Haragudjunk-e a haragra?

Mottó: „Ha el is fog az indulat benneteket, ne vétkezzetek!
Ne nyugodjék le a nap haragotok felett!” (Ef.4,26.)

Sok olyan része van az életünknek, amelyet – okkal vagy ok nélkül – szégyellünk Isten és az embertársaink előtt. E szégyenünk egyik oka, hogy bensőnkben úgy érezzük: megmérettünk, és könnyűnek találtattunk. Ez az érzés természetes velejárója megtérésre törekvésünknek és bűnbánatunknak, ám nem helyes, ha olyasmi miatt is szégyenkezünk, ami önmagában nem rossz, még ha kellemetlen vagy nehezen kezelhető is. Számos olyan emberi megnyilatkozás is van, amelyek kétarcúsága komoly kétségeket ébreszt atekintetben, hogy szégyenkeznie kell-e a keresztény embernek ezek miatt. Azt hiszem, e megnyilatkozások közül keresve sem találnánk vitatottabbat, mint a harag.

Számos keresztény gondolkodó tartja úgy, hogy a harag nem méltó a keresztény emberhez. A harag a hét főbűn egyike, Jézus is azt tanítja a hegyi beszédben, hogy „Már azt is állítsák a törvényszék elé, aki haragot tart embertársával!”, Szent Pál pedig a haragot számos levelében a bűn gyümölcsei közé sorolja. Ugyanakkor nemcsak az ószövetségi Szentírás szól számos helyen Isten haragjáról (amelyre még mondhatnánk, hogy Isten – a kinyilatkoztatás egy korábbi szintjének megfelelő – emberszerű leírása), hanem az újszövetségi Szentírás is megemlékezik itt-ott Jézus haragjáról. Mit gondoljunk akkor mi, Krisztust követni akaró keresztények a haragról?

Először is különböztessünk meg két dolgot: a haragot mint indulatot és a haragot, mint embertársainkhoz való viszonyulást.

A harag, mint indulat, igen fontos eleme a normális emberi viselkedésnek. A harag a vélt vagy valós támadásra adott agresszív indulati válasz (ezért azok, akik az agresszivitást eleve valami rossznak tartják, joggal utasítják el). A vélt vagy valós támadásra adott másik aktív indulati válasz a félelem; a természetben a félelem a menekülésre, a harag az ellenállásra készíti fel a szervezetet. Emiatt a haragnak rendkívül fontos szerepe van, hiszen ez a bizonyos esetekben (szülő a gyermek érdekében, erős a gyengék védelmében, stb.) erkölcsileg is kötelező jogos védelmet segíti. A harag ezért egyrészt mozgósítja a biológiai erőforrásokat a szükséges fizikai erőkifejtés érdekében (a haragos ember pulzusa, vércukor-szintje növekszik, légzése szaporábbá válik, izmai megfeszülnek, stb.), másrészt háttérbe szorítja a cselekvést korlátozó tényezőket (félelmet, óvatosságot, lustaságot, stb.).

Ez az általános tettrekészség igen fontos annak érdekében, hogy hatékonyan léphessünk fel a támadások ellen, ezért a jogos harag erkölcsileg semmiképpen sem ítélhető el. A harag ideiglenesen pótolhat olyan fontos erényeket, mint a bátorság vagy a segítőkészség. Ugyanakkor kétségtelen, hogy a harag az értelem szerepét csökkenti a cselekvésben (tudatbeszűkülést okoz), ezért fennáll a veszélye, hogy indokolatlan, szükségtelen vagy aránytalan fellépésre indít. Ezt a veszélyt azonban az önuralom erénye csökkentheti: az igazi haragot ugyan nem tudja kiiktatni, de képes azt keretek közé szorítani és irányítani. A harag ugyanis olyan erejű indulat, hogy annak egyszerű elfojtása ugyanolyan káros, mintha teljességgel szabadjára engednénk. A szervezet készenléti állapota nem „fújható le” egyik pillanatról a másikra, mert ez olyan hatással jár, mintha egyszerre lépünk a gázra és a fékre. Ha elönt minket a harag, akkor valamit tenni kell: nem maradhatunk tétlenek – testi és lelki egészségünk veszélyeztetése nélkül.

Ez a cselekvés lehet a menekülés is, ám ekkor fennáll a veszélye, hogy a fékezhetetlen harag átcsap ellentétébe, az ellenőrizhetetlen félelembe, ami ugyanolyan káros, mint a szabadjára engedett harag. A másik megoldás, ha valami teszünk. Ez lehet egyszerűen valamilyen komoly fizikai megterheléssel járó tevékenység, (sokan haragjukat gyors gyaloglással, fel-alájárkálással, erős gesztikulációval vagy éppen kiabálással vezetik le), de lehet, hogy adott helyzetben az egyetlen értelmes és lehetséges cselekvés mindenképpen „agresszív”. Ez nem baj, főleg ha arra gondolunk, hogy e szó eredeti jelentése: „odalépő”. Valójában maga Jézus sem azt kívánja ugyanis tőlünk, hogy ha támadás ér, ne legyünk „agresszívek”. Ő maga is, amikor a főpap előtt pofon ütötték, határozottan kérdőre vonta támadóját (Jn.18,23).

Ez csak látszólag ellentétes a hegyi beszédben hirdetett tanításával („Aki megüti a jobb arcodat, annak tartsd oda a másikat is!” Mt.5,39.). A másik orca odatartása ugyanis – akármennyire különösnek hat is ez – „agresszív” magatartás; nem menekülök el, hanem – átvéve a helyzet irányítását – magam kínálom fel az arcomat. Jézus tehát nem azt hirdeti, hogy haragunkat fojtsuk magunkba, hanem azt, hogy ne engedjük szabadjára. A harag indulatán ugyanis lehet és kell is uralkodnunk, mert az erők mozgósítása a szerepe, és ezek az erők valóban nagy pusztításra képesek. Ugyanakkor az, hogy uralkodnunk kell a haragunkon, nem jelenti azt, hogy adott esetben ne hagyhatnánk annak erejét érvényesülni; maga Jézus is tanújelét adta haragja elsöprő erejének, amikor a kereskedőket kiűzte a Templomból (Mt.21,12-13., Mk.11,15-17., Lk.19,45-46., Jn.2,14-16.).

Ezt a jelenetet – amely olyan fontos, hogy mind a négy evangéliumba szerepel – sokszor félreértjük. Sokan úgy tekintenek Jézusra, mint aki érzelmek nélkül, mindig kiszámítottan, kizárólag az előre elrendelt isteni terv szerint cselekedett, holott Jézus –megtestesült Igeként – hús-vér ember is volt. Ebben az esetben sem egy pusztán prófétai tettről van szó, amellyel Jézus a vallás elüzletiesedése ellen tiltakozott, hanem Jézus jogos haragjának megnyilvánulásáról. Ahhoz, hogy jobban megértsük, mi is háborította fel annyira Jézust, fel kell idéznünk az esemény körülményeit. Jézus megérkezik a Templomba, és szembesül azzal, hogy a külső udvart illetve annak egy részét ellepték a kereskedők és a pénzváltók. A jeruzsálemi Templom különböző elkerített térségekből állt, és a Templomba látogatók – halálbüntetés terhe mellett – legfeljebb a nekik fenntartott helyre mehettek be. Legbelül volt a szentély, amelyet körbevett a papok udvara (itt állt az áldozati oltár); e körül volt Izrael udvara, amely elkülönült az (izraelita) asszonyok udvarától; legkívül a népek udvara volt található, amelyet oszlopcsarnokok és a templomkerület fala vettek körül. A kereskedők a népek udvarában tartózkodtak, ami nyilvánvalóan nem zavarta a bent imádkozó és áldozatokat bemutató papokat és izraelitákat, az idegen zarándokokat viszont annál inkább.

Jézust tehát valójában az háborítja fel, hogy a kereskedők és pénzváltók tevékenysége megzavarja az idegen zarándokokat imájukban, ezért is idézi Izajás próféta jövendölését (Iz.56,7.), amikor megindokolja, miért kergeti ki a kereskedőket és pénzváltókat („Nemde meg van írva: Az én házamat az imádság házának fogják hívni minden nép számára?! Ti meg rablók barlangjává tettétek!” Mk.11,17.) Jézus az idegen zarándokok miatt érzett haragjában kétségkívül – tőle szokatlanul – „agresszív” módon lép fel, ám haragja nem indokolatlan, fellépése nem szükségtelen és nem is aránytalan. Az is Jézus felindultságára utal, ahogyan megfelel az őt felelősségre vonóknak („Bontsátok le ezt a templomot, és én három nap alatt felépítem!” Jn.2,19.), de arra is rávilágít, hogy Jézus uralkodik haragján, szükségtelenül nem lép fel. Ez is azt mutatja, hogy a jogos harag, ha azon megfelelően uralkodunk, igenis összefér a felebaráti szeretettel.

Fel kell azonban hívnunk a figyelmet arra, hogy a harag, mint készültségi állapot, erőteljesen igénybe veszi a szervezetünket, testi erőnket és – különösen, ha uralkodunk a haragon – a lelki erőinket is, ezért nem jó, ha túl gyakran haragszunk. Az, hogy kit milyen gyakran önt el a harag, lelki alkat kérdése is, de mindenképpen függ attól, hogy milyen módon viszonyulunk a sérelmekhez. Ha valaki úgy érzi, hogy illik felháborodnia ezeken, ez előbb-utóbb második természetévé válhat. Ez azért nem jó, mert egyfelől túlságosan igénybe veszi szervezetünket, másrészt a harag erejét vesztve önpusztító, cselekvésre ösztönözni már nem képes bosszankodássá korcsosulhat. A jogos harag tehát fontos, de kivételes szerepet játszik az emberi viselkedésben, ezért meg kell őrizni erejét és kivételességét.

Egészen más a harag, mint az embertárssal szembeni viselkedés. Ennek lényege, hogy valakivel szemben állandósítjuk az indulati haragból eredő harci készültséget. Az, akivel szemben haragosan viselkedünk, gondolkodásmódunkban támadóként, vagyis ellenségként jelenik meg, akivel szemben fel kell lépnünk. Ez a magatartás annál károsabb, minél kevesebb alapja van ennek a feltevésünknek: az ok nélkül haragvó ember feszültsége nem oldható fel, mert nem létező veszélyekre válaszol. Az ilyen harag mindig szükségtelen és aránytalan fellépésre sarkall, gyümölcse és forrása pedig az embertárssal szembeni gyűlölet. Különösen veszélyes vonása, hogy ha a feltételezett ellenség esetleg védekezik, ez megerősíti azt a feltevést, hogy indokolt és szükséges ez a készültség, így a szembenállás egyre mélyül és súlyosbodik, adott esetben szó szerint mindhalálig.

Ezt a fajta haragot lehetőleg kerülnünk kell, mert tönkreteszi az emberi életet: az állandó készenléti állapot kimeríti az embert, gyanakvóvá és bizalmatlanná tesz, a tudatbeszűkülés állandósul, a gondolkodás rögzül. Ennek ellenszere a nagylelkű megbocsátás. Valójában igen ritka, hogy valaki valóban állandó, közvetlen fenyegetést jelentsen, illetve állandó fenyegetettségben éljen, ezért a készültség időbeli korlátlansága általában indokolatlan. Ezen túlmenően, az állandó készültség nem is tartható fenn korlátlan ideig és nem is biztosít tökéletes védelmet, míg a konkrét támadásra adott gyors válasz legalább ilyen hatékony védelmet nyújt, ezért az állandó készültség ésszerűtlen és szükségtelen is. A tudat beszűkülése és a gondolkodás rögzülése miatt az alany rosszul méri fel (eltúlozza) a veszély nagyságát, ami aránytalanná teszi a fellépést. Az aránytalan fellépés pedig beindítja az erőszak-spirált, amelynek a végén az ellenségeskedők egyikének-másikának (vagy mindegyikének) kiirtása áll.

Ne szégyelljük tehát, ha jogos harag önt el minket, hanem uralkodva indulatainkon cselekedjünk úgy, hogy utóbb ne szégyenkezzünk, és bocsássunk meg szívből egymásnak, ha vétettünk egymás ellen!

(Eredetileg közzétéve: 2009. március 13.)

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: