Határozott válaszok

Mottó:Aquila non capit muscas.

Úgy esett, hogy az elmúlt hét folyamán igen sok munkám akadt, köszönhetően a honi kapkodó ügyintézési divatnak, ezért nem maradt túl sok szabadidőm gondolataimat papírra vetni. Gondolkodni azonban ilyenkor is van idő, hiszen az ember minden nap annyit utazik (egyedül), hogy bőségesen jut minderre idő. Ez az oka tehát, hogy írásban csak most foglalkozom a szlovák-magyar pengeváltások kérdésével, nem az érdektelenség vagy közömbösség. A történteket mindenki ismeri: a magyar köztársasági elnök júniusban bejelentett, nem hivatalos látogatását az utolsó pillanatban provokációnak minősítették és lemondták. Ezt követően, valamikor a múlt héten elrepült egy Molotov-koktél, majd a szlovák nagykövet gépkocsiját ismeretlenek leszorították az útról. Az Európai Unió illetékese pedig úgy nyilatkozott, hogy ez a kérdés a két ország ügye, intézzék el egymás között.

Azt hiszem, a legfontosabb a történtek kapcsán azt tudatosítani, hogy Magyarországot szándékosan provokálják. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a kérdést botrány nélkül is el lehetett volna intézni, még júniusban. A magyar nemzeti ünnep ugyanis augusztus 20-ára esik, tehát a szoboravatást igazították a magyar köztársasági elnök látogatásához, és nem fordítva (augusztus 21-e Szlovákiában munkanap volt). Ha tehát a szlovák fél egy augusztus 21-ére időzített látogatást – nemzeti érzékenységből, tekintettel az 1968-as kádári bevonulásra – sérelmesnek érzett, akkor azt már júniusban jelezhette volna, és az ünnepség biztosan elhalasztható lett volna egy vagy két nappal (annál is inkább, mert így az hétvégére esett volna, tehát többen tudtak volna részt venni). Egyébként a szlovák érvelés azért is sántít, mert már máskor is járt ezen a napon magyar köztársasági elnök Szlovákiában, és semmi botrány nem volt, ráadásul az évforduló sem kerek (a sajnálatos esemény 41 éve történt), így ez a nap ez által sem kaphatott különös hangsúlyt.

A valóságban tehát nem másról van szó, minthogy a szlovák miniszterelnök tudatosan provokálta Magyarországot. Ennek oka és célja is elég világos: Szlovákiában koalíciós válság alakult ki: a miniszterelnök ki akarja szorítani a keményvonalas soviniszta partnerét a hatalomból, de szavazóik támogatásának elvesztése nélkül, ezért jól oda akart pörkölni a magyaroknak, hogy a várható magyar válaszra mutogatva egységes nemzeti fellépést sürgethessen – természetesen saját vezérlete alatt. Az idegesség érthető, hiszen a világgazdasági válság Szlovákiát is megtépázta, a 12%-os gazdasági növekedés több, mint a felével esett, jövőre pedig ott is választások lesznek …

Ebben a helyzetben a magyar félnek nem szabad elfelejtenie azt, hogy a Magyar Köztársaság nem egy fiatal államalakulat, hanem egy ezeréves múlttal rendelkező ország, a Magyar Királyság jogutóda. Ez pedig azt jelenti, hogy az ebből fakadó méltóságát és tekintélyét meg kell őriznie; diplomáciája nem süllyedhet le sem a kocsmai civakodás szintjére, sem a szégyenlős sóhajtozásra. Ezzel kapcsolatban eszembe jut egy csattanós Horthy-anekdota. Eszerint valamikor a’30-as évek végén, amikor Hitler fogadta Horthyt, a szokásos megfélemlítő taktikát alkalmazta: egy hatalmas terembe vezettette be, ott hosszasan várakoztatta, majd elkezdett ordítozni. Horthy azonban nem ijedt meg, felállt, kihúzta magát, és azt mondta: „Kancellár úr, Ön egy viszonylag fiatal állam, Németország vezetője. [Németország – az egyesítés révén – 1870-ben jött létre.] Én azonban itt az ezeréves Magyar Királyságot képviselem, és ezt a hangot kikérem magamnak!” Azzal sarkon fordult, és kiment. (Hitler persze tajtékozott a dühtől, de nem tehetett semmit, hiszen valójában nem érte semmi sérelem).

A kardcsörgető fenyegetőzéssel ma sem mennénk sokra, hiszen egyfelől a szlovák fél éppen ezt akarja elérni, másrészt fenyegetéseinket nem is tudjuk beváltani. Nem csak arról van szó, hogy Magyarországon a sorkatonaság eltörlése óta rohamosan fogy a kiképzett, hadra fogható személyek, a lehetséges magyar hadsereg létszáma. Sokkal inkább arról, amit tréfásan úgy szoktak megfogalmazni, hogy „Magyarország az egyetlen olyan ország, amely minden oldalról önmagával határos”. Jan Slota számára Budapest csak a gyűlölt ellenség fővárosa, nekünk Nyitra az Augsburgban kivégzett Lél vezér birtokközpontja, Pozsony a kora újkori koronázások városa, Nagyszombat a Pázmány Péter által alapított egyetem első székhelye. De nemcsak a kulturális örökség védelméről van itt szó (az amerikaiak állítólag erre a célra már felfedezték a neutronbombát), de az ott élő emberek életéről is. Nem pusztán az ott élő magyarokról, hanem minden szlovák állampolgáréról, hiszen az 1848-as reformok a nemességet fajra, nemre és vallásra tekintet nélkül valamennyi országlakosra kiterjesztették, így mindannyian a Szent Korona tagjai, és ezen nem változtathatnak a ránk kényszerített, a nemzetközi jog alapvető elvei szerint érvénytelen békeszerződések sem. Ha tehát a magyar állam akár önmaga, akár a magyar nemzet nevében háborút indítana, saját népét és saját kulturális örökségét pusztítaná, felidézve a Himnusz legtragikusabb két sorát „Hányszor támadt tenfiad, szép hazám, kebledre/ S lettél magzatod miatt magzatod hamvvedre”.

Egyébként sincs semmi szükség erőszakos fellépésre, legyen ez háború, hadgyakorlat, közlekedési szabályszegés, Molotov-koktél vagy szidalmazás. Ami ebben a helyzetben szükséges, az a határozott, megfontolt fellépés: ezzel ugyanis a provokátorok nem tudnak mit kezdeni. Ha Moltov-koktél röpülnek, ha a nagykövetet megtámadják, ha magyarok szlovákokat vernek meg vagy szidalmaznak, akkor a szlovák nacionalisták ujjal mutogathatnak ránk: „Lám, ilyenek a magyarok! Ölik a cigányokat, gyűlölik a szlovákokat, románokat, szerbeket! Erőszakos, összeférhetetlen népség!”. A külső szemlélőben meg az marad meg, hogy van itt Közép-Európában két kis nacionalista ország, amely állandóan veszekszik. Ha azonban a magyar diplomácia udvarias, de határozott hangon tárgyal a szlovák féllel, a magyarok lakosság pedig törvényes, békés demonstrációkkal tiltakozik a szlovák provokációk ellen, akkor a külső szemlélő is jobban látja a különbséget és fogékonyabb a magyar panaszokra.

Természetesen a diplomácia teljes eszköztárát használni kell, és nem csak a köztársasági elnök kitiltása kapcsán, hiszen ennél jóval nagyobb provokáció is történt az elmúlt időben. A szlovák nyelvtörvény ugyanis provokáció a magyar állam ellen, amely Alkotmányában vállalt felelősséggel viseltetik a határon túli magyarok iránt. Ez a provokáció egyébként sokkal könnyebben kezelhető, hiszen az eset jelentősége – a tömeges jogsértésre tekintettel – jóval nagyobb, és itt a szlovák nacionalisták alaposan túllőttek a célon. Lehetőség nyílik e körben számos keményebb intézkedés megtételére is: a magyar nagykövet hazarendelésére, a magas szintű találkozók lemondására, a szakértői egyeztetések szüneteltetésére, a szlovák nagykövet bekéretésére, tiltakozó jegyzékek elküldésére (ezzel még nem késtünk le, hiszen a törvény csak holnap lép hatályba). Ez azonban önmagában kevés, ha a magyarság békés, mértéktartó megmozdulások révén nem áll ki e téren a magyar állam mellett, és ha Magyarország nem nyeri el szövetségesei és főleg a nyugati közvélemény rokonszenvét.

A rokonszenv felkeltésének legfőbb eszköze a tájékoztatás: sokszor, sokhelyütt és határozottan meg kell mondanunk, mi bajunk is van a szlovák fél viselkedésével. Ennek kapcsán fel kell hívni a figyelmet arra, hogy Szlovákiát jelenleg olyan koalíció irányítja, amely egyszerre vállal folytonosságot a felvidéki zsidóságot kiirtó, fasiszta Tiso-rendszerrel és – a benesi dekrétumok megerősítése révén – azzal a csehszlovák kommunista rendszerrel, amely a zsidók kiirtását egyedül ellenző, a magyar kisebbséget képviselő gróf Eszterházy Jánost háborús bűnösként elítélte, és németek és magyarok százezreit deportálta, fosztotta meg vagyonától, illetve kényszerítette embertelen körülmények közé, tízezrek halálát okozva. Tájékoztatni kell arról is, hogy a nyelvtörvénnyel a magyar félnek az a baja, hogy nemhogy nem teszi kötelezővé a kisebbségi nyelvhasználatot a kisebbségek által 20%-nál kisebb arányban lakott településeken a kisebbségi személyek hivatalos ügyeinek intézésénél (aminek még önmagában ésszerű is lehetne), hanem egyenesen megtiltja, sőt kifejezetten bünteti azt, indokolatlanul és aránytalanul, akár 5.000,-Euros pénzbírsággal is.

Mi magunk, egyszerű állampolgárként is tehetünk azért, hogy a helyzet javuljon: részt vehetünk a szlovák fél viselkedése ellen tiltakozó megmozdulásokon, sőt levelet is írhatunk a szlovák nagykövetnek. Őrizzük azonban meg méltóságunkat és józan eszünket: kerüljük a durva, fenyegetőző, trágár megnyilvánulásokat, mert ezzel a szlovák felet megijeszteni nem tudjuk, ugyanakkor visszatetszést kelt, és hivatkozási alapot teremt velünk szemben. (Megteszi az is, hogy „Exellenciás Nagykövet Úr! Alulírott mélységes megdöbbenéssel és aggodalommal értesültem a szlovák kormányzatnak a békés magyar-szlovák kapcsolatokat megzavaró intézkedéseiről, amellyel a magyar köztársasági elnök komáromi látogatását megakadályozta, illetve a kisebbségi magyar nyelvhasználatot a hivatalos ügyintézésben megakadályozni és büntetni törekszik. A magyar és a szlovák nép az évszázadok során – a náci és a kommunista diktatúrák időszakától eltekintve -mindig is jó viszonyban, barátságban élt, s e jó kapcsolat mindkét fél közös érdeke. Kérem a tisztelt Nagykövet Urat, szíveskedjék tájékoztatni a szlovák kormányzatot arról, hogy intézkedései milyen mértékű visszatetszést és aggodalmat keltettek a magyar lakosság körében, és szíveskedjék a szlovák kormányzatnál az intézkedések felülvizsgálata érdekében közbenjárni. A tartósan jó magyar-szlovák jó viszony reményében maradok tisztelettel:”). Látszólag néhány tüntetés vagy levél nem jelent semmit, de az, ha a tömegével érkeznek olyan levelek, amelyekbe nem lehet belekötni, és az emberek tömegesen vesznek részt olyan megmozdulásokon, ahol szintén nincs mibe belekötni, az azt jelzi, hogy a magyar fél nem indulatból, hanem alapos okkal tilatakozik. Ez nemcsak a külső szemlélőben kelt rokonszenvet, de a szlovák felet is elgondolkoztathatja, van-e értelme a magyar felet – a szlovákokkal szembeni jóindulatú közömbösséget kockáztatva – tovább provokálni.

Egyszóval a jelszó: „Határozottan, de megfontoltan!

(Eredetileg közzétéve: 2009. augusztus 31.)

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: