Gyanús királyok

Mottó: „Most csak tükör által, homályosan látunk …

Az elmúlt héten többször is volt szerencsém áttekinteni néhány, a palesztinai régészet legújabb eredményekről szóló sajtóközleményt, illetve az ahhoz az olvasók által fűzött megjegyzéseket. Az ember nem is gondolná, milyen heves összecsapások zajlanak a Bibliában szereplő személyek történetiségéről. A régészek csak annak hisznek, amit kiásnak, ezért egyesek kétségbe vonják Mózes, Dávid és Salamon létezését is, hiszen létükre nincsen bizonyíték. Valóban? És a Biblia mi, ha nem bizonyíték? – teszik fel a kérdést – szerintem teljes joggal – az ellenoldal képviselői. Arra gondoltam tehát, hogy érdemes pár szót szólni a Biblia történeti könyveinek hitelességéről, hiszen nekem úgy tűnik, hogy a vitában már mindkét fél kezdi elveszteni a józanságát.

A társadalomtudományokban a bizonyítás másképpen zajlik, mint a természettudományokban. A matematikában a legfőbb bizonyíték a logikailag zárt és következetes levezetés, a fizikában a kísérletekkel igazolt matematikai levezetés, a kémiában és a biológiában a kísérleti körülmények között végzett pontos mérés. A természettudományokban a kutatás az általános összefüggések felderítésére irányul, így egy tudományos tétel bizonyítás lényege, hogy – adott peremfeltételek mellett – tetszőleges számú esetben a folyamatoknak ugyanazon szabályok szerint kell lefolynia, és a tétel alapján megjósolt eredményt kell mutatnia (ez a kísérlet lényege).

A társadalomtudományokban (például a szociológiában, közgazdaságtanban) is vannak ilyen jellegű kísérletek, csak ott általában a peremfeltételek rögzítése nehezebb. A történettudomány még nehezebb helyzetben van: elsősorban nem általános törvényszerűségeket, hanem egyedi, esetleges múltbéli tényeket kell megállapítania; ennek megfelelően a kísérletezés lényege – a tetszőleges számú megismételhetőség – általában hiányzik (most ne a múltbéli eszközök használhatóságának vizsgálatára gondoljunk, mert ott van lehetőség a kísérletezésre). A történettudományok bizonyítási módszere – tárgyából adódóan – szükségképpen jobban hasonlít a bírósági bizonyítás eszközrendszeréhez és elveihez, mint a természettudományos módszerhez, noha a természettudományos bizonyítás elemei fellelhetők benne.

Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az egyes bizonyítékokat egyenként alaposan meg kell vizsgálni, és a vizsgálat eredményeként szinte mozaikkockánként kell összerakni a tényállást. Nem azt kell elsősorban vizsgálni, hogy mire van cáfolhatatlan bizonyíték, hanem az egyes rendelkezésre álló bizonyítékok és az egyéb forrásból meglévő ismeretek viszonyát vizsgálva kell megállapítani, vajon történhetett-e úgy, ahogyan állítjuk. Szükségképpen feltételezésekre épül tehát a történettudomány, de e feltevések megalapozottak, mert lényeges állításait valamilyen bizonyíték erősíti meg őket, és a bizonyítékok esetleges ellentmondása feloldható.

A történettudomány számára a Biblia is bizonyíték, hiszen történeti tényekre vonatkozó adatokat tartalmaz, legfeljebb az adatok megbízhatósága lehet kérdéses. A Biblia tehát igenis fontos forrása a közel-keleti történelemnek, csak megfelelő forráskritikának kell alávetni. Az, hogy egyes eseményeit egykorú, független forrás esetleg nem erősíti meg, még önmagában nem cáfolja a forrás hitelességét, csak annyit jelent, hogy a forrásnak ez az adata (egyelőre) nem ellenőrizhető. A forráskritika természetesen nemcsak külső, független forrásokra támaszkodhat, hiszen sokszor maga a forrás árulkodik hitelességéről: a szöveg következetlensége, önellentmondása, homályossága, a szerző kinyilvánított illetve nyilvánvaló szándéka egyaránt támpontot adhatnak az adatok logikai ellenőrzésére, az ésszerű kétségek megfogalmazására.

Figyelembe kell venni azt is, hogy a nem egykorú forrásokban a történeti tények legalább háromszoros szűrőn keresztül jutnak el az olvasóhoz. A szövegek már eleve a hagyományozó saját álláspontját tükrözik (hogyan élte meg az eseményeket), aztán a hagyomány átadója saját korának ismeretei szerint maga is értelmezi az eseményeket, itt-ott félreértve, kiegészítve vagy értelmezve forrása számára homályos pontjait, végül a hagyomány rögzítője általában értékeli, és ennek megfelelően szerkeszti a forrást. Ennek megfelelően az eredetileg hiteles hagyományt tartalmazó szövegben is lehetnek zavaró anakronizmusok, félreértések, homályos vagy érthetetlen részek. Megjegyzendő: az egykorú források is tartalmazhatnak téves adatokat, akár az elbeszélő élményeinek szubjektivitása, akár tudatos ferdítés eredményeként.

Meg kell jegyeznünk, hogy a korai történeti könyvek, így Mózes öt könyve, Józsue és a Bírák, valamint a Királyok négy könyve (vagyis a Sámuel I-II., és a Királyok I-II.) meglehetősen sok támpontot adnak a logikai forráskritikának, és némiképp eltérő képet festenek attól, mint amit e kétkedő történészek számon kérnek a független forrásokból. Ez már önmagában óvatosságra int, amikor a Biblia szavahihetőségét kérdőjelezik meg az ellenőrizhetőség hiányában.

Ha alaposan átolvassuk például az izraelita honfoglalás történetét, azt a következtetést vonhatjuk le, hogy volt egy első honfoglalási kísérlet, amely Lévi törzsének (Mózesnek) a vezetése mellett zajlott, de kudarcba fulladt olyannyira, hogy a törzsszövetség szétesett és évtizedekig nem is kísérletezett újra (Szám.14,44-45). Józsue könyve győztes, elsöprő erejű hadjáratról emlékezik meg, de a Bírák és a Királyok könyveiből kitűnően ez nem járt a bennszülött lakosság kiirtásával. Inkább arról lehet szó, hogy az izraelita törzsek – adott esetben a helyiek ellenállása dacára – betelepültek Kánaán déli részére, és ott fokozatosan kerültek túlsúlyba. (Ehhez hasonlóan alakult a sumer-akkád babiloni őslakosság és az eredetileg nomád káldeusok viszonya.) Ehhez képest hiába várunk egyiptomi tudósításokat az újonnan keletkező középhatalomról, hiszen egyiptomi szempontból az érdekeiket komolyabban nem veszélyeztető, máskor is előforduló helyi csetepatéról volt csak szó.

Ha az első három király történetét vizsgáljuk, hasonló eredményre jutunk. Saul fellépése idején a törzsek összetartozás-tudata ugyan jelen volt bizonyos mértékben, de a gyakorlatban külön-külön védekeztek a különböző helyi összecsapásokban. A filiszteus városállamok jelentették a legnagyobb helyi erőt, amelyek vaskereskedelmi monopóliummal is rendelkeztek (1Sám.13,19). Saul jelentősége abban állt, hogy egy ammonita betörés sikeres visszaverése (1Sám.11,1-11) után sikerült felállítani egy olyan törzsszövetségi haderőt, amely több csatát nyert a filiszteusokkal szemben, így némiképp enyhítve a filiszteusok fenyegetését.

A filiszteusok azonban változatlanul fenyegetést jelentettek, és még mindig a legerősebb helyi erőnek mutatkoztak, ezért is menekült hozzájuk Dávid Saul elől (1Sám.21,13-16, 1Sám.27.). Dávid filiszteus vazallusként egy erős elitcsapatot szervez, amellyel a délvidéket megvédi az ellenséges betörésektől (1Sám.30.), így lekötelezi Júda törzsét, akik Saul halálát követően királlyá teszik (2Sám.2,4). Dávid jelentősége abban állt, hogy miután Júda királyaként megszerezte a hatalmat a törzsszövetségen belül, új fővárost foglalt magának (2Sám.5,6-12), megtörte a filiszteus városállamok hatalmát, hadjárataival függésbe vonta a környező kisebb törzseket (Edomot, Moábot, Ammont), és sikerrel harcolt az arámok ellen.

Dávid fia, Salamon nem volt ilyen kiváló hadvezért; vereséget szenved az egyiptomiaktól és elveszti Edomot, ahová az egyiptomiak saját emberüket ültetik (1Kir.11,17-25), és valószínűleg Salamont is vazallusá teszik, hiszen az egyiptomi feleség is inkább hűbéri lekötelezés, mint az egyenrangúság elismerése(1Kir.9,16.). Az arámokkal is megromlik a viszony (1Kir.11,23-25), azonban ez – valószínűleg éppen az egyiptomi függés miatt – még nem torkollik háborúba. Salamon nagy érdeme ugyanakkor, hogy okulva a vereségből igyekezett megerősíteni hatalmát, ezért kiépíti a központi közigazgatást (1Kir.4,1-5,5), az országban több helyen komoly erődítési munkálatokat folytat (1Kir.9,15-19), és felépíti a Templomot (1Kir.6). Ez utóbbiak érdekében közmunkát rendel el (1Kir.9,20-23), amely azonban a fiához intézett követelésből (1Kir.12,1) kitűnően mindenkire kiterjedt, még ha elsősorban a nem-izraelitákat sújtotta is. Az egyiptomiakkal fenntartott jó viszony fellendíti a déli irányú kereskedelmet (1Kir.9,26-28), ami gazdasági fellendülést hoz, noha az akkori gazdagság leírása (1Kir.10,14-11,3) nyilvánvalóan eltúlzott.

Láthatjuk, hogy bár e három király különösen fontos szerepet játszott Izrael és Júda királyságainak létrejöttében, a későbbi vallási és politikai rend alapjainak megvetésében, de a Bibliából kitűnően sem tekinthetők egy közel-keleti középhatalom vezetőinek. A Királyok négy könyvének szerzőjét azonban nem is a politikai hatalom érdekli, hanem az, hogy mi a nagy nemzeti katasztrófa – Izrael, majd Júda királysága megsemmisülésének – oka. Az ő számára maga a királyság intézménye is gyanús (1Sám,8.), de elismeri az első három király, különösen Dávid érdemeit; őt tekinti olyan uralkodónak, akinek követése elháríthatta volna a nagy nemzeti katasztrófát. Salamon időszakának viszonylagos békéje és gazdagsága és a halálát követő szakadás ellentéte az ő számára az Istentől elszakadó királyok büntetésének előképe, ennek megfelelően idealizálja Salamon uralkodásának hitehagyását megelőző időszakát. Jellemző például, hogy a Baál-kultuszt támogató Omri és Acháb királyok evilági szempontból jelentős tetteit éppen csak megemlíti (1Kir.16,27, 1Kir.22,39.), míg – különösen Acháb esetében – hitehagyásukról és bűnhődésükről részletesen beszámol.

A történettudomány számára a Biblia – megfelelő kritikával – fontos forrás lehet, hiszen ezek az események segítenek megérteni Dél-Kánaán politikai viszonyait a Kr. e. I. évezred első felében. A környező nagy birodalmak számára ez a terület ütközőzóna és felvonulási terület volt egymás elleni háborúikban, ezért elsősorban ebből a szempontból értékelték az ottani eseményeket. A kis városállamokat felváltó, érdekeiket nem zavaró törzsi államocska (a szóban forgó terület alig nagyobb a Dunántúlnál) létrejötte és harcai nem nagyon érdekelte őket. A környező kis államok számára fontos lehetett az egyre erősödő szomszéd, de nem biztos, hogy ők a vereségeik történetével díszítették palotáikat, főleg a fenyegetés elmúltával, illetve a függetlenség visszanyerése után. Az izraeli közigazgatás meg csak Salamon alatt kezdett kiépülni, vagyis az írásbeliség meglehetősen gyerekcipőben járhatott. Miért is várunk tehát egykorú írott forrásokat, amelyek e királyok neveit tartalmazzák?! (Megjegyzem: számos olyan feldolgozatlan forrás van, amelyek esetleg még tartalmazhatnak meglepetéseket.)

Ne feledjük azonban: a szent író elsősorban nem történelemkönyvet írt, hanem a nemzeti katasztrófa vallási okait akarta bemutatni, ez által rávilágítva Isten Törvényének fontosságára, amely egyedül képes biztosítani Izrael számára a boldogságot. A történelmi események ismertetését ennek rendeli alá: valós, az akkori olvasók által ismert eseményekre hivatkozik, azonban azokat az Úrral kötött szövetség megtartása szempontjából szerkeszti és értékeli. Bármilyen fontos és érdekes történeti forrás tehát a Biblia, számunkra mégis azért fontos, mert Istenről tanít minket.

(Eredetileg közzétéve: 2010. december 3.)

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: