Lavina

Mottó:Aquila non captat muscas.”

A Rendőrakadémia egyik jelenete egyre többször jut eszembe mostanában. A jelenet azzal kezdődik, hogy az ügyetlen rendőr (a nevére nem emlékszem) elhajít egy almát, ami fejen talál egy csavargót. Az – abban a hiszemben, hogy ő dobta meg – rátámad a mellette állóra, aki nekiesve az üvegnek betöri az egyik közeli kirakatot. Erre valaki odaugrik, és elemeli az egyik tévét, azzal a felkiáltással, hogy zavargás van, és ezzel az utcán  elszabadul a pokol. Az ügyetlen rendőr – a rádión értesülve a zavargásról – felteszi a kérdést: vajon mi módon törhet ki egy ilyen zavargás.

Ez a jelenet azért jut eszembe, mert az angyalföldi jegyiroda és az a körül fellángoló – és azóta szerencsésen elcsitult – indulatok kísértetiesen hasonlítanak erre a folyamatra. Egy egyszerű szóváltásból országos botrány kerekedett, amit izgatottan tárgyalt a sajtó, valamint a világháló közvéleménye. Az esetnek kétségkívül vannak olyan vonásai, amelyek figyelmet érdemelnek, ugyanakkor ezt a hatalmas közérdeklődést mégis eltúlzottnak érzem.

 A botrány kialakulásában három tényező játszott szerepet: a vitatkozó felek magatartása, a jegyiroda elleni támadás, illetve a közszereplők bekapcsolódása az ügybe. A támadás kérdését viszonylag egyszerűen elintézhetjük, hiszen azt magára vállalta egy olyan szervezet, amelynek tevékenysége (emberek megverése, gyújtogatás) a társasbűnözés kategóriájába tartozik, így – legyen szó akár önjelölt szabadságharcosokról, akár provokátorokról – mindenképpen a belső elhárítás és az igazságszolgáltatás feladata azzal foglalkozni.

Azt, hogy pontosan mi történt a jegyirodában, a vevőn és az eladón kívül lényegében senki sem tudhatja, egyedül annyi bizonyos, hogy az eladó és a vevő összeszólalkoztak. Fogadjuk el most a vevő által előadott változatot: az eladó  azért nem szolgálta ki a vevőt, mert számára a koncertező együttes nézetei politikailag nem rokonszenvesek, sőt, a  sértő megjegyzésekkel is illette a vevőt. Vajon ez kellő magyarázattal szolgálhat-e a történet utóéletére?

Az kétségtelen, hogy jogellenes magatartás valakit becsület csorbítására alkalmas kifejezéssel (“náci”) illetni, továbbá tőle politikai meggyőződése miatt megtagadni a szolgáltatást. Az emiatt érzett felháborodás ugyan érthetővé teszi a vevő viselkedését, de nem igazolja. Először is, elmehetett volna egy másik jegyirodába, bevételkieséssel büntetve a jegyirodát. Másodszor, panaszlevelet írhatott volna az iroda vezetőjének (az eladót kitéve a munkajogi következményeknek). Harmadszor, panaszával fordulhatott volna a fogyasztóvédelmi felügyelőséghez, vagy az egyenlő bánásmód hivatalhoz. Több lehetősége is lett volna tehát, hogy elégtételt vegyen az őt ért sérelemért.

A baj az, hogy ő ehelyett a nyilvánossághoz fordult. E ponton pedig el is vonatkoztathatunk a konkrét esettől, hiszen egyáltalán nem rendkívüli, hogy két fél vitájában az egyikük a nyilvánossághoz fordul. Sőt! Gyakran előbb fordulunk a nyilvánossághoz, mint ahhoz, akivel szemben valami panaszunk van. Ezzel azonban egyáltalán nem használunk ügyünknek, mert a nyilvánosság várható ítélete védekezésre kényszeríti a másik felet, ahelyett, hogy lehetővé tenné számára, hogy érveinket megfontolva eleget tegyen kérésünknek, erkölcsi épségének sérelme nélkül.

Önmagában az sem indokolja azonban a nyilvánosság igénybevételét, ha a másik fél elzárkózik kérésünk teljesítésétől: ilyenkor ugyanis még mindig a kettőnk vitájáról van szó, amelyet egymás között,  az erre rendelt eszközök (írásbeli felszólítás, panasz, hatósági bejelentés, kereset) igénybevételével kell rendezni. Az ugyanis, hogy mi vitatkozunk valamin, nem közügy. Közüggyé akkor válhat, ha ezek az eszközök azért nem vezetnek eredményre, mert a közreműködő hatóságok elfogultak, illetve romlottak. Nem elég ezt azonban vélelmezni: a rendelkezésre álló  eszközöket igénybe kell venni. Hozzáteszem még azt is: az, hogy a hatóságok nem teljesítik kérésünket, nem feltétlenül jelent elfogultságot, illetve romlottságot, hiszen könnyen meglehet, hogy nincs igazunk, vagy – ami ugyanilyen gyakori – nem tudjuk bizonyítani, hogy igazunk van.

Ha valaki azt hinné, hogy valami új dolgot hirdetnék, annak ajánlom figyelmébe Jézus szavait: “ Ha testvéred megbántott, menj, és figyelmeztesd négyszemközt. Ha hallgat rád, megnyered testvéredet. Ha nem hallgat rád, vigyél magaddal egy vagy két másik embert, hogy két vagy három tanú bizonyítsa a dolgot. Ha ezekre sem hallgat, jelentsd az egyháznak. Ha az egyházra sem hallgat, vedd úgy, mintha pogány volna vagy vámos.“(Mt. 18,15-17.)

Jézus tehát – jól tudva, hogy egyházán belül is lesznek rendezendő viták – megadja a vitarendezés kívánatos módját: előbb négyszemközt informálisan, aztán egymás között, de már hivatalos formában, végül az illetékes hatóság bevonásával. A hatóság eljárása már nyilvános, de ez utolsó fordulat mégsem azonos a nyilvánossághoz fordulással, mert ez a nyilvánosság csak a hatóság működésének átláthatóságát szolgálja, nem az ügy tartalmának minél szélesebb kör számára hozzáférhetővé tételét, hiszen az ügy a hatósághoz fordulástól nem lesz közügy, megmarad magánügynek. (Csak a hatóság helyes működése közügy.) A végső fázis sem a nyilvánossághoz fordulás, hanem a kiközösítés: aki az illetékes hatóságra fittyet hány, már nem tekinthető a közösség részének. (Más kérdés, hogy az államnak megvannak a maga kényszerítő eszközei döntései érvényesítéséhez.)

Nemcsak a sértett félnek van azonban felelőssége a viták megfelelő mederben tartásában, hanem a nyilvánosságnak is, vagyis azoknak, akik úgy értesülnek egy-egy magánvitáról, hogy ahhoz lényegében nincs közük. Ebben az esetben ugyanis tartózkodni kell a vitába való beavatkozástól: kellő ismeretek és felhatalmazás hiányában, pusztán azon az alapon, hogy hallottunk az ügyről (általában az egyik fél egyoldalú előadásából), nem jogosít fel arra, hogy igazságot tegyünk.

Ezt annál is inkább érdemes megszívlelnünk, mert könnyen tisztességtelen eszközzé válhatunk homályos célok érdekében. Annak ugyanis, hogy valaki először nem az illetékes hatósághoz fordul, hanem rögtön a nyilvánossághoz, általában oka van: vagy eleve tudja, hogy nem adnának neki igazat (mert nem lehet neki igazat adni!), vagy valójában nem az ügy fontos számára, hanem egyszerűen szerepelni akar. Ha pedig az adott esetben valóban az előbbi két ok egyike a mozgatórugója a nyilvánossághoz fordulásnak, közbeavatkozásunk egyáltalán nem szolgálja a vita igazságos rendezését.

Vigyázzunk tehát, hogy a magánügyekből ne csináljunk közügyet, és a viták ne váljanak parttalanná, mert ezáltal csak megromlanak az emberi kapcsolatok, és az igazán fontos közügyek látszólagos súlya csökken!

Ez pedig nem lehet tisztességes ember célja …

(Eredetileg közzétéve: 2008. május 2.)

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: