kap szerepet. Másrészt, a termékenységet nem valamiféle isteni erőnek tekinti, hanem Isten áldására vezeti vissza. Valójában ez a szentírási hely teret enged valamiféle kiteljesedési folyamat gondolatának is, mivel az élőlények teremtés utáni sokasodására és elterjedésére utal.

Az ötödik kép az ember teremtése, amely befejezi és mintegy megkoronázza a teremtő munkáját. E kép az ember méltóságát emeli ki: az ember Isten képmása, és az feladata, hogy uralma alá vonja a földet és az állatokat. Meg kell jegyezni, hogy az uralomra itt használt eredeti szó hasonló gondolatot takar, mint a Jó Pásztor képe: a jó gazda gondosságával való eljárást, az uralmi körbe tartozó föld és állatok vezetését és gondozását. Az emberre is vonatkozik az áldás, amely a termékenységet és az elterjedést biztosítja számára. E kép utal arra is, hogy a növények az ember és az állatok táplálékául szolgálnak. Itt nem a vegetarianizmus dícséretéről van azonban szó, hanem arról, hogy a világ kezdeti állapotában még nem volt jelen az erőszak, amelynek legszélsőségesebb formája az élet elvétele. Ehhez tudnunk kell, hogy az ókori héber gondolkodás az állatoknak is tulajdonított valamiféle lelket, ezért is volt tilos a vér elfogyasztása, amit az állatokat éltető erő (lélek) székhelyének tekintettek. Ennyiben tehát az állat és az ember közös vonásokkal bírt, ezért az állatok elpusztítását is a bűn következményeként megjelenő – eredendően emberek közti – erőszak megnyilvánulásának tekintették.

A zárókép az Isten nyugalma: miután mindent megteremtett, az Isten a jól végzett munka örömével tekint a világra, hiszen “nagyon jó mindaz, amit alkotott”. Ez példakép lehet minden izraelitának, hogy a jól végzett munka örömét a pihenésnek kell kiteljesítenie a hat munkanapot követő hetedik napon. Ez a tanítás a kerettörténet szempontjából fontos, de ennél lényegesebb teológiai mondanivalója az, hogy az Isten által teremtett világ jó, és csak a bűn tette az erőszak, a szenvedés és a halál helyévé.

Összefoglalva: az első teremtéstörténet arra tanít, hogy Isten öröktől fogva létezik, a világ azonban nem. A világ nem Isten kiáradása, hanem Isten alkotása, amit Isten a semmiből teremtette, majd az ember számára lakályos hellyé alakította. Az ember kiváltságos helyet foglal el a teremtés rendjében, mint Isten képmása és munkatársa, akire Isten a világot bízta. Ez a tanítás megegyezik a második teremtéstörténet tanításával, amely más képek felhasználásával lényegében ugyanezt beszéli el: itt a világ teremtését követő ősállapotot a sivatag jelképezi, amelyben Isten az ember számára királyi kertet (pardes) telepít, beültetvén azt mindenféle fával, amelyek az ember táplálékául szolgálnak; megteremti az ember a földből és orrába leheli az élet leheletét (mintegy “életre csókolja”); rábízza a kertet, hogy “művelje és őrizze”; majd megteremti számára az állatokat és a hozzá illő segítőtársat. Ez a lényegi azonosság figyelmeztet arra, hogy itt a képek másodlagosak, tehát nem arra szolgálnak, hogy leírják azt, hogy hogyan teremtette Isten a világot, hanem arra, hogy a könnyen megragadható módon tanítsanak Istenről, az emberről és az ember helyéről a világban.

Nem akkor vagyunk tehát hűek az Isten kinyilatkoztatásához, ha e képekre hivatkozással tagadjuk a tudomány eredményeit, hanem ha igyekszünk úgy élni, hogy méltók legyünk az Isten által a teremtésben nekünk rendelt szerephez. A tudomány segít a teremtett világ fölötti, Istentől elrendelt hatalmunk kiteljesítésében, de a mi felelősségünk, hogy e hatalmat Istentől elrendelt módon, szerető gondoskodással használjuk fel a magunk és az egész teremtett világ javára!

(Eredetileg közzétéve 2009. február 16.)

Reklámok

One Response to Genezis

  1. Visszajelzés: Belül tágasabb | sartogrilu

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: