Hivatalos látogatás

Mottó:Készítsétek el az Úr útját,
Egyengessétek el ösvényeit!” (Mk.1,3)

Noha már a hónap elején visszatértem hosszú, tanulságos utamról, de mégis vártam az első bejegyzéssel, mert az adventet a második vasárnap mottóul választott vezérgondolatával szerettem volna nyitni. Gondoltam, „nem lövöm le előre a poént”, meg kíváncsi is voltam rá, vajon az esti hetes prófétai párosa mit mond ezzel kapcsolatban. Szerencsém volt, mert csak érintették mindazt, amit érdemesnek tartottam átgondolni.
Az ókori Kelet birodalmai mai mércével mérve is nagynak mondhatók: az egykori babilai birodalom területén ma is négy-öt ország osztozik, a perzsa, a makedón és a római birodalom még ennél is nagyobb volt. A közlekedés és hírközlés ugyanakkor az eszközök és úthálózat fejletlensége miatt meglehetősen nehézkes volt. Az uralkodók hatalmuk fenntartására ezért meghatározott területek (városok, tartományok, országok) élére kormányzókat és hűbéres királyokat neveztek ki, akik – az uralkodó nevében – a hatalmat helyben gyakorolták. E helyi nagyságokat különösebben nem ellenőrizte senki, főleg ha az uralkodó által előírt beszolgáltatási és katonai kötelezettségeiknek eleget tettek; visszaéléseik híre nem is nagyon jutott el az uralkodóig. Persze azt az uralkodó sem tűrte, hogy a vele szemben fennálló kötelezettségeik teljesítését elhanyagolták, netán kifejezetten megtagadják az engedelmességet. Ilyen esetben megfosztották őket hatalmuktól, általában úgy, hogy az uralkodó által kiküldött udvari tisztviselő, ritkábban maga az uralkodó a szomszédos tartományok haderejével felvonult, és megadásra szólította fel a lázadót; ha engedett, esetleg csak tisztségétől, vagyonától, szabadságától fosztották meg, ha ellenállt, akkor őt is és alattvalóit is ellenségként kezelték. Ez lényegében a terület és székváros kifosztását, esetleg elpusztítását, az előkelők elhurcolását és megölését jelentette. (Ne feledjük: Jeruzsálem pusztulása is egy ilyen büntető hadjárat következménye lett.)

A távolabbi tartományok lakói tehát általában kívül estek az uralkodó közvetlen ellenőrzési körén, de néha előfordult, hogy mégis megváltozott ez a helyzet: akkor, ha az uralkodó ellátogatott egyik-másik tartományába. E látogatások oka lehetett valamilyen diplomáciai esemény vagy valamely hadjárat; sokszor hónapokig, de nem ritkán évekig tartottak, és az uralkodót népes kíséret, esetleg számottevő fegyveres erő is kísérte. Az ilyen utazások előkészületei hosszabb időt vettek igénybe, hiszen gondoskodni kellett az uralkodó és kísérete biztonságos célba juttatásáról, elhelyezéséről, élelmezéséről stb. Az előkészítés feladata kiküldött udvari főtisztviselők mellett a helyi vezetőkre hárult. Az előkészületek nem korlátozódtak az utazás és az ott-tartózkodás feltételeinek biztosítására, hanem sokkal általánosabb jelleget öltöttek, mert mind a kiküldött tisztviselő, mind a helyi vezető igyekezett megmutatni rátermettségét az uralkodónak, és általában maga az uralkodó is igyekezett kihasználni a helyzetet hírneve öregbítésére; nem csupán utakat építettek vagy újítottak tehát fel, hanem a városfalakat, szentélyeket és palotákat is. Ez igen munkaerő-igényes feladat volt, ezért az építkezésekre csapatostól rendelték ki a helyi lakosságot. A lakosság számára egy ilyen látogatás tehát a beszolgáltatási és közmunka-terhek növekedését jelentette, ugyanakkor a köznép is nagy várakozásokkal tekintett az uralkodó látogatása elé, különösen akkor, ha a helyi vezető zsarnoki módon kormányzott, mert az uralkodó személyes jelenléte lehetővé tette a visszaélések leleplezését. A helyi vezető minél jobb képet akart mutatni az uralma alá tartozó területekről, de az elnyomottak jó alkalmat láttak arra, hogy megmutassák az uralkodónak a hétköznapok nyomorát, remélve, hogy ez szánalomra indítván őt kieszközli segítségét.

A fogságban lévő izraelitákat bátorító a próféta szavai erre az alaphelyzetre utalnak. Az elhurcolt zsidók a babilai birodalom székvárosában, távol a szeretett – és földig rombolt – Jeruzsálemtől kapják azt a sürgető felhívást, hogy készítsék elő az Úr útját. Az ő számukra ez a gyűlölt zsarnoktól való megszabadulás és a hazatérés igéretét hordozta. Ha elolvassuk a Vigasztalások Könyvét, jól láthatjuk, hogy az egységes egészt alkot. Ebben a tanításban Isten úgy jelenik meg, mint a Mindeség Ura és a Királyok Királya, aki tetszése szerint nevezi ki és mozdítja el a népek vezetőit. A jövendölés folytatásából még világosabban kitűnik, hogy mi az Úr útjának célja: azért jön, hogy ítéletet tartson Babila királya felett, aki kegyetlen zsarnokként bánt az ő népével; az Úr elszánta magát, hogy megfosztja őt hatalmától a perzsa Kürosz javára és megszabadítja népét az elnyomástól.

Az Úr mindenhatóságát és mindentudását szegezi szembe a bálványok tehetetlenségével. A jövendölésben – akárcsak Ezekielnél – megjelenik az a gondolat is, hogy a szabadulást a nép tulajdonképpen nem érdemli meg, mert még mindig hajlik a bálványimádásra. Isten mégis megígéri azt, hogy kivezeti népét a saját földjére és helyreállítja országát. Isten saját szentségét nyilvánítja ki ezzel: szeretete erősebb, mint a nép bűnei miatt felgerjedt, igazságos haragja. Isten dicsősége pedig abban fog leginkább megnyilvánulni, hogy megbocsát népének, visszavezeti földjére és részt ad neki dicsőségéből.

Nem véletlen, hogy Keresztelő János ezt a jövendölést idézi fel, mikor küldetésének lényegéről kérdezik. A politikai helyzet részben hasonló: Izrael népe ugyan saját földjén él, de e föld egy idegen, megszálló hatalom távolról irányított birodalmának eldugott tartománya, bábkirályok és helytartók uralma alatt. Ez az Izrael sem érdemli meg a szabadítást: egymással marakodó pártokra szakadt népről van szó, amelynek többsége elmerül a bűnben és közönyben. Isten azonban most egy minden eddiginél nagyobb tettel akarja megmutatni dicsőségét. János tudja, hogy a megígért Messiás előhírnöke, de azt is tanítja, hogy ez a Messiás elsősorban nem azért jön, hogy a megszállókat elkergesse, hanem hogy a népet visszavezesse Istenhez.
Ez kiderül abból is, ahogyan küldetésének előkészítő jellegét saját szavaival megokolja. A magyar fordítás – a liturgikus utalások miatt – valójában nem adja vissza az eredeti gondolat erejét és szemléletességét: „Én csak vízzel mosdatlak meg titeket, de az, aki utánam jön, hatalmasabb nálam; arra sem vagyok méltó, hogy meghajolva megoldjam saruszíját. Ő majd tűzzel és (az Úr) Lelkével fog megmosdatni benneteket!” János itt ismert – a Vigasztalások Könyvében is szereplő – prófétai képre utal: a tűzzel megtisztított nemesfém képére; a víz csak a tárgyak felszínét képes megtisztítani, de a tűz a belső szennyeződést is eltávolítja. János szertartása a bűnbánat kifejezése, ami a felszínt képes megtisztítani – erre képes egyedül az Ember. Jézus azonban a Lélek erejével az ember bensejét is képes megtisztítani: szinte kiégeti az emberből a rosszat, lényegében újjáteremti az embert – erre egyedül az Isten képes.

A próféta és Keresztelő János szava nekünk is szól: készítsétek el az Úr útját! Azt, hogy miként tehetjük ezt meg, Péter apostol világítja meg, amikor megjelöli az Úr késlekedésének okát: az Úr irgalmas, és nem akarja, hogy készületlenül érjen bennünket. A felebaráti szeretet gyakorlása, a bűnbánat, imádság és engesztelés révén építhetjük azt az utat, amely hozzá vezet. Fel kell készülnünk az Úrral való találkozásra, még ha nem is érdemeljük meg ezt. Hiszen nem a mi kiválóságunk, hanem az Ő szentsége és nem a mi igyekezetünk, hanem az Ő irgalmas szeretete miatt érdemeljük ki az üdvösséget. Ne értsük félre: szükséges és helyes törekednünk a jóra, de a mi gyengeségünk nem akadályozhatja meg Isten üdvözítő akaratának érvényesülését.
Istenre várakozásunk nem csupán a munka, hanem a remény időszaka is: Isten megszabadít minket evilág minden zsarnokától. A mi zsarnokunk a világ fejedelme, aki néha az Isten győzhetetlen ellenségének, néha hűséges vazallusának képében tetszeleg. Ha lázongunk az Isten ellen, mint az Istennel szembeni harcot sikerrel megvívni képes vezető igyekszik szolgálatába állítani minket; ha hűségesen ragaszkodunk Istenhez, harcmodort vált, és Isten követeként igyekszik feltűnni (2Kor.11,14-15), akár a helyi kényurak az ókorban, akik az uralkodó nevében zsákmányolták ki a népet. Ilyenkor Isten nevében lép fel, bár nincs meg benne Isten szeretete: azért követel tőlünk egyre többet és többet egészen a halálig, hogy nekünk rossz legyen. Az elnyomott ugyanis gyűlöli elnyomóját: hátha az Isten nevében ránkrakott terhek alatt megroppanó gerinccel meggyűlöljük Istent. De nekünk tudnunk kell, hogy a mi igazi Urunk nem akarja pusztulásunkat, mert szeret minket. Előtte nem kell rejtegetnünk nyomorúságunkat, mert jobban ismer minket, mint mi magunkat, és irgalma kimeríthetetlen. Akkor, amikor számunkra a legjobb, el fog jönni, hogy megszabadítson és megtisztítson minket, zsarnokaink felett pedig ítéletet tartson.

Építsük tehát az utat, és várjuk Szabadítónk eljövetelét!

(Eredetileg közzétéve 2008. december 11.)

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: