Kétszer kettő néha öt!

Mottó:Akinek van, annak még adnak,
Akinek nincs, attól még azt is elveszik, ami van neki.” (Mt 13,12)

Ha hinni lehet a kellő gondossággal kiszivárogtatott híreknek, ma a miniszterelnök – az Országgyűlés teljes ülése előtt megtartandó beszédében – a Kormánynak az adórendszer reformjára vonatkozó terveit is ismerteti. Ez az esemény nekünk is jó alkalmat ad arra, hogy kicsit elgondolkodjunk azon, vajon miért is szorul(hat) a magyar adórendszer átalakításra, és melyek lehetnek a változtatás kívánatos irányvonalai.

A helyes gyógymód előfeltétele minden esetben a megalapozott kórisme: egészséges embert vétek kezelni, az egyik betegségre sikerrel alkalmazható gyógymód a másik esetén végzetes következményekkel járhat. Az adórendszer hibáinak kijavítása is csak akkor vezethet eredményre, ha feltárjuk a baj forrását, és az arra megfelelő eszközökkel vesszük elejét a bajnak. Itt rögvest azzal szembesülünk, hogy az elemzők sem értenek egyet azzal, hogy mi a baj oka: egyesek szerint az adórendszer túl bonyolult, mások szerint a magyart emberek adózási fegyelme siralmas, megint mások szerint az adórendszer következetlen. De hol az igazság?

Az kétségtelen, hogy a mai magyar társadalom nem az önkéntes jogkövetés mintaképe. (Aki ezzel nem ért egyet, annak javaslom, nézze meg, hányan mennek át a piros jelzés ellenére az úttesten, és hányan várják meg a zöld jelzést.) Nem lehet azonban a kérdést azzal elintézni, hogy a magyarok mind adócsalók, ezért nem lehet jó adórendszert bevezetni, mert ez az alapállás éppen azokat hozza lehetetlen helyzetbe, akik a jogkövető kisebbséghez tartoznak. Azért sem építhető a jogszabályi keret és az ellenőrző szervezet arra a feltételezésre, hogy mindenki gazember, mert a társadalommal szembeni bizalmatlanság visszájára fordul: minél több bizonyítékot követel a hatóság az adózótól, annál kisebb az esélye annak, hogy azokat érdemben ellenőrizni is tudja. Márpedig az adócsalásnak egyetlen ellenszere van: a rendszeres, átfogó és hatékony ellenőrzés.

A bajok gyökere szerintem abban van, hogy az adópolitika alapvető elvét a jogalkotó a részletszabályok kialakításánál gyakran figyelmen kívül hagyja. Ez pedig nem más, mint hogy az állam a rendszeres adóztatás során nem az emberek tőkéjét, csak annak hasznát adóztatja. Az elkobzó jellegű adó, amely a tőke egy részét vonja el, azon kívül, hogy sérti a tulajdonhoz való jogot (ezért alkotmányellenes), az adó forrását számolja fel, ezért hosszabb távon az adórendszer összeomlására vezet, hiszen a befolyt adó csökkenésével párhuzamosan az állam szociális kiadásai egyre nőnek. Ennek megfelelően az európai adórendszerek – köztük elvben a magyar is – alapvetően kétféle rendszeres adót vetnek ki: a jövedelemadót és a hozzáadottérték-adót. A jövedelemadó lényege, hogy az adó alapja az adóalany meghatározott időszakban elért bevételének és költségeinek a különbözete, míg a hozzáadottérték-adó lényege, hogy az adó alapja az eladott áru, illetve értékesített szolgáltatás ára azzal, hogy az adót beszedő értékesítő mindig a vételi és eladási ára (előállítási költsége és ára) közti különbsége után járó adót fizeti meg a költségvetésnek. A mai adórendszerben jövedelemadónak minősül a személyi jövedelemadó és a társasági adó, míg hozzáadottérték-adó az általános forgalmi adó és a jövedéki adó.

A magyar adórendszer legfőbb hibája szerintem éppen abban keresendő, hogy a négy fő adónem közül az egyik – a személyi jövedelemadó – tekintetében nem érvényesül az elkobzó jellegű adó kivetésének tilalma. A törvény bevezető rendelkezései ugyan megkülönböztetik a jövedelmet és a bevételt, azonban számos szükséges költséget nem ismernek el olyannak, mint amely a jövedelmet csökkenti. A személyi jövedelemadó alapja ugyanis a magánszemély által a tárgyévben elért bevétel, és az elismert költségeinek különbsége, vagyis a jövedelem. A törvény azonban a munkaerő újratermelésének költségeit nem ismeri el elszámolható költségként, így a munkaerejük áruba bocsátásból élő tömegek esetében nem a jövedelmet, hanem a bevételt, vagyis nem a hasznot, hanem a tőkét adóztatja.

Ez az egyik oka annak, hogy az emberek igyekeznek bevételeiket eltüntetni az adóhatóság örökké éber szemei elől: aki teheti, személyi és családi szükségleteit a vállalkozása, illetve a cége számlájára elégíti ki, míg mások pénzbeli bevételük egy részét nem vallják be. Az adóalanyok sokszor jobban felismerik az adórendszer egységes voltát, mint a jogalkotó, ezért olyan helyzetet igyekeznek elérni, hogy tőkéjük ne csökkenjen. Ha a személyi jövedelemadó-alap terhére nem érvényesíthető egy szükséges költség (pl.: a családi hűtőszekrény), akkor elszámolják a társaságiadó-alap terhére, így valóban csak jövedelmük után fizetik a jövedelemadót. A baj abban van, hogy aki vállalja a kockázatot, és szükséges költségeit “kiszervezi”, az egyéb költségek tekintetében is hajlamos erre, így viszont már indokolatlanul csökkenti az állam bevételeit.

A megoldást ebben a helyzetben csakis az jelentheti, ha az adórendszert minden részegységét a valós gazdasági viszonyokat alapul véve szabályozzuk. Ennek kapcsán kiemelném, hogy az adófizető polgárok jelentős része nem egyedül él és gazdálkodik, hanem családban. Ha ezt az adórendszer nem veszi figyelembe, mindenképpen torz, a valós viszonyokat nem tükröző lesz. A személyijövedelemadó-rendszer átalakításának első lépése tehát annak lehetővé tétele, hogy a közösen gazdálkodó közeli hozzátartozók közös adóbevallást nyújthassanak be. Ez teszi ugyanis lehetővé, hogy a valós bevételek és kiadások alapján állapíthassák meg a jövedelmet.

A második fontos lépés a valós bevételi és költség-viszonyok szerepeltetése az adóbevallásban. Természetes, hogy a közös adóbevallásban szerepeltetni kell mindazt a bevételt, amelyhez – a Ptk. 578/G.§, illetve a Csjt. 27.§-a szerint – vagyonközösségben élő személyek (továbbiakban: család) a tárgyévben hozzájutnak, így a munkabért, vállalkozói kivétet, a nyugdíjat, tartásdíjat és segélyt is. Fontos ugyanakkor meghatározni és elismerni azokat a költségeket, amelyek a jövedelem-termelő képességek újratermelése érdekében merültek fel, de úgy, hogy azok valódisága egyszerűen és gyorsan ellenőrizhető legyen.  Két elvet kell itt figyelembe venni: . Egyrészt, a költségként való leírás nem jelenti azt, hogy abból az államnak nincs bevétele, ha az igénybe vett szolgáltatás, a megvett áru ellenértéke után az általános forgalmi adót megfizetik; indokot lehet tehát az elszámolást ennek igazolásához (ÁFÁ-s számla) kötni. A másik, hogy a kis összegű költségek tekintetében fölösleges erőltetni a tételes elszámolást, mert ez anélkül növeli meg jelentősen az adminisztrációt – és ezáltal az adóhivatal ellenőrzési feladatait – hogy jelentős többletbevételt hozna; ezért ezek tekintetében  átalány megállapítása indokolt.

Most pedig lássuk a részleteket!

Az élelmezési és ruházkodási költségek szükséges költségek, ám könnyen belátható, hogy nem lehet elvárni sem az emberektől, sem az adóhivataltól azok tételes elszámolását. Megoldást jelenthet azonban, hogy a szociális törvények megállapítanak egy minimumösszeget – ez az öregségi nyugdíj legkisebb összege – amelyre a rászoruló személy egy főre eső jövedelmét ki kell egészíteni. Ezt az összeget az adórendszer is elfogadhatná, így ezt minden személy után külön tételes elszámolás után le lehessen vonni. Ez azt a kedvező hatást is maga után vonná, hogy aki adót fizet, biztosan nem lesz rászorult a rendszeres szociális segélyre: rengeteg papírmunkát és felesleges eljárást, és ennek költségeit takaríthatja így meg az állam.

Ugyancsak szükséges költségek a lakhatási költségek, itt azonban már nehezebb igazságot tenni. Tekintettel arra, hogy a lakbér összegében az új szabályok szerint az általános forgalmi adót meg kell fizetni, nyugodtan el lehet ismerni költségként – általános forgalmi adót feltüntető számla ellenében – ennek teljes összegét: az állam így is, úgy is hozzájut az adóhoz (legfeljebb nem személyi jövedelemadó, hanem általános forgalmi adó címén). Nagyobb problémát okoz a saját tulajdonú ingatlan: itt nyilván az ingatlan vételárát és felújítási költségét kell valamilyen mértékig figyelembe venni. Hitelből vett lakás esetén azt adott évben kifizetett – egy nem túl alacsonyan megállapított felső határt el nem érő összegű – törlesztő-részlet lenne elismerhető költségként. A saját forrásból vett lakás tekintetében a vállalkozásoknál jól bevált amortizációs elvet követhetnénk. Figyelembe véve az épületek húsz-harmincéves avulási idejét az elszámolható évi vételár-költség természetes felső határának az ingatlan értékének 3-5%-a adódik azzal, hogy ha a család kisebb értékű lakást cserél nagyobb értékű lakásra, költségként csak az új lakás vételára, és a korábbi lakás – a költségként már elszámolt vételárával csökkentett – értékének a különbözete számolható el. Emellett természetesen meghúzható egy éves költségmaximum is, amelyet azonban nem érdemes túlságosan alacsonyan megállapítani, mert az itteni fukarság a vagyonszerzésiilleték-bevételeknél bosszulja meg magát. A felújítási költségeket – az általános forgalmi adót feltüntető számla ellenében – hasonló módon lehetne leírhatóvá tenni. A karbantartási költségeit mind a család által lakott bérlakásnál, mind az általuk lakott saját tulajdonú lakásnál teljes értékben elszámolhatóvá kell tenni, természetesen az általános fogalmi adót tartalmazó számla ellenében.

Ugyancsak elismert költséggé kellene tenni a gyermekek oktatásának költségeit, ideértve a tanköteles korú gyermek tankönyv- és taneszköz-költségét. A tankönyvek esetén alkalmazható lehet a tételes elszámolás, a tanszerekre (toll, színes papír, radír, stb.) azonban egy meghatározott átalány megállapítása lenne indokolt. Ugyancsak ebbe a körbe tartozna a nem tanköteles korú gyermek, és felnőttképzésben résztvevő személy tandíj- és tankönyv-költsége, amelyre a tételes elszámolás alkalmazása lenne indokolt. A szakkönyvek igazolt költségét is ide lehetne sorolni azzal, hogy azok tekintetében egy költség-maximumot kellene megállapítani.

A szükséges egészségügyi szolgáltatás költségei – amennyiben azokat nem a biztosító, illetve az állam viseli – illetve a kiegészítő egészségügyi szolgáltatás díja ugyancsak elismert költséggé tehetők. Amennyiben marad a vizitdíj, annak tételes elszámolása nem indokolt, hanem egy – nem túl alacsony összegű – átalány megállapítására lenne szükség.

A háztartás fenntartásának költségei közül a szokásos berendezési és felszerelési tárgyak beszerzésének és karbantartásának igazolt költségének amortizációs jellegű elszámolását kellene lehetővé tenni. A fogyasztás-arányosan felmerülő közüzemi díjakat egy főre eső költségmaximum megállapításával, a nem fogyasztás-arányos közüzemi díjakat (pl.:kéménydíj) teljes összegben lehetne elszámolni.

Ugyancsak költségként kellene elszámolni a vagyonközösségen kívüli személyeknek kifizetett tartásdíjat is. Ebből az államot nem éri kár, hiszen a jogosultnál bevételként jelentkezik.

 A fenti költségek elszámolását követően kiszámított összeg tekinthető a család jövedelmének. Az adómérték megállapításánál azonban nem ezt, hanem az egy főre eső összeget kellene alapul venni, így kerül ugyanis azonos adósávba az, aki egyedül él, azzal, aki nagycsaládos. Az adómértékek tekintetében – az arányos közteherviselés alkotmányos előírására tekintettel – a sokkulcsos, sávosan progresszív adórendszer tűnik jó megoldásnak. A szerényebb jövedelmű személyek jövedelmük nagyobb részét fogyasztásra költik, amiből az államnak – az általános forgalmi adóként – bevétele származik, a magasabb jövedelmű személyek jövedelmük kisebb részét költik fogyasztásra, a többit felhalmozzák, amelyből az államnak – a kamatadón keresztül – csak jóval csekélyebb jövedelme származik. Az államnak tehát az az érdeke, hogy a magasabb jövedelmet jobban adóztassa, mint az alacsonyabbat, hiszen az alacsonyabb jövedelem adóztatása lényeges többletbevételt nem hoz, viszont a fogyasztás visszafogása révén csökkenti a gazdasági növekedés mértékét, míg a magasabb jövedelem adóztatása – a jelentős többletbevétel mellett nem hat jelentősen a fogyasztásra. (A bankoknak és a magas jövedelműeknek – éppen ezért – az egykulcsos adó a kedvező!)

Fontos, hogy a kulcsok között ne legyen nagy ugrás, így a leghelyesebb az lenne, ha a kulcsok 5%-onként követnék egymást. Tekintettel arra, hogy az új rendszerben az emberek a feleslegükből adóznak, a felső adókulcsok megemelésére is lehetőség van, akár 40%-ig. Az 5%-ostól 40%-osig terjedő nyolc kulcs nem teszi bonyolultabbá a rendszert, inkább egyszerűsíti a számolást, éppen ezért – az adóteher könnyítése, illetve növelése esetén – nem a kulcsokat, hanem a sávhatárokat kellene módosítani. Az így kiszámított adó – a dolog természetéből adódóan – az állammal szemben egyetemlegesen terhelné a vagyonközösség tagjait.

Természetesen a felvázolt új szabályok – amelyek a személyijövedelemadó-bevételeket az általános forgalmi adóból származó bevételekkel váltja ki – csak akkor működik jól, ha azt az ellenőrzés reformja követi. A közös adóbevallás másik nagy előnye, hogy az ellenőrzendő bevallások száma jelentősen lecsökken; a tételes elszámolás visszaszorítása pedig csökkenti az adminisztrációt. Ez az adóhivatal munkáját is csökkenti, lehetővé téve azt, hogy az ötéves elévülési idő alatt mindenkit ellenőrizzenek. Ilyen módon az adóellenőrzés önkényessége megszűnne, növekedne az adócsalás kockázata, könnyebb lenne kiszűrni a potyautasokat. A valós gazdasági viszonyoknak megfelelő adóztatás elvenné az ügyeskedés morális támaszát, sőt az értelmét is: az államnak mindegy, hogy általános forgalmi adót, személyi jövedelemadót, vagy társasági adót fizetnek neki. A fogyasztás növekedéséből fakadó gazdasági növekedés mellett tehát ez az adóteher-átrendezés még az adóbevételek jelentős növekedésével is járhat.

Természetesen mindehhez szemléletváltásra van szükség: az adózót partnernek kell tekintenie a jogalkotónak és a hivatalnak, nem potenciális ellenségnek. Nem igaz ugyanis, hogy az állam és a polgára ellenérdekeltek: az állam – vállalkozói vagyon híján – abból él, hogy polgárai gyarapszanak (SZJA, társasági adó) és fogyasztanak (ÁFA), így az életszínvonal csökkentésével saját bevételi forrásait apasztja el. (De erről bővebben majd máskor…) Ez a lépés hosszú távra biztosíthatná a költségvetés egyensúlyát, de kivívhatja néhány nagyhatalmú bűnöző haragját, így aki ezt megteszi, bátor ember lesz, akinek sokan fogják áldani a nevét. Férfinak való feladat!

(Eredetileg közzétéve: 2008. február 18.)

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: