Kereső

Mottó:De az Úristen hívta az embert és így szólt hozzá: “Hol vagy?” (Ter 3,9)

Azt mondják a szakemberek, hogy az emberek közötti érintkezésnek csak kisebb hányadát teszi ki a szóbeli közlés; az egymás közti érintkezés nagyobb része más csatornákon keresztül történik. A hangsúly, hanglejtés, a beszéd üteme mellett az arckifejezés, a testtartás, a beszélők közötti távolság, a kezek és a lábak mozgása is fontos, tudatosan talán fel sem fogott, de tudat alatt is megértett tartalommal bír. Ez a gazdagság nem csupán a személyes közlések sajátja, s mivel hitünk is személyes kapcsolat – kapcsolat Istennel – ezért Isten sem csak szavai révén lép kapcsolatba velünk. Jézus – és az ő nyomán az Egyház – nem csupán szavakkal hirdeti az Isten országát, de tettekkel, sőt gesztusokkal is.

A gesztusok sokszor többet is kifejeznek, mint a szavak, ugyanakkor ha gondolkozni kezdünk rajtuk, sokszor félreértjük őket, mert elsősorban nem a tudatnak, az értelemnek szólnak, hanem a tudattalannak, érzelmeinknek. A nagyböjt a megtérés ideje: ilyenkor különböző gyakorlatokkal igyekszünk elmélyíteni Istennel való kapcsolatunkat, erősíteni erényeinket és gyengíteni bűnös szokásainkat. De vajon van-e értelme erőfeszítéseket tennünk? Igyekezetünket néha siker koronázza, sokszor azonban nem; soha nem elégedhetünk meg teljesítményünkkel, mindig van mit javítanunk. Csoda-e, ha sokan feladják a harcot, vagy belekeserednek abba?

Való igaz, hogy a helyzet nem könnyű, de nem is reménytelen! Nem azért, mintha erős akarattal, kitartással úrrá tudnánk lenni a nehézségeinken, hiszen minden bűn rombolja emberi erőinket; ha épebben nem tudtunk ellenállni a kísértésnek, miként tudnánk ezt megtenni sérültebben? A válasz egyszerű: azért, mert Isten mellénk áll. Mi ugyan gyakran úgy képzeljük el, mintha Isten trónján ülve naphosszat azt figyelné, hogy miként felelünk meg a kihívásoknak; esetleg – mint a tékozló fiú apja – a kapuban várná, hogy mikor térünk vissza hozzá. Jézus azonban ennél merészebb képeket használ, erősebb gesztusokkal festi le Isten valódi szeretetét: Isten nem csupán visszavár minket, hanem utánunk megy.

Az első hasonlat, amely erre a gesztusra utal, az elveszett bárányt kereső pásztor, illetve az elveszett drachmát kereső asszony képe. A pásztor, amikor észreveszi, hogy egy juha hiányzik, nem írja le a hiányt, nem csak tekinget a távolba, vajon mikor tűnik fel az elveszett bárány, hanem utánamegy, hogy visszahozza. Ezt a képet azonban hajlamosak vagyunk félreérteni. Jézus kétségkívül azt mondja, hogy a pásztor a többi kilencvenkilencet “otthagyja a pusztában”, de ez nem azt jelenti, hogy a többi juhot sorsára hagyja. Ez mindössze arra utal, hogy a pásztor egész figyelmével az elveszett juh felé fordul; éppen azért hagyja ott a többit, mert ők (nagyobb) biztonságban vannak, míg az elkódorgott bárány élete közvetlen veszélyben forog. A pásztor öröme így nem a kedvencnek szól, hanem a fontosnak; az ő számára minden bárány fontos, ezért egynek elvesztését sem nézi tétlenül.

Ez még világosabb az elveszett drachma esetén. Itt nem kétséges, hogy a kilenc drachma megvan, és jó helyen van. Az asszony számára azonban egy drachma elvesztése is szégyen; nem a drachmák száma és értéke a fontos, hanem az, hogy az övé. E tíz drachma ugyanis – a szentírás-magyarázók szerint – nem közönséges konyhapénz, hanem az asszony hozománya. Jézus főpapi imájában ezt mondja: “Amíg velük voltam, megőriztem őket a nevedben, akiket nekem adtál. Megőriztem őket, senki más nem veszett el közülük, csak a kárhozat fia, így beteljesedett az Írás” (Jn 17,12). Ahogyan a példabeszédbeli asszony az apjától kapott hozományra, úgy vigyázott Jézus is az Atyától kapott tanítványokra (v.ö.: “Senki sem jöhet hozzám, ha az Atya, aki küldött, nem vonzza” Jn 6,44).

Jézus azonban nemcsak a bűnösöknek, az Isten-hívők testvéri közösségét bűnös vágyaik miatt elhagyóknak megy utána. Utána megy a vak embernek is, akit igaztalanul kizártak a zsinagógából, mert Jézust prófétának tartotta. A választott népből, annak törvényes vezetői által kizárt ember után megy, hogy visszavegye az új, megtisztult választott népbe. Olyan ez, mintha a hivatalnokbírák által igaztalanul száműzött után maga a király menne, hogy visszahívja.

De Isten nemcsak a kitaszítottak után megy; utána megy azoknak is, akik Isten népében is mellőzöttnek érzik magukat. Az elveszett bárány és drachma történetére a tékozló fiú példabeszéde teszi fel a koronát. Itt a főszereplő szerintem nem annyira a tékozló fiú, hanem inkább az idősebb testvér. E példabeszédben az Atya nem a bűnös útra tért fiának megy utána, hanem a másiknak, aki nem tud osztozni örömében. Jézus mindhárom példabeszédet a bűnösökkel szembeni magatartása miatt felháborodott farizeusoknak mondja el. Az első két példabeszédben arra szólítja fel őket, hogy képzeljék magukat Isten helyzetébe. A harmadik példabeszédben azonban választ ad a valóságban ki nem mondott kérdésükre: ha Isten így örül a bűnösöknek, mi értelme megtartani a törvényt?

Jézus először megfogalmazza azt, ami a farizeusok (keresztények) botránkozásának oka: “Látod, én annyi éve szolgálok neked és egyszer sem szegtem meg parancsodat. És nekem még egy gödölyét sem adtál soha, hogy egyet mulathassak a barátaimmal. Most meg, hogy ez a fiad megjött, aki vagyonodat rossz nőkre pazarolta, hizlalt borjút vágattál le neki.” (Lk 15,29-30.). Ezt a szemrehányást sokan úgy értelmezik, mint a fiú hűtlenségének bizonyítékát: bár ő nem kóborolt el, de ő is szívesen megtette volna; nem jó fiú ő, csak gyáva. Volt, aki külön ki is emelte:az idősebb fiúnak nem az apai ölelés hiányzik, csak a gödölye. Ez azonban a szövegből nem következik. A fő kérdés itt ugyanis Isten igazságosságának és irgalmának viszonya: irgalmában megfeledkezik-e Isten az igazságosságáról? A fiatalabb fiút az apja igazságossága csábítja haza (”hány béres dúskál atyám házában … legalább béreseid közé fogadj be”), de igazságos elbánásnál jóval kedvezőbb fogadtatásban részesül, ezért az idősebb fiú ezt az igazságosságot kérdőjelezi meg.

Az idősebb fiú két szemrehányó mondatában három ellentétpárt állít szembe: a szolgálatot és a vagyon eltékozlását, a parázna nők és a barátok társaságát, végül a gödölyét és a hizlalt borjút. Egyáltalán nem arra utal, mintha úgy akart volna élni mint az öccse: ő nem parázna nőkkel akart orgiázni, csak a barátaival eltölteni egy kellemes, szolid estét. (A mindenkori kérdés ma talán így hangzana: “Én mindig becsületes keresztény életet éltem, nem voltak nagy igényeim, csak egy lakás/kocsi/feleség/gyermek volt a vágyam, mégis itt vagyok lakás/kocsi/feleség/gyermek nélkül. Ez a másik meg, aki az élvezetek minden nemét kipróbálta, és falta a nőket, mindent megkap. Hol itt az igazság?!”)

Jézus nem fél ettől a kérdéstől, nem is haragszik érte, hanem megfelel: “Fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied. S illett vigadnunk és örülnünk, mert ez az öcséd halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült.” (Lk 15,31-32) Isten számára a mi erőfeszítéseink nem hiábavalóak; jutalmuk elsősorban az üdvösség, vagyis Isten jelenléte (”mindig itt vagy velem”), és ráadásul minden, amire szükségünk van. Ez nem önkényes belemagyarázás, hiszen egyszer Péter is megkérdezte Jézust: “Nézd, mi mindent elhagytunk, és követtünk téged. Mi lesz hát a jutalmunk?“” (Mt 19,27.), és Jézus neki is azt felelte: “Bizony mondom nektek, mindenki, aki értem és az evangéliumért elhagyja otthonát, testvéreit, anyját, apját, gyermekeit vagy földjét, százannyit kap, most ezen a világon otthont, testvért, anyát, gyermeket és földet – bár üldözések közepette -, az eljövendő világban pedig örök életet.” (Mk 10,29-31.)

Jézus tehát Isten mindenkinek utána megy: a helyes útról letérő bűnösnek, az igaztalanul kitaszítottnak, és a becsületes életet élő, de szolgálatában elkedvetlenedett hívőnek. Valakinek utána menni: ez az önmagát megalázó szeretet gesztusa. Arra utal, hogy a másik még a büszkeségünknél is fontosabb. Lehet büszkén várni, hogy a másik visszajöjjön, és akkor nagylelkűen megbocsátani. De utána menni valakinek, vállalni a visszautasítás kockázatát, egyszerre kimutatni azt, hogy a másik fontos és helyettesíthetetlen számunkra, és ezért esetleg nevetségessé válni: ez az igaz szeretet jele. Ha egy lány a nagy veszekedés után becsapja az ajtót visszatérő kedvese előtt, az érthető; ha megbocsát, dicsérendő; de ha maga keresi fel, akkor biztosan nagyon szereti.

Ha Isten így szeret minket, és ilyen nagyszerű módon mutatja ezt ki, nekünk sem szabad haboznunk, és hasonló módon kell kimutatnunk szeretetünket egymás iránt, vállalva a megaláztatást is. Esetleg nagyböjti vezeklésként, de mindenképpen szeretetből …

(Eredetileg közzétéve: 2011. április 11.)

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: