Korbács vagy pásztorbot?

Mottó:A megtört nádszálat nem töri össze,
a pislákoló mécsbelet nem oltja ki.” (Iz.42,3)

Amikor a mai evangéliumot hallgattam, eszembe jutott egy beszélgetés, amely ismerőseim között zajlott le. Egyikük fel volt háborodva azon, hogy az egyik papot – állítása szerint – félreállították, mert túl keményen beszélt. (A félreértések elkerülése végett: az eset nem a mi egyházközségünkben esett meg.) Pedig – mondta ő – az az igazi, amikor a pap keményen ostorozza a híveket. Valóban, vannak aki azt szeretik, ha a papok kíméletlen őszinteséggel rámutatnak a visszásságokra és keményen megfeddik a tökéletleneket, míg mások nem szeretik ezt, mondván Krisztus örömhírt hozott. Azt hiszem, e vita eldöntése helyett jobb, ha Jézusra figyelünk, aki ebben is példájával tanít minket.

A fenti vita valójában egy szemléleti és pedagógiai alapkérdést is magába foglal: miként tekintsünk azokra, akik nap mint nap, de legalább vasárnaponként hűségesen eljárnak a templomba, illetve milyen módon közelítsünk azokhoz, akiknek élete tökéletlen. Az első kérdés önmagában is éles vitákra adhat okot.

Van, aki azt állítja, hogy a templomba-járók valamilyen módon mégiscsak valamiféle jobb minőséget képviselnek a társadalom és az Egyház életében. Mások ezzel szemben arra hivatkoznak, hogy az üdvösség útja a felebaráti szeretet, így az egyházi eseményeken való részvétel ha nem is árt, de semmiképpen sem különösebb érdem. Megint mások ennél is továbbmennek, és azt mondják, hogy a templomba-járók többsége képmutató, mert hétköznapi életében bűnöket követ el, vasárnaponként meg “szenteskedik”; tisztességesebb inkább távol maradni a templomtól – mondják – amíg az ember nem szakított a bűnnel.

Azt hiszem mindegyik álláspont hordoz valami kis igazságot, de – mint tudjuk – semmi sem olyan veszélyes, mint a részigazságok. Az kétségtelen, hogy Jézus világosan értésünkre adta: a felebaráti szeretet tettei alapján fog megítélni bennünket (Mt.25,31-45); azt sem szabad azonban elfelejtenünk, hogy Jézus búcsúbeszédében figyelmeztet: “Amint a szőlővessző nem teremhet maga, csak ha a szőlőtőn marad, úgy ti sem, ha nem maradtok bennem. Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők. Aki bennem marad, s én benne, az bő termést hoz. Hisz nélkülem semmit sem tehettek.” (Jn.15,4-5).

Jézus rendesen a szentségekben és különösen a szentmisében – az Egyház útján – kínálja fel azokat a kegyelmeket, amelyek segítenek és megerősítenek bennünket abban, hogy a felebaráti szeretet útján elinduljunk, azon megmaradjunk, vagy ha arról letértünk, oda visszatérjünk. Lehet egyedül is küzdeni a felebaráti szeretet útján, csak ez kudarcra ítélt vállalkozás, mert az ember ereje véges. Lehet Isten eseti, rendkívüli kegyelmi adományaiban reménykedni, de nem várhatjuk el Istentől, hogy ha a szentségekben kegyelmei biztos, különösebb nehézségek nélkül elérhető forrásait kínálta fel nekünk, ezen kívül további kegyelmi forrásokat adjon, amely önmagukban is – a rendes kegyelmi források igénybe vétele nélkül – elégségesek a jó úton való megmaradáshoz. Végül lehet igénybe venni az Isten által igénybe vett kegyelmi forrásokat: úgy, ahogyan Jézus azt az Egyházra bízta. Ha tehát valaki rendszeresen él a szentségekkel, ez – bár önmagában, a felebaráti szeretett tettei nélkül nem elég az üdvösséghez – jó kegyelmi alapot nyújt a felebaráti szeretetben való megmaradásra.

A szentmisén való részvétel tehát elsősorban nem a szentség külső jele, hanem a szentségekben való megerősödés iránti vágyé. Természetese tehát, hogy a szentmisén azok is részt vesznek, akik sokszor hiábavaló küzdelmet folytatnak bűneikkel. Ez nem képmutatás, hanem valójában az alázat jele: elismerjük azt, hogy bűnösök vagyunk, akik egyedül, a magunk erejéből nem vagyunk képesek a kísértésekkel és a bűneinkkel megbirkózni; szükségünk van Isten segítségére és a hívő közösség támogatására. Meglehetősen ostoba magatartás, ha az ember mindaddig távol tartja magát a megerősítést és védelmet nyújtó szentmisétől és szentségektől, amíg bűneitől végleg meg nem szabadul, hiszen erre önerejéből aligha lesz képes.

Jézus azért adta a keresztség és a bűnbánat szentségét, hogy bűneinkből megszabadítson, a betegek szentségét, hogy betegségeinkben megerősítsen, a házasság szentségét, hogy a kísértés és gondok idején a hűségben megtartson, az egyházi rend szentségét, hogy a szolgálat papsággal járó fáradalmakat papjaink kibírják, de mindenek felett az Eucharisztiában saját testét és vérét, hogy küzdelmeinkben ne legyünk egyedül, és az ő ereje tartson meg minket. A szentmise felépítése is ezt tükrözi: az Egyház az Isten szavának felolvasásával és annak magyarázatával utat mutat és bátorít a jóra, míg az Eucharisztia által közvetíti az ehhez szükséges kegyelmet. Láthatjuk, hogy a szentmise, a szentségek és az Egyház jámborsági gyakorlatai nem a magabízó erőseknek, hanem a korlátaikat megtapasztaló, mégis a jó felé törekvő emberek számára rendeltetett. (Nem magunkat ünnepeljük ugyanis a szentmisén, hanem a megváltó Krisztust.)

Ezen a ponton kapcsolódhatunk a másik kérdéshez: miként bánjon a pap ezzel a bűnös gyülekezettel? Kétségtelenül jelen van köreinkben egy olyan magatartás, amely a szentségekben való részesülés és a szentmisén való részvétellel megelégedve úgy gondolja, hogy ezzel eleget tett vallási kötelezettségeinek. Ez azonban – azt hiszem – meglehetősen ritka jelenség; a krisztusi tanítás és életünk közti feszültség nem annyira magabiztosságunkból, inkább gyengeségünkből fakad.

Sokan vannak, akik elfogadják helyesnek a krisztusi tanítást, de annak gyakorlati megvalósításában kudarcot vallanak. Ne vessük azonban meg őket ezért, hiszen a krisztusi tanítás tettekre váltása sokszor egyáltalán nem olyan egyszerű. Mit tegyen az, aki egy gyermektelen, rossz házasságból menekülve újabb polgári házasságot kötött, és új asszonyával, közös gyermekeiket nevelve egyébként példás életet él – leszámítva azt, hogy állandó házasságtörés állapotában van? Persze, vannak elméletileg helyes válaszaink, és sok esetben a helyzet megoldható vagy az Isten irgalmából magától megoldódik (pl.: a korábbi házasság érvénytelenítése révén vagy a törvényes házastárs halálával), de a helyzet megoldását megelőző őrlődés igencsak próbára teszi az ember erejét és hitét.

Mások helyzete látszólag könnyebb: életállapotunk nem kifejezetten bűnös, csak éppen bűnös szokásaikkal nem tudnak véglegesen szakítani. Nem élnek állandóan a bűn állapotában, életükre inkább az “egyszer fenn, egyszer lenn” a jellemző. Néha kisebb, de inkább nagyobb erőfeszítéssel bűneik fölé kerekednek, ám gyakran ellanyhulnak és visszaesnek régi hibáikba. Ez az állandó ostromállapot nem feltétlenül hanyagságuk következménye: sokszor nagyon szenvednek emiatt, és éppen többé-kevésbé állandó bűntudatuk az, ami ólomsúlyként nehezedik akaratukra, megbénítva azt. A régi bukások emléke elszürkíti a végső győzelem reményét, a megtérés érdekében tett erőfeszítéseket maguk előtt is hiábavalóságnak vagy egyenesen képmutatásnak tüntetve fel.

Jézus azonban az Evangéliumok tanúsága szerint nem úgy közeledik a bűnösökhöz és az erényesekhez, mint ahogyan mi szoktunk. Ő azokhoz, akik nagyon bűnösök, szelíden közelít, míg azokhoz, akiket mi inkább dicsérnénk, sokszor gorombaságig nyersen. Ez azonban nem azért van így, mintha Jézus nem értékelné a mi erőfeszítéseinket. Ellenkezőleg! Jézus világosan megmondta: “Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek. Nem az igazakat jöttem hívni, hanem a bűnösöket.” (Mk.2,17.).

Jézus a nagy bűnösöket, mint amilyen ez a szikari asszony – akinek öt férje volt, de most éppen együtt él valakivel – nem feddi meg, és nem korholja. Tudja, hogy a szidással talán növelhetné benne a bűnösség tudatát, de nem indítaná tevékeny bűnbánatra, mert a támadás mindig védekezést és elzárkózást szül. E helyett egyszerűen szóba elegyedik vele, akit még a saját – zsidók által eleve megvetett – szamaritánus közössége is kivet magából, és egy apró szívességet kér tőle. Majd ha már szóba elegyedtek, felkínálja neki kegyelmi ajándékait, és kinyilatkoztatja neki az Isten szeretetét. Nem hízeleg az asszonynak: világosan, prófétai tekintéllyel eldönti a zsidók és a szamaritánusok közti vallási vitát az előbbiek javára, de a megváltás örömhíre által viszonylagossá is teszi. Isten ugyanis igazságos, de igazságosságát meghaladó irgalmában mindenki számára felkínálja az üdvösséget. Az asszony pedig megérti a hívást: előbb felismeri, hogy Jézus Isten küldötte, majd megvallja régen elfeledett, lelke legmélyén megbúvó hitét (”Tudom, hogy eljön a Messiás”), végül cselekszik: hirdetőjévé válik a Megváltó eljövetelének.

Jézus kiváló pedagógus: nem az ember gonoszságára, hanem Isten szeretetére irányítja figyelmünket. Ha ugyanis Isten szeret minket, csak van valami szeretetreméltó bennünk; nincs olyan elvetemült gazember, akiben ne lenne valami jó. Ha megtaláljuk ezt a jót magunkban, és ehhez kezdünk ragaszkodni, akkor önérzetünk nem gátolja, hanem segíti harcunkat. Így magunkban és másokban az Istentől alkotott jót felismerve és megbecsülve, a kétségkívül meglévő rossztól megkülönböztetve, megtanuljuk helyesen szeretni magunkat és egymást. Ahogyan Szent János apostol nagyon szépen összefoglalja: “Az Isten szeretete abban nyilvánul meg bennünk, hogy az Isten elküldte a világba egyszülött Fiát, hogy általa éljünk. A szeretet nem abban áll, hogy mi szeretjük Istent, hanem hogy ő szeret minket, és elküldte a Fiát bűneinkért engesztelésül. Szeretteim, ha az Isten így szeretett minket, nekünk is szeretnünk kell egymást.“(Jn.4,9-11.)

Jézus azokkal szemben nyers, akiktől nagyobb erkölcsi és vallási színvonaluk miatt többet vár el, “mert aki sokat kapott, attól sokat követelnek, és akire sokat bíztak, attól annál többet kívánnak.” (Lk.12,48). Jézus azonban türelmes és igazságos; nem a felszín szerint ítél. Sokszor kemény szavai nem azok felé irányulnak, akik nagy erőfeszítések révén ugyan többé-kevésbé a jó úton járnak, de erkölcsi életük hagy még maga után kívánnivalót, hanem azok felé, akik ellanyhulva, eltunyulva önelégülten megállnának a fejlődésben. Földi életünkben ugyanis csak két lehetőség van: a fejlődésé és az elkorcsosulásé. Jézus a farizeusokat, írástudókat és saját tanítványait gyakran megfeddte, míg a szadduceusokra nem sok szót vesztegetett. A “leszidottak” egy része elfogadja e feddést és magába száll, míg mások elutasítják azt és Jézus ellen fordulnak. Isten adja, hogy mi az előbbiek példáját kövessük!

Nem hiszem tehát, hogy a “jó pap” feltétlen ismérve az, ha állandóan villámokat szór a szószékről; az általában szelíd, de őszinte beszéd adja ugyanis a feddés jelentőségét és igazi erejét. Ne abban gyönyörködjünk tehát, miként vetik mások embertársaink szemére hibáikat, hanem inkább gondolkodjunk el azon, mi vajon mennyire vagyunk érdemesek a feddésre, és adjunk hálát az Istennek, aki türelmes hozzánk, és egy szívvel kérjük: “Ne vétkeinket nézzed, hanem Egyházad hitét!

(Eredetileg közzétéve: 2011. március 27.)

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: