Határátlépés

Mottó:Aki rendel, az fizet.

Múlt vasárnap, az esti hetes misén Ipoly atya az Úr Jézus megkeresztelkedéséről tanítva a Jordán folyót a Tiszához hasonlította. Ezen egy kicsit meghökkentem, sőt kissé meg is sértődtem, mert én kézenfekvőbbnek tartottam volna a Dunát, amely itt folyik az egyházközségünk határában. Ez azonban jó volt, mert így legalább elgondolkodtam azon, ami eddig nem jutott eszembe: van-e annak valamiféle jelentősége, hogy Keresztelő János a Jordán vizében keresztelt?

Nos, mindent átgondolva, azt hiszem, hogy ez nem puszta véletlen: Fellapozva a Szentírást, mindenütt az szerepel, hogy Keresztelő János a Jordánban keresztelt (a János evangéliumban említett Ainon és Szalim is a Jordán közelében van). A Jordán folyó azonban nem egyszerűen Izrael máig leghosszabb és legbővizűbb folyója volt, hanem egyszersmind határfolyó is: noha izraelita törzsek már a honfoglalás kora óta laktak a Jordánon túl is, de az Ígéret földje eredetileg a Jordán és a Földközi tenger közé eső terület, Dél-Kánaán földje volt. Erre utal Mózes és Isten párbeszéde is, amelyben Mózes így könyörgött az Úrhoz: “Hadd keljek át, és hadd lássam meg azt a szép földet a Jordánon túl, azt a szép hegyvidéket és Libanont!” (MTörv.3,25.) De az Úr neheztelt Mózesre, ezért azt válaszolta neki: “Elég legyen! Erről ne beszélj nekem többet! Menj föl a Piszga csúcsára és tekints nyugatra és északra, délre és keletre, hogy lásd a saját szemeddel. De a Jordánon nem kelsz át!” (MTörv.3,26-27.). A Jordán tehát az izraeliták szemében az ígéret földjének határa volt, amelyen túl a pogány világ kezdődött.

De vajon mi értelme volt alámerítkezni a határfolyóban, a bűnbánat jeleként? Azt hiszem, erre a kérdésre a választ a Törvényben kell keresnünk, egészen pontosan a Második Törvénykönyvben, amelynek fejlettebb erkölcsi felfogást tükröző szövege már az asszír megszállással egy időben nyerte el végső formáját. Ez a könyv nagyrészt Mózesnek tulajdonított, nagyívű beszédekből áll, amelyek közül a legjelentősebb a szövetség maradéktalan megtartására szólít fel, és előadja azokat a biztató és fenyegető ígéreteket, amelyeket Isten a törvény megtartása, illetve megszegése esetére tett. Mózes így foglalja össze beszéde lényegét: “Nézd, ma szemed elé tártam az életet és az üdvösséget, a halált és a kárhozatot. Ha engedelmeskedsz az Úr, a te Istened parancsainak, amelyeket ma adok neked, s szereted az Urat, a te Istenedet, az ő útjain jársz, megtartod parancsait, törvényeit és rendelkezéseit, életben maradsz és megsokasodsz, s az Úr, a te Istened megáld azon a földön, ahova indulsz, hogy birtokodba vedd. Ha azonban elfordul szíved, s nem engedelmeskedsz, ha elcsábulsz más isteneket imádni s nekik szolgálni, akkor ma tudtotokra adom: Menthetetlenül elpusztultok, s azon a földön, amelyre a Jordánon átkelve elérkezel, hogy birtokba vedd, nem fogtok sokáig élni. Ma tanúul hívom ellenetek az eget és a földet: életet és halált, áldást és átkot tártam a szemetek elé. Így hát válaszd az életet, hogy te is, utódaid is életben maradjatok, szeresd az Urat, a te Istenedet, hallgass a szavára és ragaszkodj hozzá. Mert ez jelenti számodra az életet s napjaidnak hosszúra nyúlását azon a földön, amelyre az Úr, a te Istened megesküdött atyáidnak, Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak, hogy nekik adja.“(MTörv.30,15-20).

A szövetség megszegésének büntetése tehát a halál és a száműzetés; amikor tehát János alámeríti a megtérni vágyókat a Jordán vizében, szimbolikusan kiszabja rájuk a Törvény szerinti büntetést. Fontos mozzanat azonban, hogy az alámerítkezés önkéntesen történik. Valójában azt hiszem, ez a döntő mozzanat, amiért Jézus kötelességének érzi, hogy részt vegyen ebben a rituáléban: János keresztsége nem törli el a bűnt, de tudatosan szembesít annak következményeivel. A megtérés egy nagyon fontos elemére világít ez rá: a bűneinkért való felelősségvállalásra, bűneink káros következményeivel való tudatos szembenézésre.

Ezt azért fontos kiemelnünk, mert a bűnös cselekedetnek mindig vannak káros következményei; ezek egy része másokra, másik része magunkra nézve kellemetlen. A ránk nézve kellemetlen következményektől általában igyekszünk is szabadulni, és ennyiben bánjuk meggondolatlan bűneinket, de ez még nem megtérés, csak menekülés. Az igazi megtérés jele éppen az, hogy a mások számára káros következményeket is bánjuk, és igyekszünk azokat helyrehozni, akár saját hátrányunkra is. Egyszerű példával élve: ha egy gyerek betör egy ablakot, először is igyekszik elfutni, hogy ne kapják rajta, és így elkerülje a büntetést. Ez még önmagában természetes, talán még erkölcsileg sem róható fel. Ha mégis elkapják, és letagadja vagy mást vádol azzal, amit tett, még mindig csak a büntetéstől menekül; nem az általa elkövetett rosszat bánja, hanem azt, ami ebből rá nézve hárul. Ha azonban elszalad az apjáért, aki üveges, hogy javítsa meg az ablakot (noha tudja, hogy a betört ablakért esetleg kikap), ez már azt mutatja, hogy valóban azt a rosszat bánja, amit tett, és nem annak rá háruló hátrányos következményeit.

A megtérés fontos eleme tehát a szembefordulás a bűnnel és annak ránk nézve hátrányos következményeivel annak érdekében, hogy a másokat ért károkat enyhítsük vagy megszüntessük. Ennek hiányában a jogos büntetés előli menekülés lesz az életünk, egészen a halálig. Lényegében pontosan azt fogjuk tenni, mint amit Dávid király megtérése előtt: mikor kiderült, hogy alkalmi szeretője a házasságtörés következményeként teherbe esett, először megpróbálta azzal eltussolni az ügyet, hogy a férjet hazarendelte, remélve, hogy együtt hál asszonyával, és akkor neki lehet tulajdonítani a gyereket. Mikor ez annak ellenére nem történt meg, hogy még jól be is rúgatta a derék hettita zsoldost, akkor visszaküldte a sereghez, és eltétette láb alól, majd sebtiben elvette az asszonyt, hogy a gyermek törvényes házasságból származónak tűnjön (azok számára, akik nem tudnak számolni). Ez volt az a pont, amikor Isten megálljt parancsolt ennek a végromlásnak induló, hajdan szépreményű embernek azáltal, hogy akarata ellenére szembesítette bűnével, és kilátásba helyezte számára annak következményét, az Isten által kiszabott büntetést.

Amikor viszont őszinte bűnbánatot tartott és megtért, bár nem kérte, de elfogadta Isten kezéből a neki járó jogos büntetést. Miután sikertelenül vezekelt bűnös úton fogant fia életéért, elfogadta Isten döntését, sőt gondja volt arra is, hogy a gyermek gyászoló anyját is megvigasztalja (korábban nem sokat törődött Betsabéval, csak a saját bőrét mentette). Amikor saját fia, Absalom fellázad ellene, és menekülnie kell a városból, amelyet ő tett fővárossá, az úton Saul rokona megátkozza. Joáb, a fővezér helyben végezni akar ezzel az emberrel, de Dávid leinti: “Ha az Úr meghagyta neki: Átkozd meg Dávidot, akkor ki kérheti számon: miért teszel ilyet? […] Ha a saját fiam, aki ágyékomból származik, az életemre tör, mennyivel inkább Benjaminnak ez a fia itt. Hagyjátok, hadd átkozzon! Mert az Úr hagyta meg neki. Talán majd megszán az Úr nyomorúságomban és jót ad a helyett az átok helyett, amely ma ér.” Ez a Dávid nem utasítja vissza, hogy vérengző gyilkosnak kiáltsa ki egy jöttment, mert Isten jogos büntetését látja benne; válaszából azonban az is kitűnik, hogy bízik Isten irgalmában.

Isten ugyanis nem arra hívott minket, hogy örökös menekülésben, bűneinkbe egyre jobban belegabalyodva éljük az életünket, hanem példát adott arra, hogy bűneink jogos büntetését, a szenvedést és a halált bátran vállaljuk. Jézus nem követett el bűnt, ezért neki nem is járt büntetés; Ő azért jött, hogy a bűn által halálra sebzett világot meggyógyítsa, ezért magára vállalta a szenvedést és a halált, ezzel példát adva nekünk is.

János keresztségének szimbolikus értelme volt: a Jordánban való alámerítkezés által idegenbe távozni az Ígéret Földjéről és meghalni ott a bűnök büntetéseként, ugyanakkor a vízből kiemelkedvén megtisztulva és újjászületve méltón visszatérni arra a földre, amelyet az Úr ígért. Jézus ezt a szimbólumot nemcsak vállalja, de még ki is egészíti: ő ugyanis a vízből kiemelkedve nem tér rögtön vissza az Ígéret Földjére, hanem negyven napra elvonul a pusztába, az idegen földre, ahol böjtöl és imádkozik. Nem lehet ebben a prófétai cselekedetben nem felismerni Izrael negyvenéves vándorlására utalást: a nép Isten elleni lázadása miatt negyven évig nem mehetett be abba a földre, amelyet az Úr ígért neki, amíg a bűnösök halála folytán újjá nem született. Jézus részt akart venni a nép vezeklésében, a száműzetésben, amelyből neki kell visszavezetnie a megtisztult népet az Ígéret földjére.

A bűnökért való felelősségvállalás azért is fontos, mert a bűn következményeivel való szembesülés elmélyíti az Isten igazságosságába és irgalmába vetett hitünket. Ha a bűnt csak azért bánnánk, mert Isten parancsainak megszegését jelentik, még azt hihetnénk, hogy Isten önkényesen rak ránk kisebb-nagyobb terheket, csak azért, hogy próbára tegyen és fegyelemre szoktasson. Ha azonban a bűneink következményeivel szembesítjük magunkat, átérezzük tetteink súlyát, és megértjük, hogy Isten szeretetből adta nekünk törvényeit, hogy boldogan éljünk; ezeket a megkötések elsősorban nem engedelmességünket akarják próbára tenni, hanem az embert védik. Isten nem szorul rá a mi hódolatunkra; ha a Földet pokollá tesszük, az a mi életünket teszi tönkre; ez Istent csak azért nem hagyja hidegen, mert szeret minket; ha megtartjuk Isten parancsait, azzal csak magunknak és embertársainknak használunk. A megtérés lehetősége Isten nagy ajándéka arra az esetre, ha mégis bűnt követünk el: Isten nemcsak arra ad lehetőséget, hogy az általunk elkövetett bűn rosszaságát felismerjük, hanem arra is, hogy annak káros következményeinek lehetséges mértékű elhárításában részt vegyünk.

Isten nem tünteti el a bűn valamennyi káros következményét, de segít abban, hogy mi tegyünk valamit a bűn jóvátétele érdekében. Istent ebben is a szeretet vezérli, mert abbéli igyekezetünk, hogy a megbánt bűn következményeit elhárítsuk, jóvátegyük vagy legalábbis türelemmel elviseljük, minket gazdagít. Ha például egy lány házasságon kívül teherbe esik (és ebben az esetben a magzat valóban teher!), de Isten akaratában megnyugodva mégis vállalja a gyermeket és a házasságon kívüli gyermekkel kapcsolatos valamennyi hátrányt, Isten megjutalmazza őt gyermekében, és a bölcs ember tiszteletét is kivívja ezzel; adott esetben éppen e magatartása miatt juthat a boldog házasság révébe egy derék ember oldalán. Persze, mindig akadnak ostoba emberek, akik a bűnt elnézik, de színleg nagyokat botránkoznak a bűn következményeire mutogatva, és mindig maradhatnak olyan sérülések lelkünkben, testünkben és kapcsolatainkban, amelyek itt, e földön nem nyernek orvoslást. Ezek alól a megtért ember sem mentesül; Jézus azonban arra hív, hogy ezt a terhet keresztként hordozzuk.(Mt.16,4) A Kereszt a gyalázat jele volt az ókorban; Jézus megváltó halála folytán azonban már ezt a gyalázatot nem egyedül viseljük, és Jézus feltámadása nekünk is reményt ad arra, hogy ha keresztünket elhordozzuk, akkor annak gyalázata egykor majd dicsőséggé válik.

Fontos azonban kiemelnünk valamit: a bűnös cselekedetekért való felelősségvállalás nem azonos a bűnök bevallásával; a következmények vállalása ugyanis nem öncél, nem arra való, hogy saját lelkiismeretünket megnyugtassuk. A hangsúly a másokra nézve káros következmények elhárításában van; ehhez pedig nem biztos, hogy névjegyünket is mellékelnünk kell. Természetesen nem arról van szó, hogy mindenáron titkoljuk, hogy mi vagyunk a baj okozói: ha a káros következmények másképpen nem háríthatók el, bizony ki kell állnunk, és vállalnunk kell akár a büntetést és az ezzel járó megszégyenülést is. Sok esetben azonban ez a megszégyenülés nem csak minket érint, hanem embertársainkat, a bűntársat, de a sértettet is. Sőt, az is előfordul, hogy rá nézve súlyosabb következményekkel jár, mint ránk.

Gyökössy Endre említ egyik könyvében erre egy jó példát: egy terméketlen házasságban élő nő egy futó kaland során teherbe esett. A férje nem tudott a házasságtörésről, és boldogan fogadta a csepp jövevényt. Az asszonyt azonban furdalta a lelkiismeret, és a lelkészéhez fordult, hogy segítsen mindent bevallani a férjének. A lelkész meg is hívta a férjet magához, de a beszélgetés során rájött, hogy a férfi rajong a gyermekért, férfiúi büszkeséggel beszélt arról, hogy hosszú meddőség után milyen szép és okos gyerekkel áldotta meg őket az Isten. A lelkész ezért nem mondott semmit, és az asszonyt is azzal bocsátotta útnak, hogy hallgasson. Miért? Mert a bűn bevallása ugyan talán megnyugtatta volna az asszony lelkiismeretét, de a porba taszította volna a férj önbecsülését, megrontotta volna a gyerekkel való kapcsolatát, és feldúlta volna a család életét. (Ennek a magatartásnak gyönyörű irodalmi ellenpéldája Ibsen vadkacsa című műve, ahol az izgága “igazságkereső” sikeresen szembesíti a családtagokat titkolt és megbánt bűneikkel, ami végül tragédiához, az ezekben teljesen ártatlan kislány halálához vezet.) Egy ilyen titok hordozása tehát az adott esetben nem alattomos önvédelem, hanem a férj felé irányuló tapintat megnyilvánulása; a titok napvilágra kerülésétől való félelem miatt pedig valójában kereszthordozás.

Vannak tehát bűnök, amelyek nem a bátor kiállással, hanem csendes szolgálattal tehetők csak jóvá. Az Egyház ezért is vezette be a négyszemközti gyónás intézményét, és írja elő azt, hogy a bűntársak nevét a szentgyónásban is el kell hallgatnunk. Isten mindent tud; ha Neki valljuk be bűneinket, azzal nem ártunk senkinek. Ezzel azonban még nem tettünk meg mindent: a bűn következményeinek orvoslásából is ki kell vennünk a részünket (tulajdonképpen erre szolgál az elégtétel is). Ha valakinek kárt okoztunk, meg kell térítenünk. Ha valakit becsületében, önérzetében bántottunk meg, akkor ezt helyre kell állítanunk (ebben az esetben – ha tud arról, amit tettünk – a nyílt bocsánatkérés általában célravezető). Van, hogy a bűn megvallása a sértett előtt nem kerülhető el annak jóvátételéhez, máskor szükségtelen, vagy éppen káros. De még ez utóbbi esetben is van lehetőség a jóvátételre, hiszen szeretetünk, megbecsülésünk kifejezése révén ebben az esetben is orvosolhatjuk azt a sérelmet, amelyről a sértett akár nem is tud. Ez azért is fontos, mert ha valóban törekszünk az általunk okozott sérelmet jóvátenni, ezzel a bűn egyéb káros következményeit is – különösen az emberi kapcsolatok megromlását – orvosolni tudjuk.

Térjünk tehát meg bűneinkből, vállaljunk felelősséget tetteinkért, és tegyük jóvá az általunk okozott sérelmeket!

(Eredetileg közzétéve: 2011. január 16.)

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: