Légvár

Mottó:Pénz pénzt fial.

Legutóbbi írásomban néhány szóval utaltam arra, hogy a pénznek különböző fajtái vannak: legősibb a nemesfémpénz (a mért nemesfém illetve a nemesfémből vert érme), amely az értékét anyagában hordozza; emellett létezik az árupénz, amely értékét nem anyagában, hanem kizárólag a rajta vásárolható áruk értékében hordozza. A pénznek azonban létezik egy harmadik fajtája is, a hitelpénz, amelynek sajátosságai talán segítenek jobban megérteni a mai pénzügyi válság lényegét.

A hitelpénz mibenlétének megértéséhez érdemes a pénz korábbi fajtáihoz, illetve azok szerepéhez visszanyúlni. A pénz alapvetően az árucsere bonyolításának eszköze. A pénz – általános egyenérték lévén – segít az áruk egymáshoz viszonyított értékének meghatározásában, lehetővé teszi a részleges illetve késleltetett árucserét, amennyiben az áruk cseréje során értékkiegyenlítő eszközként is szolgál. Pénzként nyilvánvalóan csak olyan dolog szolgálhat, amelyet mindenki értékesnek tart és elfogad; bár léteznek más megoldások is, de a mediterrán térségben a kőrézkortól kezdve e célt a nemesfémek (elsősorban az ezüst, másodsorban az arany) töltötték be. Eredetileg a fém súlya és tisztasága alapján (nyersanyagként) töltötte be ezt a szerepet, később azonban a mérlegeléssel és a tisztaság megállapításával kapcsolatos hercehurcát kiiktatták azáltal, hogy meghatározott súlyú és tisztaságú fémtömböket hoztak forgalomba, amelyeket a súly és tisztaság, vagyis az érték igazolására meghatározott jelekkel láttak el (pénzérme).

A pénzérme még mindig nyersanyaga alapján számított értékesnek, noha értéke nyilvánvalóan függött attól is, hogy mennyi volt belőle, illetve mit lehetett érte kapni. (Ha például egy kecsketenyésztő közösség tagjai birtokában 100 as és 100 kecske volt, valószínű, hogy egy kecskét 1 as értékben adtak-vettek; ha azonban 100 kecskéből 90 megdöglött, akkor a megmaradt kecskékért a pénztulajdonosok között megindult licitálás, és értékük valószínűleg megnövekedett (hogy mennyire, az attól is függ, milyen módon oszlik el a pénz); ha viszont rablók támadtak a falura, és 90 ast vittek el, akkor a kecsketulajdonosok között indult meg a licitálás a pénzért). Ez volt a hátránya is: a nemesfém nehéz, szállítása bonyolult és veszélyes is.

A nemesfém szállításának nehézségei és veszélyei – köszönhető a kereskedelmi hálózatoknak és a lovagrendeknek – a középkori Európában új megoldást eredményeztek. Az utazó a pénzét letette egy bankárnál, aki kiállított egy igazolást az átvett összegről azzal, hogy a jogosult – az igazolás ellenében – akár e bankárnál, akár bármelyik másik, e bankárral viszonossági kapcsolatban álló bankárnál felveheti a letett összeget. Az igazolás könnyen szállítható és elrejthető volt, így kiküszöbölte a pénz szállításával kapcsolatos problémákat; ráadásul az okirattal igazolt követelések átruházásának szabályai is kialakultak, így ezek az okiratok maguk is fizetőeszközzé váltak. Az ebben rejlő lehetőségeket felismerve – elsőként a Bank of England bankárai – sorozatban bocsátottak ki meghatározott összegről szóló okiratokat, így megszületett a bankjegy.

A bankjegynek elvben még mindig a nemesfémpénz volt a fedezete, ám hamar rájöttek, hogy a bankjegy fizetőeszközként való használata azzal az előnnyel jár, hogy a letevők csak ritkán veszik fel a letett összeget, vagyis a bankban jelentős fémpénz-készletek halmozódnak fel. Lehetőség van tehát arra, hogy a bank e készlet terhére – lényegében aktuálisan meglévő fedezet nélkül – további bankjegyeket bocsásson ki. E bankjegy-kibocsátás kölcsönnyújtás keretében történt; a kölcsönt kamatostul kellett visszafizetni, ami vagy bankjeggyel történt (ebben az esetben a fedezetlen bankjegy-mennyiség megsemmisült), vagy fémpénzzel (ami a fedezetlen bankjegy-mennyiség fedezetévé vált). A rendszer összeomlását az okozhatta, ha a tulajdonosok a bankjegyeket egyszerre, a tényleges fedezetet meghaladó mértékben akarták beváltani, ennek veszélyét növelte, ha az adós végül nem fizetett, mert ilyenkor a fedezethiány nem szűnt meg. Lényegében így született meg a hitelpénz.

A második világháborút követően mind több ország szüntette meg a bankjegyek nemesfémpénzre való átválthatóságát, így a (papírból, illetve fémötvözetből készült) bankjegy átvette annak gazdasági szerepét. A bankjegy értékét nem annak anyaga, hanem ellenértéke adja: a nemesfém-alap megszüntetése folytán a forgalomban lévő bankjegyek összességének a bankjegy ellenében megvásárolható áruk összessége az ellenértéke (árupénz). A tényleges fedezet meghatározásánál fontos szerepe van annak, hogy hol fogadják el; a kibocsátás helye szerinti országban általában kötelező elfogadni (törvényes fizetőeszköz), ezért általában az ebben az országban keletkezett össztermék (GDP) tekintik a fedezetének (ez a megközelítés azonban csak részben helytálló, mert ha a bankjegyet másutt is elfogadják fizetőeszközként (mint például a dollárt), akkor ez a fedezet nagyobb). Az árupénz elsődleges értékét a bankjegyek és a fedezetét alkotó áruk mennyisége, illetve a fedezetét alkotó áruk kelendősége is nyilvánvalóan befolyásolja. (A pénznek van egy másodlagos értéke is: az a más pénznemben kifejezett érték, amiért a pénzpiacon kereskednek vele (árfolyam). Ezt elsősorban a gazdasági-pénzügyi várakozások befolyásolják, vagyis az, hogy az ügynökök a pénznem fedezetének növekedésére, illetve csökkenésére számítanak-e, illetve az, hogy melyik pénznem árfolyamának változása biztosít nagyobb hasznot.)

A nemesfémpénz megszüntetésével azonban a hitelpénz jelensége nem szűnt meg: a bankok és a gazdaság szereplői továbbra is bocsátanak ki értékpapírokat aktuális fedezet nélkül, abban a reményben, hogy esedékességkor már meglesz a fedezet. A bajok valójában itt kezdődnek, ugyanis a végső fedezet általában a futamidő alatt megtermelt és eladott áruból származó bevétel. A kamat fedezete – jól láthatóan – a futamidő alatt befolyó haszon lenne; ha a kamat magasabb, mint a haszonkulcs, akkor a visszafizetés fedezete részben hiányzik; ezért a hitelezők egyéb biztosítékokat kérnek. Ha a visszafizetés elmarad, a rendszer instabilitása nő, és minél magasabb a kamat, annál biztosabb, hogy a teljes visszafizetés elmarad. Emellett a bankok – a részvényesektől, betétesektől származó összegeken kívül – elsősorban a jegybanktól származó pénzeket adják kölcsön, amelyért maga a bank is kamatot fizet; ha a hitelek visszafizetése elmarad, a bank sem tud fizetni a jegybanknak, ami növeli a forgalomban maradó bankjegyek számát, csökkentve azok elsődleges értékét.

A számviteli rendszerek azonban torzítják ezt az egyszerű összefüggést, hiszen vagyonként tüntetnek fel olyan követeléseket is, amelyeknek nincsen fedezete, így a magasabb kamatra adott kölcsön kedvezőbb befektetésnek tűnik, noha a kockázata nagyobb. A jogszabályok ugyan előírják a tartalékképzést, és az adós fizetésképtelensége esetén a behajthatatlan követelést ezek terhére le kellene írni (ezzel eltüntetve a csak virtuálisan létező pénzmennyiséget), ám az esetek nagy többségében, különösen magánszemélyek esetén ezt nem teszik, hanem inkább továbbadják e követeléseket. A fedezetlen követelésekkel való kereskedelem papíron jó üzlet, hiszen a kamatok miatt azok könyv szerinti értéke nő. Az ilyen jellegű fedezetlen hiteleknek köszönhetően a válság kirobbanása előtt a követelések összege tízszeresen haladta meg a világban forgó bankjegyek értékét.

Azt sem szabad elfelejteni, hogy amíg látszólag nyereséges a hitelező cég működése (tehát amíg az adósok fizetnek) a nyereségből a részvényesek (tagok) osztalékot, a cég vezetői és alkalmazottai pedig jutalékot kapnak. Ezt az összeget a nagyobb részvényesek és a vezetők nem költik el, hanem elsősorban bankbetétbe vagy értékpapírokba fektetik. Ez úgy csökkenti a veszteségek fedezetét, hogy közvetlenül nem járul hozzá a gazdasági növekedéshez, mert e pénzmennyiségek az áruforgalomban nem vesznek részt. Ez azzal a következménnyel is jár, hogy a gazdaságban egyszerre keletkezik pénzbőség és pénzínség; az árupiacon nem lesz fizetőképes kereslet, mag a pénzpiacon pénzbőség alakul ki. Az árupiacon szereplő cégek árbevétele nem lesz elegendő a hitelek törlesztéséhez, ugyanakkor a pénzpiaci pénzbőség miatt könnyen jutnak hitelhez, így hiteleiket hitelből törlesztik, egyre nagyobb és nagyobb fedezetlen pénztömeget teremtve. Egyszer persze eljön az igazság pillanata, és e cégek fizetésképtelenné válnak, hatalmas veszteségeket okozva hitelezőiknek, elsősorban a bankoknak. A pénzügyi összeomlás elkerülése végett a jegybank újabb, olcsóbb hiteleket nyújt a bankoknak, növelve ezzel a forgalomban lévő bankjegyek számát és csökkentve a bankjegy-mennyiség későbbi csökkentésének mértékét. Mindaddig, amíg a felelőtlen hitelezési gyakorlat fennmarad, a helyzet csak súlyosbodik; a jegybanki mentőöv ugyanis nem oldja meg a problémát, csak elodázza az összeomlást.

A fedezet hiányában, magas kamatra adott kölcsön – amíg a rendszer össze nem omlik – jó üzletnek tűnik. Valóban, a hitelező a magas kamatok miatt általában az adós teljes fizetőképtelenségének bekövetkezte előtt már meg is kapja azt a pénzt, ami rendes körülmények között járna neki, ám az adós követelése ennek ellenére fennmarad, ami egyrészt az adós teljes vagyoni ellehetetlenülését eredményezi, másrészt növeli a virtuális pénzmennyiséget és a rendszer instabilitását. Az az indok tehát, hogy a magas ügyleti kamat a magas kockázat ára, amellyel a bank a várható veszteségeit enyhíti, velejéig hazug, hiszen a bank akkor is a magasabb kamattal számol, ha az adós rendesen fizet.

A pénzügyi válság okainak felszámolásához tehát szemléletváltásra van szükség mind az adósok, mind a hitelezők részéről. Egyfelől, érvényesíteni kell az “addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér” elvét: csak olyan hitelfelvételnek van helye, amelynek törlesztéséhez a fedezet előreláthatólag rendelkezésre fog állni. Másfelől, a kamatokat nem szabad egy ésszerű szint fölé emelni: a gazdasági célú hitelezés esetén e kamat nem haladhatja meg a hitelből végzett tevékenység előrelátható tiszta hasznát (a legméltányosabb a felezés lenne). Ez a hitelezőktől persze személyre szabott vizsgálat és feltételrendszer alkalmazását igényelné, az adósoktól pedig a tisztességes, józan gazdálkodást.

E téren nekünk is van mit tanulnunk; elrettentő példaként említhetném azt az esetet, amikor a “jámbor hívek” 40%-os kamatra adtak kölcsönt a templom felújítására, s amikor nem történt meg a visszafizetés (vajon miért….?), felháborodottan követelték a pénzüket az egyházmegyétől. A polgári jogi vonatkozásoktól eltekintve: mégis mit gondoltak, miből lesz meg a visszafizetés és a 40%-os kamat fedezete? (Belépti díjat szednek a templomban? Gyűjtést rendeznek? Kiadják az altemplomot drogdiszkónak?) Sok ilyen és ehhez hasonló ügy van jelenleg; az emberek többsége hajlamos a hoppon maradt kisbefektetőknek igazat adni, ám elfelejtkezik arról, hogy sok esetben ezek az emberek saját kapzsiságuk áldozatai: ha kicsit gondolkoztak volna, rájöttek volna arra, hogy ilyen haszonra tisztességes úton nem lehet szert tenni, vagyis a visszafizetésnek nincs fedezete.

Nem azt javaslom tehát, hogy ne vegyünk illetve adjunk kölcsön, csak azt, hogy pénzügyeinkben is józanul és tisztességesen járjunk el.

(Eredetileg közzétéve: 2009. május 8.)

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: